Biztosítás – biztonság

Egyik kedvenc topikomon került elő mostanában a ‘biztosítás – etika’ toposz.

Szerencsés embernek mondhatom magam: fiatalon és olcsón megkaptam a szükséges leckét.

Alsós általános iskolás voltam, hétvégén unokatesómnál játszottunk a homokozóban. Nekem a bal kezem mutatóujja beszorult egy műanyag tankon(1) lévő résbe, és csak hosszas kinlódások után tudtam kirángatni. A körmöm rendesen beszakadt és másnapra el is fertőződött. Hétfőn elvittek orvoshoz, aki szerint le kellett műteni a körmöt. Szüleim végig azzal vigasztaltak, hogy visszanő simán és egyébként is, van tanuló balesetbiztosításom. Kikeresték, erre a balesetre 200 forint kártérítés járt; megigérték, hogy ez teljesen az enyém lesz. Mondanom sem kell, egyből abbahagytam a szipogást. 200 forint hatalmas összeg volt akkoriban. Apám olyan 1500 forintot hozott haza havonta. A fagyi 50 fillér volt. Egy matchbox – minden gyerek vágyálma – 26 forint.
Még el sem múlt az érzéstelenítés hatása, de már ott álltunk sorban a biztosító ablakánál. Az ügyintéző átvette a papírokat, átolvasta, majd megkért, hogy valami papírt írjak alá. Megtettem, erre diadalittasan felkiáltott, hogy ez a gyerek tud írni!
Naná, hogy tud írni – mondták indignáltan a szüleim – nem fogyatékos. Erre ingerült szóváltás alakult ki és az lett a vége, hogy kártérítés helyett a biztosító bizonyos lóalkatrészt ajánlott fel a szüleimnek – természetesen a megfelelő tárolórekeszbe illesztve – ugyanis értelmezésük szerint nekem csak akkor járt volna a kártérítés, ha a jobb kezemen sérültem volna meg és a baleset miatt ideiglenesen elvesztem az íráskészségem. Természetesen szüleim felajánlották a lóalkatrész visszaszolgáltatását. De ez volt a maximum, amit ki tudtak harcolni. Nyilván nem pereltek. Én kaptam egy fagyit és megfogadtam, hogy ha nagy leszek, akkor biztosítókat fogok robbantgatni. (Nem kicsit pikáns, hogy ma – más cégek mellett – ugyanennek a biztosítónak az IT rendszerét kezelem. Az élet tele van furcsa kanyarokkal, az ember pedig egy opportunista disznó.)

Aztán volt egy másik kalandom. 1994-ben öcsémékkel négyesben Olaszországba mentünk nyaralni. Sikerült elkunyerálnom a cégtől a videókamerát. (Hogyan lehetett egy vidéki csóró önkormányzati távfűtő vállalalatnak 94-ben videókamerája? Úgy, hogy a kéményseprők kisírták, hogy ne kelljen minden hülye kéménybe bemászniuk, legyen elég, ha belógatnak egy kamerát. Megkapták. Nekem meg annyiszor dugjanak répát a seggembe, ahány szem korom pergett arra a kamerára a dzsuvás kéményekben.:)
No mindegy, a kamera olyan 150e forintba került, ez nekem öthavi fizetésem volt akkoriban. Nyilván kötni akartam rá biztosítást. Az összes biztosító röhögve zavart el, mondván, hogy nekik ez nem biznisz. Arra meg senki nem kötelezheti őket, hogy rossz üzletet kössenek.

Na, én ekkor világosodtam meg.
Itt vannak a biztosítókkal kapcsolatos ökölszabályok:
– Ha megkeresel egy biztosítót egy ajánlattal és az vonakodik elfogadni, végül hosszas gondolkodás után mégis elfogadja – ez valószínűleg korrekt üzlet lesz.
– Ha megkeresel egy biztosítót egy ajánlattal és azok szemmel láthatóan nem akarják elfogadni, akkor érdemes erőszakoskodni – esetleg más biztosítókkal is – mert ez valószínűleg számodra lesz kedvezőbb üzlet.
– Ha téged keres meg egy biztosító egy akármilyen ajánlattal, udvarias mosollyal ajánlj föl nekik egy bizonyos lóalkatrészt. A biztosítóknál komoly matematikusok dolgoznak komoly apparátusokkal. Ha kiszámolták, hogy téged meg kell keresni, az egész pontosan azt jelenti, hogy te abba a körbe tartozol, amelyiknél statisztikailag nagyobb eséllyel nem következik be a káresemény. Ennek akár örülhetsz is. De biztosítást ne köss, mert jó eséllyel te jössz ki rosszul belőle.

(1) Azért finom, nem? Mivel játszik egy magyar gyerek 1973-ban a homokozóban? Műanyag T-34-gyel.

