Azok a szürke hétköznapok
Érdekes hír.
To help customers take full advantage of the power of 64-bit computing, products including Microsoft®Exchange Server “12,” Windows Compute Cluster Server 2003, WindowsServer™ “Longhorn” Small Business Server, and Microsoft’sinfrastructure solution for midsize businesses, code-named “Centro,”will be exclusively 64-bit and optimized for x64 hardware.
Nem sokat tököltem. Az új helyszín itt lesz. (RSS)
Most egyelőre berendezkedés következik, már amennyire a zsúfolt hetem engedi.
Megírom, ha bezártam ezt a boltot.
[Update #1]
Mégsem a freeblog lesz az igazi. Sajnálom, de ez egy kicsit bénácska.
Az új hely keresése még folyik.
[Update #2]
Talán ez… de rengeteget kell még faragni rajta.
Mire összeszenvedtem valami optimista befejezést az előbbi bejegyzéshez, kaptam egy levelet a Myblogsite-tól:
Dear MyBlogSite Member,We'dlike to thank you for using the MyBlogSite service and hope that youhave found it a fun and useful tool. After a careful evaluationof our product portfolio, we have decided to no longer provide a blogservice.
A továbbiakban bíztatnak, hogy migráljak át az új vállalkozásukhoz (blogharbor), ahol havi x összegért van reklámmentes blogolási lehetőség is.
Elmennek a fenébe. Most költözhetek megint.
[Update]
Illetve most olvastam el alaposabban a levelet. Nem is. _Csak_ reklámmentes blogolási lehetőség van, havi 8.95 dolcsiért.
Anyátok picsáját. Irkáljon nektek ennyiért a sírköves fejfákat.
Aki akar mentsen, mert november 30-án ez az egész megszűnik.
Mélytorok? Luvnyák xxx filmeken? A francokat. Az igazi csoda az, amikor akkora brokit kapsz be, melynek vége már a bélrendszeredben kotorászik.
Indulatom tárgya a mai gyomortükrözés, vizsgálatom tárgya pedig én magam valék – tehát akit taszítanak az egoista tépelődések, nyugodtan lapozzon.
Akárki akármit mond, a világ egyik toplistás kellemetlen élménye az, amikor a Lidocain spray lenyelése után az ember felfekszik az asztalra és szájába teszik a pecket műanyagkarikát. Aztán jön a csőfektető brigád és csak nyomja, nyomja, miközben a páciens segélykérően hörög. Mindezt persze jó sok pénzért, mert az SzTK alapú élveboncolás úgy történik, hogy az ember éjszaka rosszul lesz, az orvos másnap beutalja, ott meg közlik vele, hogy legközelebb 3 hónap múlva lesz üresedés a cső rosszabbik végén. Azaz marad a maszek hóhér.
De még csak nem is ez volt a legrosszabb a mai vizsgálatban. A dugás után a mészáros mosolyogva közölte, hogy régen látott ilyen egészséges emésztőrendszert. Teljesen korrekt a nyombél, teljesen korrekt a gyomor, ép a nyelőcső és a rekeszizom úgy pattan össze, mint nagyanyám bukszája.
Innentől ugyanis csak három verzió lehetséges:
Eh, hülyéskedek itt, pedig igazából nincs rá okom. Ezen az egészen leginkább csak dühöngeni lehet. Ha megoldható lenne, legszívesebben leszoknék az egész táplálkozás-emésztés folyamatról, de az meg azért nem megy.
A magam részéről azt tapasztaltam, hogy akkor vannak tünetmentes napjaim, ha minimalizálom a gyomorsav mennyiségét. Ezt úgy lehet elérni, hogy folyamatosan kell, hogy legyen valami a gyomorban. Sok kaja nem lehet, mert az már savtermelést gerjeszt. Kevés nem lehet, mert akkor a sav – munka híján – a baráti sejteket marja.
Istenbizony, ehhez képest a dohányzásról való leszokás ártatlan cserkészdzsembori volt. Tudtam, hogy egy szálat sem szabad elszívni és kész. Pár hónap után már el is felejtettem az egészet.
Érdekes, hogy a disszonancia másik felét soha nem szokták feloldani; senki nem mondja azt, hogy én tulajdonképpen egy krumpli szellemi szintjén vegetálok, tehát nyugodtan figyelmen kívül hagyhatom az észérveket.
Visszatérve a fősodorhoz: a kaját már nem lehet ilyen egyszerűen ignorálni. Kezdve ott, hogy ekkor semmi öröm nem marad az életben: ha az embernek le kell mondani a bagóról, az evésről és az ivásról, akkor már a szextől is elmegy a kedve. Másfelől meg rohadt gusztustalan, hogy azt a pár – unalmas – kaját, melyeket enni lehet, nem csak lehet, hanem kötelező is. Lehetőleg két-három óránként egy picit. Nesze paraszt, logisztikázzál; csavarogjál a világban. Lehetőleg higgadtan, mert az idegeskedés, a stressz is összerántja a gyomrot – melynek következtében a gyomorsav felspriccel a védtelen nyelőcsőbe.
Eh, ez se jó. Érzem, hogyan gabalyodok bele egyre erősebb negatív hullámokba. Hagyjuk a fenébe. Az élet akkor is szép… illetve lehet benne találni szépet is. (Például most elkezdett érdekelni a fényképezgetés világa. Egy új szellemi kihívás. Harapom.)
