Month: July 2006

Ökörhugyozás

F99-nek sikerült ismét meglepnie. Újabb oldaláról mutatkozott be, méghozzá egyből pozíciót is fogott.
Köszönöm a tanácsokat, Mester.:)

Mivel szorít az idő, túl sok lehetőségünk nincs. Munkahelyen kinyomtattam az irományt és leléptem úgy, hogy a papírmunkákat lezongorázva legkésőbb ötkor már otthon is legyek, evezőscuccba beöltözve. A szituációra jellemző, hogy Nej fel sem akadt, hogy otthon a dohányzóasztalon ülve vártam, kezemben egy seprőnyéllel, előttem egy nyomtatott A4-es papírral – és azt mantráztam, hogy befordít, behúz, jobbra kanyarodik, ófaszom. Gyorsan átöltözött és mentünk. Igaz, az égen mindenféle gyanús jelek voltak, villámok csapkodtak és jegek zúdultak le, de nem értünk rá ilyen apróságokkal foglalkozni. Most őszintén, nem tökmindegy, hogy az ember nem csak alul lesz vizes, hanem felül is?
Öt óra húsz perckor már a sporttelepen voltunk. Öt óra negyvenkor már a tizedik kört róttuk a holtág közepén – annak ellenére, hogy kirajzszögeztem az irományt Nej hátára és próbáltam aszerint evezni. Egyszerűen sehogy sem az történt, amit akartam. A horgászok messziről látták, hogy műsor van, jöttek is ki kis esőkabátkákban röhögni. Először úgy csináltuk, hogy Nej nem evezett semmit, csak én próbáltam hátul forgatni a csónakot. Mondhatom, piszok jól forgott… csak rendszerint nem arra, amerre akartam. Végül eljutottam addig, hogy ha állóra fékeztem, akkor jó eséllyel sikerült a megfelelő irányba forgatnom – de ha már elindult az egyik irányba, akkor már nem tudtam a forgási irányt megváltoztatni. Mivel nem ment állva, megpróbáltuk mozgás közben. Innentől lett frenetikus a műsor, több hajótulajdonos rohant pánikolva a hajója felé, a horgászok meg nem győzték kikapkodni zsinórjaikat a két ámokfutó elől.
Viszonylag rövid idő után jutottunk arra az álláspontra, hogy ennek az égegyadta világon semmi értelme sincs. Megállapodtunk, hogy ha legközelebb találkozom F99-cel, akkor viszek egy seprőnyelet, leitatom és majd megmutattatom magamnak azokat a bizonyos mozdulatokat – addig meg szenvedünk a magunk módján. Azaz Nej megy elől, lehetőleg egyenletes tempóban, én meg hátul nem evezek folyamatosan, csak mindig azon az oldalon húzok egyet-egyet csuklóból, mely a kormányzáshoz kell. Persze Nej is nekiállt időnként kormányozgatni, én meg néha csak beálltam jobbról-balról húzni – a végén ebből olyan kaotikus evezőmozgás lett, hogy a szembejövőknek fogalmuk sem volt, melyik irányból kerüljenek ki minket – de haladtunk. Nagyrészt előre.
Lementünk a gázcsövön túlra, amikor elegem lett a kutyakomédiából. Ha blogban sípolni kellene a csúnya szavaknál, akkor most egy skót dudás őrezredet képzeljetek ide egy ködös londoni éjszakán. Ha józan eszem valami megmaradt apró kis darabja nem tiltakozott volna olyan vehemensen valahol hátul, simán bevágtam volna az evezőt is a holtág közepébe.
Aztán csak annyit mondtam Nejnek, hogy ideje visszamenni, ebből elegem van.
Visszafelé a jól bevált csípőficamos módszerrel evickéltünk… egészen addig, amíg minden mindegy alapon el nem kezdtem kisérletezni. Figyeltem, mikor teszi be Nej az evezőit a vízbe. Ebben a pillanatban én is húztam egy nagyot ugyanazon az oldalon, de úgy, hogy amikor elment mellettem az evező, befordítottam egy kicsit és magam mögé löktem. Aztán ugyanezt tettem a másik oldalon is. Csodák csodája, ettől egyenes lett a mozgás. Gyorsan rászóltam Nejre, hogy ne kavircoljon, csak nyomja egyenletesen… én pedig ráálltam erre a széles ívű, mögöttem végződő erőteljes mozdulatokra. Basszus, a csónak egyenes vonalban repült. Úgy értünk vissza, mint egy profi páros. Még tán a horgászok is elismerően csettintettek.
Vagy csak a kecskebéka volt.