Bicskanyitogató

A magas benzinár prosperáló gazdaságot jelez

A magas benzinárral kapcsolatban megjegyezte: az jól működő gazdaságra utal. Megemlítette Angliát és Észak-Olaszországot, ahol Európában a legmagasabb az üzemanyag ára, ugyanakkor a gazdaság nagyon jó eredményeket produkál.

A Romániában és Ukrajnában érvényes alacsony árról úgy nyilatkozott: az említett két országban mindig is kevesebbet kellett fizetni az üzemanyagért, mint Magyarországon, és utalt a két ország gazdasági színvonalára is.

Euromoney: az OTP a legjobb magyar bank

A Euromoney júliusi számában közölt éves globális bankminőségi felmérés – 2005 Awards for Excellence – szerint az OTP “valószínűleg Kelet-Európa legnagyobb üzleti sikersztorija”.

Az utóbbi 12 hónapban OTP-részvényeket tartó portfolióalap-kezelők “csillagászati” megtérüléseket könyvelhettek el: a bank 38 százalékos sajáttőke-arányos nyeresége (ROE) a térségben a legmagasabb, és tavaly az OTP papírja 140 százalékkal erősödött – áll a Euromoney idei bankrangsorában.

Fekély e kéj

Előrebocsátom, egészségügyi nyavalygás fog következni. Aki nem csípi ezt a műfajt, az nyugodtan lapozzon.

Már írtam, hogy Horvátországban volt két éjszakai rohamon, ami eléggé megkeserítette számomra az élményt. Azt is írtam, hogy Ceglédre is azért nem tudtam lemenni, mert az előtte lévő éjszakán megint nem aludtam. Három erős roham egymás után, az már nem tréfa. Ekkor elégeltem meg végleg ezt a kinlódást és bevezettem az egyes szintű harckészültséget. Ez abból állt, hogy felirattam magamnak a legerősebb gyógyszereket, reggel-este beszedtem és ráálltam a legszigorúbb diétára. Az orvos ugyan mondta, hogy nem kell magamat sanyargatni, de én azt tapasztaltam, hogy bármi, ami egyébként a semleges étel kategóriába esik, ilyenkor képes kikészíteni.
Így jó tíz napon keresztül reggelire ettem két-három darab extrudált barna kenyeret tejjel, ebédre egy könnyű levest, vacsorára pedig egy pár virslit, szintén extrudált kenyérrel.
Hétvégén dőzsöltem, föztem tojást és ettem mellé lágy krumplipürét.
Úgy nézett ki, hogy bejött a diéta. Egyre nyugodtabban aludtam, óvatosan elkezdtem vaníliás kekszet, sósmogyorót is eszegetni, meg bátrabban nyúltam a sörösüveghez. (Különös módon, a sör barátságos anyag; a szénhidrát elnyomja az alkoholt – egy bizonyos mennyiség alatt.) A biciklitúrák alatt már teljes értékű embernek éreztem magam, ettem pulykasztéket, nem volt semmi gondom. Ettem marhapörköltet… és azt nem kellett volna. (A pörkölt szintén a jóindulatú ételek közé tartozik, feltéve, ha nem eszek sokat belőle.) Itt nem tudom, mi történhetett, de tegnap minden idők leghosszabb éjszakai rohamát éltem túl és még most is csak elgyötörten pislogok a monitorra.

Este nyolckor feküdtem le. Fél tízkor ébresztett a fájdalom. Általában hat órán keresztül szokott tartani a móka; most kilenc órán keresztül kinlódtam. Ez valami hihetetlen élmény: jön egy pokoli erős fájdalom és makacsul kitart órákig. Nem lehet csinálni vele semmit – csak tűrni és várni, hogy elmúljon. Ha az ember elfekszik, a fájdalom felerősödik -tehát még/már az enyhe szakaszban sem lehet gondolni alvásra. Hat óra is hatalmas szellemi erőfeszítés, de ettől a kilenctől kis híján megbolondultam. Takarítottam a merevlemezemen. Kiolvastam két Vonnegut regényt. A másodikat már zuhany alatt. Igen, megoldottam. Be tudok úgy kucorodni a zuhanytálcába, hogy a víz nem éri a könyvet, de én forróvíz alatt vagyok. Sőt, megoldottam, hogy be tudom hajtogatni magam a tálcába és tudok 5-10 perceket aludni a zuhany alatt. (A forró víz enyhíti a fájdalmakat. Csak egy idő után elfogy a levegő, meg már a bőröm sem bírja.)
A szokásos praktikák közül nem használt semmi: három szem Quamatelt(40) is vettem be, ittam tejet, egy csomó kamillateát, ettem nikecellt (ez a puffasztott rizsből készült korong), hiába.
Végül fél hét körül tudtam elaludni. Délben keltem és egész nap olyan voltam, mint a szélütött. Ettem híg krumplipürét, főtt tojást és megittam rengeteg kamillateát. Eddig oké, de már előre félek az éjszakától. (Gyors magyarázat: a gyomorfekély azt jelenti, hogy a gyomrot védő sejtréteg egy adott ponton cseszik lúgot termelni, tehát a gyomorsav vidáman marja a gyomor falát. És azért veszélyes az éjszaka, mert a gyomor általában éjszaka dolgozik; ilyenkor van az ún. savátcsapás időpontja, amikor tombol a sav. A gyógyulás azt jelenti,hogy az érintett területen helyreáll az egyensúly – de hiába szedem a gyógyszereket, hiába éltem túl a tegnapi éjszakát, a ma esti mégvárhatóan megint durva lesz, mert a veszélyeztett terület még nem tért magához.)

