Szerencsés beszólások 1

Zánka borozó, 2004
Szemmel láthatóan
megszűnt.

Szörnyen távol áll tőlem, hogy úgy komolyan beszóljak valakinek. Heccelődés haverok között, az elmegy – de úgy komolyan beszólni valakinek, miközben az ember asztal alatt már gyűri fel az ingujjat, készülve a verekedésre… az nem az én műfajom.

Ennek ellenére kétszer már sikerült.

Nagyjából 1984 körül voltunk. (Jó év volt, szó se róla.) Cimborákkal üldögéltünk a Zánka borozóban. Ez egy olyan kocsma volt, amilyen már elég kevés helyen található manapság. Horganyzott lemezzel borított pultot képzelj el, a belesüllyesztett üstökből mérte merőkanállal a csapos bádogmérőbe a kocsisbort, aztán unottan spriccelte jelig szódavízzel a poharat. Csapolt sör… az nem volt. Maga a kocsma Veszprém úgynevezett Dózsaváros részének határán volt, a Hosszú utcában, nem messze attól a résztől, ahol a rokonság szokott felordítozni a börtönbe. Ennek ellenére csak látszólag volt veszélyes hely. Sokszor jártunk oda, soha nem ért minket inzultus.
Eltekintve egy alkalomtól.
Négyen-öten mentünk le. Hétköznap kora délutánra járt az idő, alig volt forgalom. Egyedül egy másik asztalnál ült egy nagyobb roma társaság. A mi társaságunkban jelen volt Péter, aki külsőre, mondjuk úgy, hogy meglehetősen cigányos képű gyerek volt. Szoktuk is ezzel heccelni, különösen azért, mert egyből be tudott gurulni rá.
Szóval üldögéltünk, fröccsözgettünk. Jókat vigyorogtunk azon, hogy a másik asztaltól néha átintegettek Péternek.
Ahol input van, ott output is lesz. A klotyi elég lepusztult volt, de hát ettől a helytől nem is lehetett jobbat várni. Két piszoár volt egy nagyon szűk folyosón, a közelebbinél egy nagydarab öreg cigány csavargatta az uborkát. Próbáltam elmenni mögötte úgy, hogy ne lökjem meg, de nem sikerült.
– Bocs – szóltam oda neki.
– Hogy a faszba mersz tegezni! – ordított fel.
– Elnézést. Hátulról nem látszik a kora.
– Akkor is!
– Jaj, ne legyen már annyira sértődős. Nem akartam megsérteni és elnézést is kértem.
Erre már csak morgott valamit. A párbeszédnek diszkrét bájt sugárzott, hogy közben mindketten kézben fogtuk a farkunkat. Mindenki a sajátját.
A folyó ügyek végeztével mindenki visszament a helyére.
A jó ég tudja, mi volt abban a fröccsben, de nem sokkal később megint ki kellett mennem. Mit ád az ég, megint ott volt az öreg faszi a közelebbi piszoárnál. És megint meglöktem hátulról.
– Bocs – vetettem oda, mert a rövidtávú memóriám akkor éppen nem működött.
– Áááá!! Már megint letegeztél!! – ordított egy nagyot.
– És akkor összedőlt a Föld? – kérdeztem vissza, miközben próbáltam kihámozni az eszközt.
Csak a szeme villogott.
– Nézze, elnézést kérek. Nem figyeltem. A továbbiakban egyszerűsítsünk: tekintsük úgy, hogy ez az elnézéskérés az összes későbbi alkalomra is vonatkozik, oké? – ajánlottam fel végül.
Továbbra is villogott a szeme, aztán váratlanul felnevetett.
