Már most elnézést kérek, nagyon hosszú lesz a felvezetés.

Tehát érettségi szünet. Mivel a kollégiumból szép finoman eltanácsoltak, így otthon terveztem eltölteni ezt az időszakot. Igenám, de előjött egy meglehetősen ritka allergiás reakció a számban: a nyálkahártyám mindenhol felhólyagosodott, nem is kicsit. Nemhogy rágni, nyelni sem bírtam. Az egri szájsebészeten nagyon örültek nekem, álíítólag ez annyira ritka betegség volt, hogy még nem is nagyon tudta tanulmányozni senki. Naná, hogy egyből befektettek a kórházba, hogy végignézhessék, hogyan burjánzik egy ilyen gyönyörűség. Nem is lett volna ezzel semmi gond, naponta néhányszor megvizsgáltak, azt meg ki lehetett bírni. Csakhogy a szájsebészetnek mindösszesen egy ágya volt, az is az intenzív osztályon. Egy hatágyas kórterembe raktak, rajtam kívül mindenféle emberek(?) feküdtek bent. A kérdőjel nem vicc, néhányan annyira gipszbe voltak csavarva, meg annyi cső lógott ki belőlük, hogy még abban sem lehettem biztos, hogy az a kupac szén alapú életforma.
Na, ebben a környezetben töltöttem 3 hetet. Ember úgy még nem tanult érettségire, mint én – a fene tudja, de ha emberek haldokolnak körülötted, valahogy megugrik a motiváció. Sajnos mindent azért nem tudtam megtanulni, néhány tételről nem volt semmi anyagom. Túlzottam nem zavart, úgy készültem, hogy majd egy nappal korábban visszamegyek, belógok valahogy a koliba és kérek füzetet, aztán megtanulom a hiányzó anyagokat.
Majdnem így történt. Tudni kell, hogy én – és még hat osztálytársam – ún. KK felvételit csináltunk. Ez azt jelentette, hogy mind Miskolcról, mind Veszprémből lejöttek megfigyelő tanárok és a szóbeli érettségi egyben a szóbeli felvételi is volt.
A mi osztályunknak két nap volt megadva szóbelire. Én ugye, a P betűvel, biztos voltam, hogy a második nap kerülök sorra. Úgy terveztem, hogy az ünnepélyes megnyitó után tekerek vissza a koliba és megtanulom a kimaradt tételeket. Erre lement a megnyitó – és közölték, hogy a KK-sok már ne is menjenek ki a teremből, velük kezdenek. Őszintén szólva, nem is tudtam volna… a lábam perceken keresztül a földbe gyökerezett. Egyszerűen fel se fogtam, mekkora balhé lesz ebből. Egyszerűen még nem voltam kész a vizsgára. Nem csak komplett tételek hiányoztak, hanem a lelkierő is. Csak álltam és pergett előttem az elképzelt film: a mindig eminens Jocikát, a szolíd, állandóan felkészült fiút, az osztály és néha az iskola büszkeségét, úgy kibasszák az érettségiről, mint macskát szarni. Pótérettségi, elbukott felvételi… gyehenna.
Aztán elkezdtük. A húzó tantárgyamból – vegyipari technológiák – olyan tételt húztam, amelyet abszolút nem tudtam. Nem volt róla otthon füzetem. Ekkor már láttam a falon a guillotine árnyékát. Szerencsére az osztályfőnök körbeszimatolt, látta, hogy baj van, jelezte a tanárnak, hogy óvatosan. A tanár nem is nagyon hagyta, hogy belemelegedjek abba a kalandos novellába, melyet felelet helyett kitaláltam – ügyes rávezető kérdésekkel elérte, hogy ott, a 4/b osztályteremben újra feltaláljam az illető technológiát. Aztán ugyanez matekból. A matektanár – Isten nyugosztalja – körbesétált és amikor látta, hogy gúvadt szemmel bámulom az üres papírt, megnézte, mit húztam: a másodfokú egyenlet megoldóképletének levezetése. Erről speciel volt anyagom, de valamiért meg voltam róla győződve, hogy ilyesmit nem fognak kérdezni. A tanár látta, hogy elakadtam, odasúgta, hogy “indulj el grafikusan!”. Felrajzoltam egy parabolát, elkezdtem koordinátageometriával kisakkozni a metszéspontokat: és anélkül, hogy bárki elmagyarázta volna, kiókumláltam a megoldóképletet.