Ja, és hogy miért annyira sürgős ez a dolog? Pénteken megyünk az Adriára és vinnénk ezt a jószágot is. Csakhogy addig már nem lesz több időnk gyakorolni – ott viszont már nem szabad bénázni.
Éppenhogy sikerült összehangolódnunk.

Mi, vizi emberek

Tegnap alulról szaglásztuk a vizet, ma felülről próbálkoztunk: elmentünk meghajtani a frissen vásárolt kajakot. Nos, nem volt olyan felhőtlen az ismerkedés, mint elképzeltük, de van benne fantázia.
Jobb, ha az elején letisztázom: egyikünknek sincs különösebb kajakos múltja. Persze, itt-ott, nyaralásokon bérelt kajakkal, szökőévenként az egyetemi csónakházban… szóval ilyenek. Együtt egyszer eveztünk, egy tisza-parti buliba valaki hozott egy kettes kajakot és kipróbáltuk. 16 éve. Jó ötven kilóval könyebben.
Először úgy szálltunk be, hogy én ültem előre, mondván, hogy elől ül az ész, hátul meg a motor. (Ugye az első szabja meg a tempót és kormányoz, a hátsó meg az első ütemére evez.) Teljes tragédia követte a felállást (felülést?), tempó nem volt, az egész út azzal telt, hogy jobbra-balra kormányoztunk – de így is legtöbbször irányíthatatlan volt a csónak. Hiába húztunk mindketten kizárólag ugyanazon az oldalon, az a dög nem volt hajlandó kanyarodni. Aztán amikor úgy döntött, hogy mégis, akkor meg úgy átfordult, hogy onnan nem bírtuk egyenesbe hozni. Gondolom, a horgászok jól szórakoztak. Mert halat, azt nem fogtak. Láttam.
Kikötöttünk, gondolkodtunk. Aztán Nej kipróbálta, milyen egyedül. Remekül ment neki, uralta a csónakot: ha kellett, egyenesen ment, ha kellett kanyargott. Kipróbáltam én is és dettó: egyedül tökéletesen ment. Közben elindult egy másik páros, de ők hagyományos kajakkal: nem kevés kárörömmel néztem, hogy ők is parttól-partig pattogtak a vízen. Tehát nem a kajakunkban van a hiba.
Ekkor megcseréltük a felállást: én ültem hátra, Nej előre.
– Akkor mostantól én leszek az ész? – kérdezte hátrafordulva.
– Nem, megpróbálok hátulról kormányozni.
– Akkor én diktálom a tempót?
– Milyen tempót? Eddig hármat nem tudtunk tempóban evezni, mert állandóan kormányozgatni kellett.
– De ha se nem kormányzok, se nem diktálom a tempót, akkor mi szükség van rám? Én leszek a súly?
– Izé… nem én mondtam.
Placcs. Ez már a víz volt. Nej véletlenül rossz mozdulattal húzta meg a lapátot.
De ez a felállás már jobban bevált. Én ott hátul mindentől függetlenül evezgettem, persze néztem, hogy ne akadjanak össze az evezőink. Nej hol evezett, hol korrigált. Így végül jobban haladtunk, de azért még mindig baromira kóvályogtunk. Nem tudom, mi a titok, de valami biztosan van. Míg mi középen szerencsétlenkedtünk, egy hapi ezerrel elhasított mellettünk.
– Könnyű neki, ő csak egyedül van – jegyeztem meg, egy újabb vízfröccsért cserébe.
De tényleg, később megállapítottuk, hogy egyedül mindketten gyorsabbak voltunk, mint együtt. Nyilván lenne mit csiszolni, de egyelőre ötletem sincs, hogy mit. Még azt sem mondhatom, hogy találtunk volna valami irányt, hogy igen, ha így csináljuk, akkor jobb. Bárhogy csináltuk, bénáztunk.
Van még mit optimalizálni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Szolíd szombati szórakozás