Ezzel el is lett döntve, hogy mi lesz az EFOTT-tal. Tegnap este úgy feküdtem le, hogy elmegyek; nem mondtak olyan borzalmasan rossz időt. Aztán… aztán meggondoltam magam. A szellemem még ifjú és virgonc… a testem meg már nem; elhasználódott. Néha már tényleg ott vagyok, hogy kiszedetem az egész hóbelevancot aztán elleszek hordozható infúzión(1). Az ételeknek már úgysem érdekel az íze, úgyis állandóan csak azon rettegek, hogy amit eszek, attól milyen lesz az éjszakám.

(1) Ez persze faszság. De éjszaka csupa ilyenek szoktak az eszembe jutni.

Parádi Kristály

Azt írják, hogy eladják a Parádi Kristályt; elsősorban azért mert elsődleges piacuk dollárelszámolású és a huzamosan gyenge dollár kihúzta lábuk alól a talajt. Elég szomorú.

Valamikor voltam ott egy nagyon hangulatos gyárlátogatáson.
Hivatalosan vegyipari egyetemre jártam, de az utolsó két évben már ilyen rejtőzködő… nemistudommik voltunk. A csoportunk fő tantárgya egyfajta elvont matematika volt (modellezés), emellett rengeteg konkrét matekot kaptunk: a tesi és a nyelv mellett csak matematikai tantárgyaink voltak. És persze mindehhez meglehetős informatikai (főleg szoftveres) képzés is járult, mert bizonyos matematikai dolgokat csak ezen keresztül lehetett megérteni. (Egy évvel később ebből a részlegből vált ki az informatika intézet.)
Nos, ez nem zavarta az iskolát, hogy beszervezzen a csoportunknak egy parádi gyárlátogatást.
Jókedvű társaságunkat egy nagybajszos atyafi fogadta az ajtóban. Figyelmeztetőleg intett, megvárta, míg csend lett, megpödörte a bajszát, majd büszkén közölte, hogy ‘Úgy nézzenek rá erre a gyárra fiatalemberek, hogy itt egyetlen számítógép sincs!

Aztán nem értette a hirtelen kitörő derültséget.

Újabb adag biciklitúra

Ma levezető napot terveztem. Azt mondták, hogy erős kánikula lesz, így a délegyházi tavak tökéletes célpontnak tűntek. A távolság oda-vissza 60 kilométer, és hatalmasat lehet pancsolni; hétfőn enyém az egész tó.

Egyedül azt a nyomorult szelet hagytam ki a számításokból. Taksony és Dunavarsány között van egy 8 kilométeres nyílegyenes szakasz. Semmi szélárnyék. Semmi árnyék. Csak a forró szembeszél. Minden méterért egyenként küzdöttem meg. Lefogtam az ökörszarvkormány alsó ívére, tekintetemet az előttem lévő egy méterre koncentráltam (mást ilyenkor úgysem látni), monoton tekertem a pedált és hajtogattam, hogy ‘előbb-utóbb minden út elfogy‘, meg hogy ‘Pá úlicám hágyéla bálsája krokogyéla, áná, áná, ziljónájá bilá‘ De ez már az agylágyulós szakaszban volt.

Nagyon tudom utálni a szelet. Olyan igazságtalan. Elveszi a kerékpározás örömét. Emelkedőn is tekerni kell erősen, de ott tudja az ember, hogy lesz mögötte lejtő, lehet pihenni. De mi várható a szél mögött? Még több szél.