– Van vér a pucádban, ezt szeretem! Aztán vagy-é bátrabb?
– Mire gondol?
– Kimegyünk innét és úgy csinálunk, mintha összevesztünk volna idebe. Aztán megnézzük, mit csinálnak a többiek.
– Felőlem. De semmi verekedés, oké? Előtte leállunk – igyekeztem pontosítani.
– Háde, persze.
Pisiltünk, megigazítottuk a felszerelést, majd kimentünk a söntésbe.
Én mentem hátul.
Ahogy kiértünk, elég hangosan rászóltam.
– Na, bazdmeg, most ismételd meg, amit odabenn mondtál!
– A kurva fajtád! Már megint letegeztél! – ordított hatalmasat.
Szemei szószerint vérben forogtak. Basszus, ez most vagy komolyan vette vagy csak nagyon jó színész. De visszatáncolni már nem lehetett.
– Bazdmeg, le is kurvázlak! – ordítottam én is.
– Mit mondtál anyámra? – meredt ki a tekintete.
– Arra a sárgalábúra? – kérdeztem vissza. Ez egy olyan patikamérlegen kimért sértés volt. Éreztem, hogy nagyon vékony jégen járunk, valami olyasmit akartam mondani, ami azért nem akkora sértés. Nem sikerült.
– Ááááá!!! Megöllek, te mocsok!! – hörögte, miközben elkezdett keresgélni valamit a gatyájában.
Ekkor már feje tetején állt a kocsma. A hapi asztaltársasága az első szóra felpattant, rohantak megvédeni őt. Néhányan beálltak, hogy elzárják az én haverjaimtól, néhányan melléálltak, hogy ne tudjak támadni. Az én haverjaim sokkal lassabban kapcsoltak. Egyfelől senkinek nem volt kocsmai verekedős rutinja – minden látszat ellenére ez egy értelmiségi bagázs volt. Másfelől pedig egyszerűen nem hittek a szemüknek. Fogalmuk sem volt, mi történt azzal a jámbor sráccal, aki én voltam. De végül halványan érezték, hogy az se túl jó, ha tovább üldögélnek, így bizonytalanul ugyan, de kezdtek felállni és felsorakozni a védvonalban álló cigányokkal szemben. A kocsmáros szedegette lefelé a töményes üvegeket a polcról.
Mi támadó pozícióban, félig meggörnyedve álltunk egymással szemben, szemeink szikráztak.
Aztán kiegyenesedtem és elvigyorodtam.
– Köszönjük, uraim, az előadásnak vége – hajoltam meg színpadiasan jobbra is, balra is.
– Hogyan?? – értetlenkedett a bevadult roma velem szemben.
– Nem emlékszel? A budin megegyeztünk, hogy megtréfáljuk a kocsmát.
– Már megint letegeztél! – ordított fel.
– Jaj, ne csináld már. Emlékszel vagy sem?
Hatalmas szerencsém volt. A ködön keresztül kezdett neki derengeni a megállapodás.
Lassan kiegyenesedett. Vigyor öntötte el a képét.
– Fasza gádzsó vagy – nyújtotta a kezét.
Ekkor viszont nagyon közel álltunk ahhoz, hogy egyesített asztaltársaságaink rontanak ránk és vernek minket laposra. Szerencsére a roma valami tekintély lehetett a brancsban, pillanatok alatt lecsillapította a társaságot. Aztán intett nekünk, hogy üljünk hozzájuk. Kellemesen el is fröccsözgettünk velük egy ideig.
Nekünk legalábbis kellemes volt. Péter nem biztos, hogy így emlékszik rá: az összes cigány kapacitálta, hogy nincs abban semmi szégyen, ha valaki roma, ismerje csak be nyugodtan a fajtáját.