Az apa-fiú közös élmény meglehetősen szokatlan formáját választottuk ezen a perzselő napon: kivettem Barnát a gyerekvasúttól és lezúztunk Révfülöpre, átúszni a Balatont.
Megmondom őszintén, hajnali négykor, amikor csörgött a vekker, ez az egész valahogy nem tűnt olyan jó ötletnek. Gyors és sportos reggelit dobtunk be: pezsgőtabletta (koffein, taurin, l-karnitin, magnézium), banán, tejberizs zabpehellyel. Csomagoltam az útra energiaszelet jellegű műzlicsokikat és izotóniás porból készült italokat. Szóval kurvára rákészültem. Még vazelines popsikenőcsöt is szereztem, mert bár a hideg víz nem fenyegetett, de tartottam egy cseppet a kidörzsöléstől.
Család természetesen átaludta az utat. (Nej jött még, úgy terveztük, ő viszi át a kocsit Boglárra.) Sajnálhatják, lemaradtak arról, hogy milyen izmos forgalom is tud lenni szombat hajnali öt óra tájt az M7-en: a külső sáv folytonos volt, a belsőben pedig elég sokszor voltak gusztustalan, 120-130-cal vánszorgó dugók. De nagyon jó időben érkeztünk, fél nyolckor tettük le a kocsit egy ritka gusztustalan, bazi nagy kövekkel tarkított mezőn. A szervezők irányítottak és csak négyszáz forintot kértek a parkolásért. Alkalmi vétel volt. Voltam annyira előrelátó, hogy az internetről nyomtattam nevezési lapot, így az adminisztráció egy kicsivel fájdalommentesebb volt. Az orvosi vizsgálat mindkettőnket meglepett, 140/70 körüli értékek jöttek ki – pedig ezzel soha az életben nem volt bajom. Izgulni sem izgultunk.
No, mindegy, Nej bekent mindenkit napolajjal, vártunk egy negyedórát, hogy megkössön a réteg. A várakozás pont kapóra jött, hirtelen mindkettőnknek sürgős kék helyiség látogathatnékja támadt. Le is maradtunk a rajtról… de azért nem dőltünk a kardunkba.
Sorbanállás, iszonyú mentolos szag, zuhany, végül mehettünk csobbanni.
A rajt nem sikerült olyan acélosra, mint vártam. A víz… mintha kemény lett volna. Kellemetlenül hullámzott, lökdösött vissza, a túlpartot egyszerűen nem is láttam, miközben mellettem mindenki megtáltosodott és vízpermetet húzva maga után, kilőtt. Én nem tartom magam rossz úszónak, rendszeresen szoktam két kilométereket nyomni uszodában, a gyors sávban… és nem ritka, hogy mellben gyorsúszókat is megelőzök. Ehhez képest megdöbbentő volt, hogy öregasszonyok biedermeier úszósapkában, kényelmes kávéházi traccsparti közben húztak el mellettem.
És ez csak a kezdet volt. Barnát szerencsére elengedtem, így nem volt tanúja a szerencsétlenkedéseimek. Kezdődött a szemüveggel. Pillanatok alatt bepárásodott. Semmi gond, ilyen volt Horvátországban is, megálltam és levettem, hogy kiöblítsem. Abban a pillanatban, hogy nekiálltam taposni a vizet, egyből begörcsölt a bal lábfejem. Csuklómra csavartam a szemüveget, úsztam egy kicsit, hogy kiálljon a görcs, aztán újabb szemüvegfelvétel. Újabb görcs. Jól elvoltunk. Egyszer valahogy felszenvedtem és a táv felét úgy nyomtam le, hogy nem láttam semmit. Érdekes volt, mert a nagy szürke-zöld pacniban, amelyben úsztam, csak magam maradtam a fékezhetetlen gondolataimmal. Például elképzeltem, ahogy Barna és az én őrangyalom egymást átölelve rágják a körmeiket odafent. Aztán továbbgondoltam és elképzeltem, hogy több ezer őrangyal szurkol egy focistadion méretű lelátón, mindenki a saját emberének. Ilyesmikkel telt az idő.