Nem csigázom tovább az idegeket, mindegyik tantárgyból olyat húztam, mely az ismeretlen tananyagban volt. Ez egyébként mindig is jellemző volt rám: az egyetemen is rendszeresen belehúztam vizsgákon a fehér foltokba, aztán valahonnan valami ismeretlen erő szabadult fel bennem és lenyomtam egy olyan feleletet, hogy a tanárnak kettéállt a füle. Pedig a legtöbbször én sem értettem, mit beszélek. (Nem akarok rosszra csábítani senkit, de tény, hogy leginkább akkor vagyok képes valami zseniálisat produkálni, ha szorongatják a… szóval szorongatják.)
Mindenesetre az érettségin is ez történt. Kijöttem… és sokáig el se hittem, hogy túl vagyok rajta. Azt azért éreztem, hogy mindegyik jegy meggörbült. A napot az osztályfőnök koronázta meg, amikor közölte, hogy az egyetemi küldöttek véletlenül felcserélték az embereket: a miskolciak a Veszprémbe jelentkezőket figyelték meg, a veszprémiek meg a miskolciakat. Hogy elkerüljék a botrányt, úgy döntöttek, mindenkit felvesznek. Érted? Felvettek az egyetemre, az érettségi is megvolt, le van szarva, hanyasra… Valami kábulatban sétáltam vissza a koliba. A franc se vacakolt tovább az álcázással: odamentem a portáshoz és elkértem a szobakulcsot. Olyan állapotban voltam, hogy ha lett volna a környéken nagyobb vízfelület, simán kimegyek sétálni rajta.
Egyébként nem rúgtam be. Buli sem volt. Sőt, egy korty alkohol sem. Csak feküdtem az ágyamon és néztem a plafont, próbáltam elképzelni a jövőmet.
Aztán másnap, immár csövesebb ruhában, felsétáltam az iskolába, hogy erőt öntsek a még várakozókba ilyesmi mondatokkal, hogy “Ne izgulj, egyáltalán nem veszélyes, sőt, magunk között szólva, egy nagy nulla az egész”. Na jó, nem csak ilyenek voltak, ahol tudtam, még gyorsan elmagyaráztam ezt-azt.
De lement ez is… és elérkezett a várva-várt pillanat: a tanár-diák focimeccs! Négy éve edzettünk erre az alkalomra. Négy éve reszelgettük pengeélesre a tornacipőink peremét. Hiszen már mindenen túl voltunk, a tanárnak már nem volt felettünk semmi hatalma – és botor módon leállt velünk, test-test ellen küzdeni. Ha úgy felrúgtad, hogy három szaltó után állt fejjel a salakba, csak annyit kellett mondanod, hogy ‘bocs, véletlen volt’. És persze nem csak ezekről az alpári regiszterekről szólt a meccs: az esemény egyfajta kultikus szertartás is volt. Annak az embernek, akitől éveken keresztül reszkettél, pedig nem volt egy bivalytermet, de mégis, olyan szellemi erőt sugárzott, szóval annak az embernek most adtál egy kötényt, majd amikor megfordult, akkor még egyet. És az a brutális szellemi erő, mely körüllengte, huss, elillant. Jungi értelemben elvettük a libidóját. De nem csak az övét, hanem úgy általában a tanár archetipusét is.