Lábadozás 2

Az utóbbi időben tapasztaltam néha, hogy amikor benyögöm, mivel kínlódok, a témában egy kicsit jártasabbak, amint meghallják a laparoszkópia szót, csak legyintenek. Az nem is műtét.
Valahol igazuk van. Ennél a műtétnél tényleg nem hasítják fel keresztben a delikvens hasát. Sőt, igazából nem is vágnak, inkább csak fúrnak – igaz, azt négy helyen.
De valahogy mégis, a következmények így se lebecsülendők.

Gyors leltár:

  • Ez a négy fúrás (illetve spec nálam az egyik már vágás) azért csak kellemetlen. Fáj és útban van.
  • A műtét előtt 97.8 kg voltam – most 95,6 vagyok. Nem, a különbözet nem az epekő. Az első zuhanyzásnál borzadtam el, végignézve magamon: ez a két kiló, ez bizony izomból ment el. A combjaim pl. teljesen elvékonyodtak. Lesz mit visszadolgoznom.
  • Hasizom – elfelejthetem. Minden apró kísérlet a használatára komoly fájdalmakat okoz. Tüsszentés, köhögés, kakilás, ágyból felülés, nevetés… meg ilyenek.
  • Az emésztőrendszerem romokban. Bármi apróságot eszek – pl egy szem szezámos goldfischlit -, olyan hatást érek el, mint amikor az ember szórakozásból kockacukrot dob a kólásüvegbe. Elkezd pezsegni a gyomrom, aztán alul-felül megindul az áldás.
  • A lázon és a hasmenésen sikeresen túltettem magam. Lázcsillapítóval és hasfogókkal.
  • A hangom… remélem, visszatér egyszer. Most olyan fátyolos, öreges lett.
  • A vérnyomásom – melyhez korábban órát lehetett állítani – rendesen leesett. Időnként teljesen váratlanul meg-megszédülök.
  • Lassan egy hete nem ittam sört. Igaz, a szakállam kezd visszanőni.

Nos, ennyi. Látható, nem az a négy seb okozza a legtöbb galibát.
Ki lett lendítve a szervezet egy egyensúlyból és meg kell várni, hogy visszaálljon egy újabbra.

Ennek része a napi egészségügyi séta. Az orvos kifejezetten a lelkemre kötötte, nehogy belerohadjak otthon az ágyba. Tény, hogy nagyon kényelmes heverészni, olvasgatni… de csalóka csapda is egyben. Mozogni kell, mégha fáj is.
Eddig a hasmenések miatt hosszabb útra nem mertem elindulni, de mára már bevállaltam egy nagyobb csavargást a Wekerlén – természetesen fényképezőgéppel.
Néhány kép annyira jól sikerült, hogy megosztom veletek. Személyes kedvencem a kőrakók tréfálkozása a Kós Károly szobor mellett, de nagyon tetszenek a rejtett értékek közé tartozó, a régi kockakövek között megbúvó dekorkövek is.
Ilyenek miatt lehet szeretni a telepet.

  

  

  

  

  

Ruszkik, haza

Folytatom a ‘minden napra egy mese’ rovatot.

Az idő 1985 és megint egy rendőrségi sztori. A főszereplő nem én voltam, szokás szerint csak belecsöppentem az események forgatagába. De gondolom, az érintett nem fog megsértődni, ha leírom, mennyivel megelőzte korát.