Végül nekiálltam gondolkodni és rájöttem, hogy vannak itt hajók is. Kiúsztam egyhez és sikerült beállítanom a szemüveget. Felvettem és ekkor már végre láttam. Megláttam, hogy nagyjából félúton vagyok, még élek… tehát lehet fokozni a tempót. Ráálltam egy gyorsabb iramra. Őrült nagy sikerélményeim ettől sem lettek, de legalább a tereferélő vénasszonyokat utolértem. Viszont folyamatosan görcsölt a bal lábam és a gyomrom is bekeményített: egyfolytában jött vissza minden, amit aznap ettem, marta a nyelőcsövemet, nem győztem diszkréten böfizgetni. Nagyon fájt. Meg is fogadtam, hogy lófaszt fogok máskor vegyianyagokat magamhoz venni úszás előtt. A görcsölés ellen nem segítettek semmit, a gyomorsavamat meg felspilázták a plafonig.
De minden jó véget ér egyszer, hirtelen azt vettem észre, hogy előttem pár méterre már emberek sétálnak. A partot nem igazán láttam, mert a szemüveg már megint csupa pára volt. Körülbelül nullaegésznégytized másodpercig gondolkodtam, hogy az időeredmény miatt inkább a kisvízben is úszok – aztán nagyon gyorsan elhessegettem az ötletet.
Nos, mint mondjak… igen furcsa érzés volt kétlábra állni. Mintha az ember újra tanulná a járást. (Fiatalabb koromban úsztam már ennél nagyobb távolságot Mártély és a Tisza környékén – 8 km – de az egész napos program volt, időnkénti partraszállással.)
Az akklimatizálódás teljesen furcsa volt. A járást újra kellett tanulni, ez oké. Az egyensúlyozás sem volt annyira magától értetődő. Ez is oké. De hogy a beszédközpont is ennyire béna legyen… az meglepett. Úgy jártam, mint Tarzan ezen a karikatúrán: percekig csiszoltam egy poént, hogy amikor majd a pólót kérem, akkor azt fogom mondani, hogy olyat kérek, amelyiken a legtöbb X betű van. Ehelyett valami iszonyú hebegést vágtam le, meg sem kísérlem írásban visszaadni. Kész csoda, hogy a hapsi egyáltalán megértette, mit akarok.
Összefutottam Barnával is, végül csak 18 percet vert rám. Az elején felmérte, hogy úgysem bírja gyorsban végignyomni, ezért mellben küzdött. Nekem 3 óra öt perc lett az időm. Egy kicsit elszontyolodtam – de csak egy kicsit. Uszodában 59 perc számított normálisnak kétezer méteren – ez alapján itt a 2 óra 40 perc körül saccoltam azt az időt, amelytől hátraszaltót ugrottam volna. A 3 óra még belefért volna. A 3 óra öt egy kicsit csalódás, még ha azzal is vígasztalom magam, hogy öt percnél jóval többet elkínlódtam a szemüveggel.
De a legrosszabb a kijövetelben a gyomrom volt. Gyógyszer semmi nem volt nálam és hiába ettem műzlicsokikat, nem lett jobb. Már attól aggódtam, hogy megint rohamom lesz. Hazafelé nem is mentünk be sehová ebédelni, téptünk haza. (Ember, mi dugók voltak lefelé… hát ki az a szánalmas ökör, aki ilyenkor napközben megy a Balatonra?) Otthon begyógyszereztem magam és ledőltem aludni. Pár órával később, mint Vénusz a habokból, az ágyunkból is egy másik ember kelt ki. A gyógyszer felszívta a savat, József pedig megkívánta a sört. Előtte még visszavittem Barnát a táborba, majd ettem egy tál héjában sült krumplit és jöhetett is a nedű.
De azért valami jelzi, hogy volt egy kis megrogyás a mai nap során: órák óta viking balladákat hallgatok – márpedig ilyesmiket csak kataton állapotban szoktam.