Szóval erre készültünk, amikor beütött a ménkű: az osztályfőnöknő közölte, hogy engem ért az a megtiszteltetés, hogy a ballagáson hordozhatom az iskola zászlaját. Az a dög volt vagy harminc kiló és három méter hosszú. Mármint a zászló. Végiggondoltam, hogy tartani ezt a terhet az ünnepség alatt, aztán végigcipelni mindegyik szinten, mindegyik tantermen, utána mindegyik épületben, végül kisétálni vele a jó egy kilométerre lévő főtérig, mindezt nyári kánikulában… nem vágytam rá. És akkor még az Öltönyről nem is beszéltem.
Szüleim ezzel az öltönnyel szerettek volna nekem mérhetetlen örömet szerezni, a megelőlegezett sikeres érettségi alkalmából. Február óta járkártam haza egy úri szabóhoz. Az Öltöny természetesen méretre készített, királykék tükörbársony öltöny volt. Nem is lett volna ebből baj, az ötlet nekem is tetszett – de a szabó a régi iskola embere volt. Azt vallotta, hogy csak az számít ruhának, amelyben rendesen van anyag. A végeredmény egy páncélozott öltöny lett. Nem ám csak úgy lehajoltam benne: rákészültem, nagy lendület, majd megpróbáltam meghajlítani a hasfalvédő lemezt. De nemcsak strapabíró egy jószág volt, hanem vastag és hermetikusan záró is. Ha belegondolsz, hogy ilyesmit az ember a már kezdődő nyárban – tanévzáró – illetve a még tartó nyárban – tanévnyitó – hord, megérezheted, mennyire volt az Öltöny praktikus ruhadarab.
És ebben kellett volna tűző napon, órákig sétáltatnom azt az embertpróbáló zászlót. Legnagyobb sajnálatomra vissza kellett utasítanom a megtiszteltetést, lévén nemrég engedtek ki a kórház haldoklóknak leválasztott részéről – hivatkoztam letörten a nem túl régi élményre. Méltányolták, volt az osztályban egy felépítésre nagyjából hasonló srác – értsd benga – ő végül rendben meg is sétáltatta azt a fajsúlyos szimbólumot. Az ünnepség is lement rendesen, megvolt a szokásos oklevél meg könyv is. (Jólnevelt gyerek voltam, rendszeresen be-begyűjtögettem olyan dolgokat, melyek növelték a szülői elégedettséget.)
Igenám, de az ofő visszavágott. A focimeccs előtt közölte, hogy én, mivel nemrég kerültem még csak ki a haldoklók kórterméből, természetesen nem játszhatok a meccsen.
Köpni-nyelni nem tudtam. Végül hosszas alkudozás után kisírtam, hogy csak egy félidőre és csak kapusnak beállhassak. Ezt becsületesen be is tartottam, az első félidőben csak védtem. Nulla nullával fordultunk – énbennem meg fellázadt a sportember és dacolva mindennemű partvonal melletti integetéssel, a második félidőre kimentem a mezőnybe. Akkora gólt vágtam a tanároknak, hogy tíz norvég halászasszony azóta is azt a hálót stoppolja. Sajnos ők is találtak egy gólt maguknak, így döntetlennel jöttünk le. De ez érdekelt a legkevésbé – gólt rúgtam. Kötényeket osztogattam. Libidókat vettem el.
Bevonultunk az osztálytermünkbe. Pár rekesz üdítő már be volt készítve. Letéptem magamról a mezt, felszakítottam egy bambit és rágyújtottam. Kit érdekelt akkor már, hogy ez egy osztályterem? Ekkor tépte fel az osztályfőnöknő az ajtót. Gondolom, az alatt a második félidő alatt rendesen forrt benne az indulat. Látszott rajta, hogy nagy hegyibeszédet állított össze a fejében. Erre meglátta az eminens, mindig szolíd Jocikát egy falatnyi gatyában, bagóval – és ragadozóvigyorral az arcán.
Egyből felfogta, hogy itt gyerekek nőttek fel.