Mondtam már, hogy alapvetően elégedett vagyok a szoftveremmel? Pont akkor, amikor mások már elengedik az utolsó szalmaszálat, amikor mások – a maximálisan összetorlódott rossz hírek, balul alakult események hatására – már bepánikolnak és csapkodnak… nálam akkor jön egy kijózanító pofon. Egy piszok erős érzés, hogy nyugi, minden rendben lesz. És egyik percről a másikra átlépek az addigra némileg beszűkült és leharcolt magamon – újra normális leszek.
Ma például mosolyogva mentem be az – utóbbi időben kissé mérgezett levegőjű – munkahelyemre. Le van szarva. Rendbe fogok tenni mindent. És ez teljesen biztos. Nyilván a helyzet bonyolult, de a lehetőségek tágasak – és sokkal hatékonyabb mosolyogva mérlegelni, mint fogcsikorgatva.
Ja, miért vagyok hálás? Mert ehhez nem elég jól gondolkodni. Ehhez valami olyan mélyréteg kell, melyet nem lehet szándékosan kinevelni. Ehhez az kell, hogy jó legyen a szoftvered. Hiába mondogatod magadnak, hogy “ne görcsölj, bazdmeg, az nem vezet sehova” – ha a görcsölés sokkal mélyebben keletkezik. Ahogy a görcsölés feloldása is. Mint az alvási problémák. Órákig forgolódhatsz, nem jön álom a szemedre… pedig egyre vadabbul érzed, hogy már aludnod kellene. Aztán egyszer csak – tőled függetlenül – megjön, váratlanul elalszol. Miközben vannak emberek, akik nem is ismerik ezt a problémakört.
Miért működik ez ennyire másképp embereknél?
Mert nem ugyanolyan szoftverekkel indulunk neki az útnak.
Recent Comments