Szóval. Ültünk a kollégiumi (KOL) klubban és nagyon elégedettek voltunk a világ folyásával. Elégedettségünk fő oka az volt, hogy az aznapi pultosok kitettek magukért, délután átruccantak Győr-Sopron megyébe és este Ászok sör volt a klubban. Ez akkoriban ritka élmény volt, általában be kellett érnünk a helyben palackozott Balatonival. Ég és föld volt a különbség…
No, szóval sörözgettünk, négyen-öten, jól ment az idő. Sajnos. Én ugyanis nagy dilemmában voltam. Akkori barátnőm kint lakott a város másik végében, albérletben, én pedig beígértem neki, hogy délután kiugrok. A kapcsolat még elég labilis volt, kockázatos lett volna egy sörözés miatt nem kimenni. Cimboráim a világ legjobb cimborái voltak, amint értesültek a vívódásomról, egyből felajánlották, hogy semmi probléma, kijönnek ők is. Nekem ugyan voltak fentartásaim az ötlet jóságát illetően, de Imre már ment is, hogy az összes pénzünkön sört vegyen, Rómeó meg kitalálta, hogy majd kivonulunk a lakótelep melletti susnyásba és szalonnát fogunk sütni, milyen remek program lesz. Eltekintve attól, hogy március közepe volt, az utcákon foltokban még hó virított, este nyolc körül járt az idő és az egész arra épült, hogy a lánynál biztosan lesz szalonna, hagyma és kenyér – a kivonulós ötlet azért már sokkal jobbnak tűnt. (Voltak ilyen rohamok. Legközelebb majd azt is elmesélem, milyen volt, amikor egyik szobatársam újsághírdetéses randijára tizenhatan mentünk le a szomszédos városba.)
Na, Imre megjött a sörökkel, szétosztottuk a szatyrokat. (Én ilyenekkel nem vacakoltam, mindig is nagy hangsúlyt fejtettem arra, hogy olyan téli ballonkabátom legyen, amelynek zsebeiben a négy üveg sör mellett marad hely a töménynek is.)
Ahogy kell, ki is csörömpöltünk busszal a Haszkovo lakótelepre. Egy útba eső presszóban vettünk még valami töményet is, hátha a lány nem szereti a sört. Éva, ha meg is lepődött a hirtelen beállító négy jókedvű, nem is enyhén sörszagú hapsitól, nem nagyon mutatta. Volt nála egy kenyérsarok, vagy öt centi kolbász meg egy satnya hagyma. Tökéletes. Magára kapott valami dzsekit és már indultunk is.
Megint elejtem a fonalat. Aki nem ismeri a környéket, annak elmondom, hogy Veszprém észak-keleti sarkában két lakótelep található, akkor Haszkovonak és Felszabadulás-úti lakótelepnek hívták őket. A kettő a Felszabadulás út vége felé ért össze, az út pedig ment tovább a külső körgyűrű, illetve az állomás felé. Mi pont ezt a holt zónát, a körgyűrű környékének elhagyott részét szemeltük ki célul. Őszintén mondom, egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy a közvetlenül a lakótelep utáni épületek az út mindkét oldalán az ideiglenesen nálunk ragadt orosz katonák laktanyái. (Oké, Imre, mint helybéli biztosan tudta, csak valószínűleg nem tartotta fontosnak megemlíteni.)
Fonal vissza. Nagyon jó hangulatban vonultunk célunk felé. Én elől mentem Évával, a többiek pár méterrel lemaradva, idétlenül viccelődve jöttek utánunk. Az épületek fel voltak lobogózva és Rómeó hirtelen ötletből leemelt egy magyar zászlót. Hogy majd ezt kitűzzük a tűz mellé, milyen hangulatos lesz. Vonultunk, beszélgettünk, az üvegek csörögtek… aztán nem sokkal a lakótelep után egy szirénázó rendőrautó vágott be elénk a járdára, csikorgó gumikkal. A rendőrök kipattantak belőle, fegyverrel megállásra szólítottak fel minket, majd a vezető beszólt a központba, hogy erősítést kér. Mi meg csak néztünk, mint Rozi a moziban.
Az erősítés pár perc múlva ott is volt, ők meg mögénk álltak. Aztán mindenkit betessékeltek a kocsikba és beszállítottak a kapitányságra. Itt derült ki, mi volt a bűnünk. Aznap történetesen március 15-e volt. Természetesen ilyenkor a veszprémi helyőrség is fokozott készültségben volt. Így szűrték ki, hogy egy népes csapat, magyar zászlóval felfegyverkezve vonul az orosz laktanya felé. Rendőreink lélekjelenlétén múlott, hogy pár méterrel a laktanya főkapuja előtt sikerült lekapcsolni a veszélyes társaságot. Mit mondjak, nem lettek sokkal kedvesebbek, amikor elmondtuk a mi verziónkat: öt enyhén becsiccsentett ember vonult a téliesen hideg márciusi éjszakában, hogy szalonnát süssön az ipartelepen. Amikor meglengettük az ötcentis kolbászt meg a satnya hagymát, azt már egyenesen sértésnek vették.
Elég hamar szétszedtek minket egymástól, majd elszeparáltan folyt tovább a kihallgatás. Én csak arra emlékszem, igyekeztem úgy mozogni, hogy ne csörögjön a zsebemben lapuló kisebb méretű szeszipari lerakat. Valahogy éreztem, hogy jegyzőkönyvbe vétele nem sokat dobna a helyzetünkön. Kérdezgettek, válaszolgattam. Éreztem, hogy milyen hülye helyzetbe kerültünk, de azonkívül, hogy ragaszkodtam az igazsághoz, mást nem tudtam tenni.
Négyen viszonylag hamar a rendőrség épülete előtt találtuk magunkat. Rómeót, a zászlóvivőt, még benntartották. Leültünk a parkban egy padra, a nagy ijedtségre kiürítettük a zsebemet. Az italtól kezdett visszatérni a bátorságunk. Egész biztosan ennek volt köszönhető, hogy akárhányszor kinyílt a rendőrség ajtaja, három érces férfihang kiabálta, hogy “Rómeó, te vagy?”. És amikor kiderült, hogy nem, akkor meg jött az, hogy “Engedjétek ki Rómeót!”. A rendőrök valami hajnali háromig bírták, aztán kijött egy fegyveres kapuőr és elzavart mindenkit a halál faszára.