A fényképeket megint a végére hagytam.

Nagyítás

A hajókordon a vízben. Jól nézdd meg, mennyit látsz a túlsó partból!
Szinte semmit. A hajók is belemosódnak a szürke háttérbe.
Mit mondjak, a látvány nem dobta fel túlzottan a kedvemet.

————————————————————————–

Nagyítás

Az utolsó mosoly indulás előtt

————————————————————————–

Nagyítás

Megérkezéskor én, meg a testőröm.
A csóka feltünésmentesen, gumiruhában és búvárfelszerelésben úszta át víz alatt a távot.

————————————————————————–

Nagyítás

A hős apa és hős fia.
A Peugeot meg valahogy odatolakodott mögénk a képre.

————————————————————————–

Az összes (14) kép elérhető ebben az albumban:

Kajakra

Igen, megcsináltuk. Három hete szervezzük, hogy minden a megadott időben a megadott helyen legyen – és ma össze is jött minden.
Megvettük a kétszemélyes – tengeri utakra is alkalmas – túrakajakot, de már haza sem hoztuk, hanem egyből vittük a Ráckevei Duna ágon lévő csónakházba. Természetesen a pont időre összeállt kajakszállító csomagtartót használva.
Megvan, a miénk… de még mindig nem fogtam fel igazán. Gondold el… hazajövök, ledobom a táskám, átöltözök (na jó, lehet, hogy iszom egy sört) majd buszra ülök, durván 6-7 megálló és tíz perc séta után már rakhatom is vízre a saját kajakomat és cikázhatok fel-alá a Dunán. Kircsi.
De a legjobb, hogy nyolc nap múlva indulunk megint az Adriára – és már visszük a drágaságot is.

Az elmaradhatatlan fotók:

Kérek engedélyt a kajakfelrakás megkezdéséhez!

————————————————————————-

Majdnem útrakészen. De lagalább már fent van.

————————————————————————-

És így néz ki bevetés előtt. Hátul az a nagy fehér turbina, az nem a motor része, hanem a vízálló hordó.

————————————————————————-

Így néz ki a csónakház környéke. Nagyon szimpatikus. Valószínűleg barátok leszünk.

————————————————————————-

Gasztroblog rovat

Annak is megvannak az előnyei, hogy óvatosabban táplálkozok. Egész érdekes ételeket és elkészítési módszereket sikerül összehoznom.
Például vasárnap este ezt dobtam össze, mint hétfő-keddre szánt vacsora.

1. Szárított krumpli.
Marha egyszerű, mégis finom. A krumplit szilviában megtörölgetem, majd héjastól négy-hat részre összevágom. A tepsibe sütőpapírt teszek és belerakosgatom a krumpliszeleteket. Kétszáz fokon 30-40 percig sütöm, majd megfordítom a tepsit és még tíz percig. Tányérra szedem, megsózom. (A krumpli héjától nem kell félni, simán ehető.)

2. Sport saláta (másnéven “Mindent bele!”)
Gyakorlatilag mindent, amit a spájzban és a hűtőben találok, összevágom, belereszelem egy tálba. Nagyjából ezeket sikerült most:

  • Új lilahagyma, szárastól.
  • Egy fej fokhagyma.
  • Zsenge répa, zeller, petrezselyem.
  • Petrezselyemnek, zellernek a levele is.
  • Fél fej káposzta.
  • Karalábé sajnos a kukába, mert fás volt.
  • Egy kígyóuborka.
  • Pár szem paradicsom, paprika.

Ezt a részét nagyon imádom a munkának. Szeletelés, reszelés közben az az illatorgia, mely a növényekből szabadul fel… kápráztató. Személyes kedvenc egyébként a kapor, de sajnos vasárnap éppen nem volt otthon.
Sasszeműeknek feltünhetett, hogy a salátában nincsen saláta. Bizony nincs, az a nyomorult két nap alatt megkeseredik.
Nos, eddig tartottak az egészséges cuccok.
Innentől jönnek a bűntető komponensek:

  • Egy nagyobb kocka fetasajt, feldarabolva.
  • Többfajta sajt belereszelve, konkrétan: Karaván füstölt sajt, Pizza Mozzarella füstölt sajt, gomolya és Tolnai sovány sajt. (Az utóbbi csak a lelkiismeret megnyugtatására.)
  • Végül jó nagy adag extra szűz olívaolaj.

Fűszerként csak só és borsikafű kell rá. (Igazából bors kellene, de azt nekem tilos.)
Gyakorlatilag az egyik kaja levegőn szárított, a másik pedig nyers. Semmi sütés, főzés, semmi hasznos anyag elbontás.

Ha elkészült, így néz ki: