Hát, a nap nagyon nem úgy alakult, ahogy elkezdődött.
Eleve olyasmi történt ezen a napon, mint még soha máskor: a családból mindenki kint volt a szabadban – rajtam kívül. Barna ‘pont’ volt egy teljesítménytúrán… azaz állomásvezető. A csajok meg elmentek a 20 kilométeres verzióra.
Én meg azt mondtam, remek, egész nap üres a lakás, lehet screencastokat rögzíteni. És ezen a gyönyörű, fényes napon lehúzott redőnyök mellett birkóztam a mikrofonnal.
Hihetetlen, mi minden balszerencse jött össze. Eleve még mindig nem tudom belőni a hangot. Ebben a nyomorult Camtasia-ban nincs olyan, hogy zajszűrő. Fel nem tudom fogni, miért. Jelenleg az a helyzet, hogy ha egyszerre szól a hangszóró és vesz a mikrofon, akkor bazi nagy az alapzaj, de életszerű a hang. Ha csak a mikrofon vesz, akkor nincs zaj, de a hang bödönből szól – és ez nem vicc, tényleg borzasztóan idegesítően zöng a hang. Arról meg ne is beszéljünk, mi van, ha a füles hangszóróját is bekapcsolom. Végigpróbáltam minden beállítást, de egyik sem lett jó. Ráadásul a szoft is bagzik, időnként behülyül és felnyomja plafonra az input jelszintet, teljesen függetlenül attól, hogy mit állítok be.
De a legnagyobb szopás nem ez volt. Hanem a tárgy, az Exchange. Néha ki tudják verni nálam a biztosítékot – és ez egyike volt azoknak az alkalmaknak. Első screencast, forgatókönyv leskiccelve, hajrá. Elsőre eljátszom, felvétel nélkül, az utolsó harmadban a konzol váratlanul elszáll, valami érthetetlen dotnet hibával. Fej füstöl. Találtam egy pontot, ahol rosszul gondoltam. Javítva. Később kiderült, hogy a vizsgált adatbázis üres. Csak nem nullával osztott a drága? Töltsük fel. Hiába. Órákig szoptam vele, végül a neten találtam egy infót, miszerint ez egy baromi régi bug a termékben – már a legelső bétában is benne volt. Kurvajó. Ha kihagyom, akkor az egész demó bukik. Végül sikerült megkerülnöm, de azért csak beszóltam menetközben, nehogy valaki azt gondolja, én hülyültem meg felvétel közben.
Délelőtt tízkor kezdtem bele, 16.35-kor fejeztem be az első felvételt. A fentieken kívül játszottak még: a macska kívülről nekiugrott a lehúzott redőnynek – akkorát szólt a mikrofon mellett, mint egy hajóágyú, mindez egy 12 perces screencast kilencedik percében; a pizzafutár ugyanezen újravett screencast 11. percében csöngetett – és csak nyomta a csengőt az a briganti. De vonult el az ablak mellett szamárcsordaként őrjöngő tinédzsercsapat, magát Schumachernek képzelő vadparaszt, aki a murván kapartatta a kocsiját… mindegy, csak hangos legyen.
Persze ebéd után jó ideig elszállt az összes esélyem, berekedt a hangom, a kaja is, meg a stressz is összeszorította a gyomromat, gyakorlatilag képtelen voltam tíz percet végigbeszélni böfi nélkül. De azért gyötörtem, és bár lassan, de haladgattam is. Nyilván a család is pont felvétel közben esett be – és azt se várhattam, hogy egy olyan nap után, mint amit átéltek, majd csendben visszahúzódnak. Én persze nyomtam a felvételeket, ők meg persze mászkáltak – a felvételek meg csak úgy hullottak. Végül estefelé csendes lett minden – de hogy mennyire utáltam ekkorra már az egészet, arra nincs szó. Végül kávé – utána persze zsemle, mert a kávé visszanyomja a gyomorsavat – és uccsó nekifutás. Richtig ekkor döntött úgy a macska, hogy citerázik egy kicsit az idegeimen. Nekiállt kívülről kaparni azt az ablakot, amelyiknél a mikrofon is volt. Be akart jönni. Kinyitottam az ajtót. Nem jött be, inkább elszaladt. Újrakezdtem a felvételt. Erre megint nekiállt kaparni az ablakot. Kimentem. Addig sétáltam, amíg a macska közém és az ajtó közé nem került. Ha hiszed, ha nem, kifejezetten tehetséges focista voltam, a macskát is be tudtam úgy rúgni a szűk teraszajtón keresztül, hogy még csak hozzá sem ért az ajtókerethez. Igaz, azóta nem láttam, valószínűleg bevágta a pánikot és most valamelyik eldugott sarokban kucorog. De legalább egyre szűntek a zavaró tényezők – végül éjfélre végeztem. Kurvára nem érdekel, hogy a végére már teljesen amorf lett hangom, az agyam pedig össze-vissza sercegett az egyes témák között. Kész. Ilyen lett.
És most bontottam egy üveg bort és meg fogom inni. Illetve, mire ideértem az írásban, már alig van.
Egészségünkre.
Recent Comments