Reggelre meglett Rómeó és jöttek a dolgos hétköznapok. Aztán egyszer értesítést kaptunk az egyetemtől. Rómeót vádlottként idézték a rektori vizsgálóbizottság elé, engem tanúnak. A tanácsnak volt egy KISz-es tagja, meg is keresett minket. Közölte, hogy nem kell beszarni, a bizottság nem akar vért látni, ha nem bosszantjuk fel őket, akkor nem lesz nyakazás.
Leültünk megbeszélni a stratégiát. Én azt javasoltam, hogy meg se próbálkozzunk közös mese kitalálásával. Külön fognak kihallgatni és ha belekérdeznek valami lényegtelennek látszó részletbe, akkor simán megbukhatunk. Önző dolognak tűnt, de azt javasoltam, mindenki védje magát, ahogy tudja. Próbáljuk meg függetleníteni magunkat egymástól – persze úgy, hogy a másikat se keverjük azért szarba. Ennek kulcspontja volt, hogy azt hazudjuk, utáljuk egymást és egyikünket sem érdekelte, mit csinált a másik. Hogy nem is igen tudunk emiatt semmit egymásról, mert egyikünket sem érdekelte a másik. Hogy Rómeó csak véletlenül csapódott aznap délután az asztaltársasághoz. Így tudom a legjobban elkerülni, hogy bármi terhelőt mondjak rá – ő meg megpróbálhatja magát olyan mesével kihúzni a szarból, amilyennel akarja.
(Bizarr, de a társaságban egy ideig tényleg volt egy olyan cukkolás, hogy én utálom Rómeót. Az egésznek az volt az alapja, hogy amikor éppen a szekrényem feletti tárolóban szögeltem valamit, leejtettem a kalapácsot és az pont az alattam pakolászó Rómeó fejére esett. A kis buták, ebből a jelbeszédből azt a következtetést vonták le, hogy nem csípem a fiút.
Még bizarabb, hogy tényleg volt egy olyan időszak, amikor se őt, se Imrét nem kedveltem túlságosan, sőt. Együtt katonáskodtunk és ott elég nagyképű alakoknak tűntek. Aztán az egyetemen jobban megismertük egymást és… ez már egy másik történet.)