Nem kicsit volt erős a szombati napom. Délelőtt még a visegrádi hegyekben barangoltam, majd a szállodában ráérősen elfogyasztott brutális mennyiségű ebéd után rohanás vissza Pestre, mert estére színházjegyem volt. A szituáció pikantériáját az adta, hogy az előadás hétkor kezdődött – csak éppen nem tudtam, hogy hol. A Krétakörnek ugyanis nincs állandó színháza – ott játszanak, ahol éppen kapnak pár négyzetmétert. Ezt a darabot pl. a Budavári Sziklakórházban nyomják. A jegyárus csajszi magyarázta is, hogy mi merre, de egyrészt régen volt, másrészt meg már akkor sem értettem. A biztonság kedvéért még azt a cetlit is elhagytam, amelyikre felírtam az információkat.
Itt lépett be a képbe a technika. Először meggugliztam a Sziklakórházat és meg is kaptam, hogy Lovas utca 4/c. Ezután előkaptam a PDÁ-t, amelyikben ott figyelt a Destinator nevű GPS térképprogram. Ez tudja azt, hogy beírom neki a városnév/utcanév/házszámot és megtervezi odáig az utamat. És lőn. Gyönyörűen megmutatta, hogy hol van a lejárat a kórházba. Enélkül azt hiszem, kóborolhattunk volna, ugyanis ez egy lakatlan rész a vár oldalában. Maga a kórházbejárat is csupán egy minden feliratozást nélkülőző vasajtó a kőfalban.
Gyors zuhany és a szép ruha előkaparása után még maradt egy félóra az indulásig, így rágugliztam az előadásra is. Egyre érdeklődőbben olvastam a talált cikket. Ilyeneket írtak, hogy kábelkötegeken fogunk ülni. Hogy négy órás lesz az előadás. Hogy egy óvóhely-rendszerben fogunk vándorolni. Hogy vigyünk magunkkal zseblámpát.
Olvasgattam, hümmögtem, végül visszavettem a visegrádi túraruhát. Majd Nejjel is levetettem a nagyestélyit.
És most a lényeg, az előadás. Nagy élmény volt. Szándékosan nem azt írtam, hogy jó előadás, remek színészjáték, kíváló rendezés – mindenből volt egy jó adag, persze, de. Színpadon valószínűleg nem nyűgözött volna le ennyire ez az egész – viszont itt… eleve a Sziklakórházban… Mint írtam, ez egy óvóhelyből berendezett kórház a budai vár oldalában. Szűk folyosókkal, apró helyiségekkel. Ide préselődtünk be, jó negyven néző és tíz színész. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy beültünk egy szobába, a színészek meg tették a dolgukat. A francokat. A kezdés ilyen volt, valóban. Viszont minden jelenet más és más térben játszódott – a jelenetek között pedig együtt vonultunk a szűk folyosókon a színészekkel. Aki akart, akár cseveghetett is velük. Wernerrel egyenesen kötelező volt.
Egy-két lyuk olyan kicsire sikerült, hogy a jelenetek szószerint az orrunk előtt játszódtak.
Vagy az ágyunkban. A nagy jelenet ugyanis egy olyan hálóteremben zajlott, ahol vagy harminc katonai vaságy volt négy sorban összetolva, azokban feküdtünk, a színészek meg hol az ágyak között, hol az ágyakban játszottak. Közöttünk. Abszolút testközelben. Emiatt teljesen olyan lett a hangulat, mintha mi is benne éltünk volna a darabban. Élethűen belekeveredtünk a történetbe. Mintha egy akármilyen táborban lettünk volna, ahol szobatársaink éppen nekiálltak balhézni valami szájbanyomott gyűrű miatt. Akár oda is lehetett volna szólni Láng Annamarinak – aki ott feküdt a lábadnál az ágy végében -, hogy ‘kicsi, ne bomolj, nem ér annyit‘. Vagy amikor Csákányi Eszter állt oda az ágyad mellé és közelről, rád mutatva, neked mondta a szövegét, rámosolyogni, hogy ‘ugye, ezt nem gondolod komolyan?‘.
Persze voltak kellemetlen részletek is, a budijelenetben pl. csak úgy fértünk el, ha néhányan beguggoltunk a vízcsapokhoz. Rohadt hosszú jelenet volt, azt hittem, nem élem túl. Viszont a jelenet után bárki használhatta a klotyót.
Korábban problémáztam, mennyire kellemetlen, hogy amennyiben nem tetszett egy darab, és nem akarsz tapsolni, de ott áll előtted a színész és neked előbb-utóbb valamit csinálnod kell, akkor kutyaszorítóba kerülsz: ha nem tapsolsz, fájdalmat okozol neki, ha tapsolsz, akkor meg neked kellemetlen, mert hazudsz. Na, itt tényleg rohadt kínos lett volna, ha nem tetszett volna a négyórás produkció: a vége, a végső leszámolás egy rohadt keskeny, félhomályos folyosón történt. Mi nézők, kétoldalt ácsingóztunk, a színészek meg a közöttünk lévő ötven centiben ölték egymást. És itt zajlott le a darabvégi taps is. Ott állt, tőled húsz centire, abszolút testközelben egy szűk, sziklábavájt folyosón a színész, még csillogott a szeme az előadás termelte adrenalintól – és figyelt. Nekem spec nagy mákom volt, az egyik kedves színészlányt fogtam ki és amikor taps közben odasúgtam neki, hogy nagyon tetszettek, még kaptam is egy műsoronkívüli, csak nekem szánt széles mosolyt.
Lehetett volna ott akár a gusztustalan kövér hippi is.
Kapcsolódó linkek:
Recent Comments