Month: March 2008

Ma viszont egész nap mi szerepeltünk. Tegnap mindenkinek össze kellett dobnia egy prezit, azt ma előadnia, a többi tíz ember dolga pedig az volt, hogy jól megköpködje az előadót. Mindezt videókamera előtt.
A saját produkciómról nem sokat beszélnék, erősen rányomta a bélyegét az, hogy hajnali kettőre lettem készen, hatkor meg már kelnem kellett, mivel a Római-part nem a szomszédban van. Persze hazudnék, ha mindent erre fognék, jócskán van még mit tanulnom előadástechnikában.

De egyvalamin meglepődtem. Igaz, ez már tegnap is előkerült verbálisan, de ma gyakorlatban is megtapasztaltam: abszolút nem zavart a videókamera – és az a tény, hogy ezt az egészet rögzítik.
Végiggondoltam és arra jutottam, az segített rengeteget, hogy immár elértem azt a kort, amikor tudomásul kell vennem, bizony ronda egy krumpli vagyok – és ez idővel csak romlani fog. Lehet, hogy mást ez elkeserített volna – engem határozottan felszabadított az élmény. Mostantól nem kell azzal foglalkoznom, hogyan nézek ki. Nem kell azt vizsgálgatnom, jól áll-e egy ruha. Ha valahol elkattan egy fényképezőgép, nem kell azon tipródnom, hogy vajon a legelőnyösebb oldalamról talált-e el. Nem kell megfelelnem sem a külvilágnak, sem magamnak.

Szabadság, légy üdvözölve.

Lement az első nap a prezentációs tréningből. Figyelem: tréning… nem tanfolyam. Azaz leginkább mi, a hallgatók produkáljuk magunkat, a hóhér vezető utasításaira. Számomra annyiból pikáns a helyzet, hogy abszolút zöldfülűként ülök itt: eddig összesen egyszer beszéltem tíznél több ember előtt, na az olyan is volt.
Érdekes módon, nem idegeskedtem annyira, mint kellett volna. Nem volt semmi veszítenivalóm; mondhatni az esélytelenek nyugalmával vetettem bele magamat a kínzásokba. Voltak. Állj ki a pulpitusra és beszélj. Akármiről. Folyamatosan. Csak azért, hogy a helyes testtartást és kéztartást gyakoroljad. Aztán állj ki és beszélj akármiről, egészen addig, amíg a hallgatóságból mindenki be nem jelzett, hogy megvolt vele a szemkontaktusod. Válassz ki egy képet és beszélj arról, miért azt választottad, mi köze van hozzád, mennyiben szimbolizálja a kép az erősségeidet vagy a gyengéidet. (Szándékosan a papír üres feléről beszéltem.) Mindenek közt a legszemetebb az volt, amikor mindenki felírt egy fogalmat, összekeverték, véletlenszerűen húztál egyet – majd erről a témáról addig kellett lendületesen beszélned, amíg el nem jutottál egy másik, menetközben megadott témáig. Azaz beszélj úgy lendületesen, folyamatosan valami baromságról, hogy közben ezerrel azon pörög az agyad, hogyan tudsz eljutni a másik témához.

Beszélgettünk aztán arról, ki hogyan küzd az izgulás, az idegesség ellen. Itt szokatlanul szótlan voltam: ugyanis nem tudok senkinek használható tanácsot adni. Az ugyanis nem fair, ha azt mondom, élj úgy, hogy az önbizalmad, önképed sziklaszilárd legyen, mindig pontosan tudd, milyen szituációban vagy, legyél biztos a tudásodban – és legfőképpen _mindig_ bízzál abban, hogy jóanyádtól olyan beszélőkét örököltél, mellyel bárkinek lyukat beszélsz a hasába.

Eszméletlen, mik eszembe nem jutnak kerékpározás közben. Ma például az újpesti vasúti sorompónál ugrott be, hogy hoppá, mennyire bizarr is volt ez? Mármint amikor a nagy rokonság először látta meg személyesen Nejt és összesúgott a női tanács.
– Csinos arca van…
– Egy kicsit melles…

Úgy belegondoltam, milyen hülyén érezném magam hasonló szituációban: teszem azt, após férfirokonai hajolnának össze:
– Egész jópofa szakálla van a srácnak…
– Az hagyján, de mekkora farka!

Például ezt a cikket. Tudom, most egy csomóan be fognak támadni, hogy a Bauer az milyen ember már… leszarom. Engem az érdekel, hogy amit ebben az interjúban mond, az teljesen egybavág azzal, ahogyan én látom a helyzetet. Mondja itt mindenki, hogy az, hogy ennyire szarban vagyunk, az Gyurcsány kormányzásának a következménye. Én meg azt mondom erre, hogy miféle kormányzás? Az ugyanis nem volt. Itt egy hatalommániákus rángatja folyamatosan a kormányt, a másik szerencsétlen meg próbálja egyenesben tartani az országot. Értelmes kormányzás, az nincs.