No, eljött a tárgyalás napja. Az asztal mögött ültek: Rektorhelyettes (RH) László, Tanulmányi Osztályvezető (TO) Béla, a kiszes hapi, meg egy-két lényegtelen alak.
Tudom, az írásnak most, a csúcsponton kellene a legerősebbnek lennie, de itt már nem sok minden történt. Elmondtam a történetet. TO Béla vette a lapot, a nagydarab alamuszi bikára hajazó RH László szemmel láthatóan nem.
RH László: – Ittak előtte?
Én: – Nem igazán.
RH László: Igen vagy nem?
Én: Nem nagyon. Talán ha három sört.
RH László: Micsoda?!! Az magának alig??
TO Béla: De Lacikám, az tényleg nem sok…
És így ment végig. Valószínűleg a bűnözés történetének leghasználhatatlanabb tanúja voltam, a vádlottról – azon kívül, hogy utálom, mint a szart – semmit nem voltam hajlandó mondani.
Végül pár nappal később megkaptuk a verdiktet. Engem felmentettek, Rómeó kapott egy rektorhelyettesi ejnyebejnyét. (Azért figyeled a kor szellemét: írásba kaptam, hogy mint tanút, felmentettek.) Külön érdekesség volt, hogy az én jegyzőkönyvemben az szerepelt, hogy “tettüket józan állapotban követték el”, míg Rómeó példányában az, hogy “tettüket ittas állapotban követték el”.

Végül az utójáték. Nem tudom, hogy ez az eset mennyire játszott bele – TO Béláról nagyon sok sötét legenda keringett akkoriban -, de Rómeó már nem csinálta meg az év végi vizsgáit. Kiugrott az egyetemről és átigazolt a színházba, díszletcipelőnek. Innen küzdötte fel magát színpadmesternek, majd nem sokkal azután, hogy felköltöztünk Pestre, ő is feljött a családjával. Most itt színpadmesterkedik valamelyik színháznál.
Furcsa kanyarai ezek a sorsnak. Lehet, hogy ha akkor hirtelen ötletből vezérelve nem akasztja le azt a zászlót a tartójából, akkor most vegyészmérnök valahol Tiszaújvárosban. Mi pedig szegényebbek lennénk egy profi színpadmesterrel.

A rendőrség bársonyos kézzel közbelép

Érdekesen működik az ember. Én például sokkal jobban el tudok felejtkezni a bajaimról, ha nekiállok mesélni – míg másoknál ez pont fordítva történik: az emberek nagy része inkább olvasással, filmnézéssel tud kikapcsolódni.
Most betettem két Leningrad Cowboys lemezt a lejátszóba – és elmesélem milyen volt Magyarországon az első világszínvonalú rockzenekari koncert.

Iron Maiden, 1984, Budapest

Ez bizony még bőven a pártállami időkben volt.
Kezdjük egy idézettel:

A Maiden az elmúlt két évtizedben fél tucatszor járt Magyarországon. Két fellépésük különösen emlékezetes: 1984-ben csak a Budapest Sportcsarnok parkolójában játszhattak, mert az akkori szervek féltek, hogy a megvaduló közönség esetleg komoly kárt tesz az alig két éve átadott épületben.

Nos, igen. Rögtön itt van két olyan momentum, mely erősen vissza fog köszönni az írásomban is. Az egyik, hogy parkolóban rendezték a koncertet, a másik meg a szerv hozzáállása.
Én akkoriban iszonyú csóró egyetemista voltam Veszprémben – és úgy gondoltam, nehogy már egy nyitott parkolóban rendezett koncertre ne tudjak valahogy besurranni. Korán felutaztam, a cuccomat leraktam unokatestvéreméknél, majd kitekertem a koncert helyszínére. Itt jött az első pofáraesés. A parkolót egyik oldalról a Sportcsarnok, a másikról egy többszintes szálloda, a harmadikról a metróállomás szegélyezte – ahol egyáltalán meg lehetett közelíteni, ott acélkerítés és hihetetlen mennyiségű rendőr volt beverve a földbe. A rendőrökön rettenetesen látszott a feszültség. Végülis az első komoly rockkoncert volt nemcsak Magyarországon, hanem a szocialista blokkban is: egy olyan botrányhős világsztár rockzenekar jött el Budapestre, mely fölött állandóan ott lebegett a sátánizmus vádja. Egy olyan rockzenekar, melynek hírénél csak rajongótábora volt rosszabb. Mindez egy olyan helyzetben, mely különösen összezavarta a rendőröket. Hivatalosan még proletárdiktatúra volt, de gyakorlatilag már igencsak felpuhult az egész. Én ekkor már látványosan nem voltam KISz tag (szüleim őszinte rémületére), az egyetemen is egyre bátrabban lehetett iróniával emlegetni jelenlegi berendezkedésünket… de azért még csak a gálya volt az úr.
A magyar rendőrség – finoman szólva – nem igen volt ráhangolódva az estére. Nem szoktak hozzá ekkora tömegben deviáns úriemberekhez. Nem szoktak hozzá a finom módszerekhez. A gumibot, az igen. Azt ismerték, abban bíztak. De nem lehetett használni. Legalábbis nem egyből.
No, mindegy. Körbejártam többször is a terepet, de nem találtam sehol rést a falon. Magasabbra emeltem a fejem, körbenéztem úgy is – és megakadt a szemem egy Kerepesi úton lévő épületen. A ház majdnem a templomtorony mellett volt, teljesen fel volt állványozva és a tetejéről gyönyörű rálátás nyílt a parkolóra. Én akkoriban már túl voltam néhány veszprémi közintézmény külső megmászásán, egy felállványozott épület nem okozhatott problémát. Felmentem és láttam, hogy nem én voltam az első, aki rátalált erre a remek helyre. Körülbelül harmincan lehettünk. Mivel felújításra készültek, így a tető is be volt deszkázva, állványozva – az emberek kényelmesen el tudtak helyezkedni a tereptárgyakon. (Egyébként is a tető nagy része sík volt.)
Szóval békésen üldögéltünk, néztük az előzenekart. (P. Box?) Aztán megtörtént a katasztrófa. A műsorvezető (Cintula?) kiszúrta a mozgást a tetőn és úgy gondolta, ez remek alkalom egy jópofa megjegyzésre. Valami olyasmit mondhatott, hogy óvatosan ott a tetőn, le ne essen senki. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy rendőrségünk egyből rástartolt az információra. Perceken belül körbevették a házat.
Most egy kicsit elhagyom a szálat, leírom, hogy is nézett ki az épület. Kereszteződésben volt, a kisebb utca felőli fronton volt a bejárata, ott is állványozták fel. Volt egy belső udvara, a körfolyosók az udvar felé néztek. Maga az udvar annyira azért nem volt belső, a házfalak nem takarták el az egészet: a Kerepesi út felől egy jó húsz méteres szakaszon magas kerítésben folytatódott az épület.
A rendőrség fő erőit a kis utcába vonta össze, onnan is kiabáltak fel hangosbeszélővel. Azt mondták, menjünk le, senkinek nem esik bántódása. Néhányan elindultak lefelé, a többiek árgus szemekkel figyelték, mi lesz. Mi lett volna? Ahogy leértek az első fecskék, a rendőrök őrült módon elkezdték gumibottal verni a delikvenseket, majd rendőrautóba tuszkolták őket. A faszfejek. Persze odafönt kitört a pánik. Az eddig békésen üldőgélő emberek elkezdtek fel-alá rohangálni, keresték a menekülési lehetőségeket. A rendőrök odalent elunták, hogy több ember nem jön, elindultak felfelé. Néhányan nekiálltak őket cserepekkel dobálni. Félelmetes látvány volt. Ekkorra már teljesen besötétedett, de a rendőrök bevilágították az épületet. Potyogtak a cserepek, porzott a levegő és a tetőig felhangzott a rendőrök káromkodással kevert ordítozása. Én már akkor is a csendes, de hatékony megoldások kedvelője voltam, két sráccal elindultunk a sötét hátsó régiókba, hátha találunk valami kiutat. Én akkoriban meglehetősen ön- és közveszélyes őrült voltam; de amit az egyik társam csinált, az előtt csak a láthatatlan kalapomat bírtam meglengetni. A hapi tök sötétben lecsúszott a ferde tetőn, pusztán csak remélve, hogy meg tud majd kapaszkodni valamiben, amikor vége a tetőnek. Az őrülteknek őrült védangyala is van, mert bejött az elképzelés. Valami csatornatartó konzolt sikerült elkapnia, egy kicsit még traverzált a levegőben, majd amikor a körfolyosó felé ért, akkor elengedte a konzolt és pár méter esés után a folyosón volt. Hangsúlyozom, mindezt tök sötétben, olyan 3-4 emelet magasságban. Nekünk már sokkal könyebb dolgunk volt, egy részét láttuk a mutatványnak, a többit meg elkiabálta a srác. Mindketten utánacsináltuk a kunsztot, majd a világ legegyszerűbb módján lesétáltunk a lépcsőházban.
Persze ezzel még nem oldódott meg a helyzet. Az épület körbe volt véve és a Kerepesi út felőli kerítés mellett is rendőrök posztoltak. Ugyan várhattunk volna, bízva abban, hogy a tetőháború után a rendőrök már nem néznek be az udvarba… de ez meglehetősen kétesélyes volt. Abban mondjuk bízhattunk, hogy fentről senki nem jön utánunk – más nem látott minket ott leugrani, annak meg elég kicsi volt a valószínűsége, hogy még egy ekkora őrült legyen fent, aki megtalálja ezt az utat.
De fiatalok voltunk, akikre nem volt jellemző a várakozás. Ráadásul ekkor még volt előnyünk: a rendőrök nem számítottak kitörésre az udvar felől. Mi tök sötétben álltunk bent, minket nem láthattak, mi viszont jól láttuk, hogy két rendőr unatkozott a kerítés előtt. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk egyszerre kitörni.
Itt jött ki a remek gyerekkori szocializálódás: körülbelül ötven méterre nőttem fel az egri strandtól. Nyáron nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer ne ugrottam volna át a kerítésen. Volt olyan, hogy csak palacsintát enni lógtam be, aztán már jöttem is ki. Na, itt megtanulta az ember, hogyan kell nekirohanni a kerítésnek, majd ugyanezzel a lendülettel berohanni a tömegbe.
Hogy a többiek hol tanultak kerítést ugrani, azt nem tudom… de felmértük a kerítést, megvártuk, amíg csend lesz és elstartoltunk.
A csendre azért volt szükség, mert a túloldalon nem tömegbe kellett beszaladnunk, hanem a Kerepesi út forgalmába. Ész nélkül. Nyilván úgy próbáltuk maximalizálni az esélyeinket, hogy akkor szaladtunk, amikor lámpa fogta az autókat.
Nos, a kitörés remekül sikerült, dacára, hogy ez azért elég magas kerítés volt, remekül kihegyezett karókkal. Ugyan én pont egy ilyen hegybe tenyereltem bele és fordultam át rajta, de akkor nem foglalkoztam vele, rohantam mint a hülye, az út túloldalán lévő tömegbe. Elvegyülés után kerestük meg egymást, leültünk a gyepre, majd elővettem a végig a zsebemben őrzött fél liter vodkát és levezettük a feszültséget, szidva az ökör rendőröket. Ha hagytak volna mindenkit békén elmenni, akkor nem lett volna semmi gond. Szépen lemászik mindenki, ők körbeállják az épületet, hogy ne tudjon senki visszamászni, oszt jól van. Így meg… sajnos, fogalmam sincs, mekkora károk keletkeztek mind a tetőben, mind emberéletben. Kiindulva abból, ahogy a felmászó rendőröket cseréppel hajigálták… nem hiszem, hogy odafent kávé mellett beszélték volna meg az ügyet a felek.
Szerencsére a zene kihallatszott, így a fűben üldögélve, vodka mellett végighallgattam a műsort. Majd leporoltam magam és elsétáltam unokatesóékhoz, egy érdekes élménnyel gazdagabban.