Egy optimalizációs kérdés. El kell menned kerékpárral A-ból B-be, pihensz két órát és visszajössz. Melyik a kedvezőbb eset:
– ha visszafelé kapod a hátszelet,
– vagy ha odafelé?
Első körben azt lehet mondani, hogy induláskor vagyok a legpihentebb, akkor fogom bírni a legjobban. Emellett sokan vannak vele úgy (én is), hogy jobb először túlesni a nehezén. Tehát az egyes válasz a jó. Igenám, de Zephyr kisasszony egy ribanc. Simán képes az alatt a két óra alatt megfordulni. Tehát a helyes válasz a kettes: legyen odafelé hátszél; mert az már megvan, az már biztos. Visszafelé meg bármi lehet, elállhat a szél, megfordulhat az iránya, mérséklődhet, stb…
Meg milyen bringás az, aki két óra alatt nem piheni ki magát?
Különösen egy tóparton. Ahol árnyékos teraszon lehet hideg csapolt sört inni. Ahol két sör között körbe lehet úszni egy-egy szigetet. Ahol egészen kellemes marhapörköltet lehet ebédelni.
És a szél se trüközött, hazafelé már repültem.

Mai merítés

Most olvastam a horvátországi topikban:

Sziasztok! Horvátországban utaznánk, tudnátok valami jó nyűzsgő helyet ajánlani? Előre is köszönöm.

Fishtax:
Egy halpiac kora reggel.

Tökéletes! Nekem is ez a kedvenc technikám: hülye kérdésre hülye válasz. Arányosan.
Ez ügyben ajánlott olvasnivaló a Kapujanincs átjáró című zen-buddhista interjúk gyűjteménye.

Egy átlagos koan modellje:
Kezdő buddhista: – Mester, mi az az aludttej?
Mester: (Cséphadaróval addig veri a tanítányt, amíg mozog.)
Utána hosszas magyarázat egy szakértőtől, hogy miért volt hülye a kérdés.

Remek olvasmány.

Mi van velem?

Mondjuk itt még nem tartunk. De majdnem.
Ha a gyerekeim kíváncsiak, hogy mi lehet velem, elolvassák az öcsém gépén.
Nejjel alig van időnk beszélni, időnként csak annyit mondok neki, hogy olvasd el, már megírtam; sokkal jobban, mintha most kellene szóban megfogalmaznom.
És akkor régi barátaimról, cimboráimról, üzletfeleimről már nem is beszélek.

– Hol jártál, báránykám?

– Visegrádon, asszonykám – feleltem Nejnek, amikor nem értette, miért volt üres a lakás, amikor megérkezett a nagyszülőktől.(1)

Jó kis túra volt: Kispest – Visegrád – Kispest: 116 kilométer, 3 sör. Odafelé kánikula és szembeszél… különösképpen, visszafelé is. (Mint általában változékony időkben lenni szokott: semmi sem biztos, csak a szél; és az, hogy mindig szembe fúj.)
De legalább jól felavattam az új övtáskámat.
Visegrádon a Reneszánsz étterem teraszán ebédeltem. Állapotomra jellemző, hogy az étlapon először ezt olvastam: Badacsonyi Szürkebarát, kétes minőségi bor. Szerintem korrektebb, mint az eredeti ‘félédes’ jelző.
A helyről tudni kell, hogy vele szemben lakott Görgey Artúr élete utolsó éveiben. Egész pontosan 1874-től 1916-ig.
Szép a környék… de mit csinálhatott egész nap? Történelmi ismereteim szerint a nagypolitikába már nemigen szólt bele. 42 év viszont hatalmas idő.
Viszont megérte az első világháborút. Félelmetes. Egy olyan főtábornok,aki aktív korában gyalogságban és lovas egységekben gondolkozott,hogyan dolgozhatta fel a vegyi támadásokat, a kezdeti harckocsikat, a gépfegyvereket és a zeppelineket?

Mondja, marha, miért oly bús,
Olcsóbb a hal, mint a hús!

Jutott eszembe Karinthy klasszikus reklámverse, miközben a pulykasztéket ettem. Imádtam a marhahúst és nagyon megrázott, amikor a kergemarha kór miatt tiltólistara került. Összesküvés elméletekre trenírozott agyam rögtön arra gyanakodott, hogy ez egy szándékos hoax a marháktól, túlélési esélyeiket növelendő.
Pulykaszték… már leírva is milyen hülyén néz ki.
Visszatérve a reklámversikére: van benne egy csavar, melyhez ismerni kell a kort. Karinthy idejében élt egy Újházy Ede nevű Magyarországon világhírű színész (mellékesen az Újházy tyúkhúsleves névadója). Nem csak nagy színész volt, hanem a pesti éjszaka illusztris alakja is. Tudni kell róla, hogy csak a barátait, illetve az általa tisztelt embereket tüntette ki a ‘marha‘ megszólítással. És ez tényleg kitüntetés volt. Az az ember igazán büszke lehetett magára, akihez úgy fordult oda Ede bácsi:mondja, marha, mi újság? Ezt a közismert fordulatot építette bele Karinthy a reklámversikébe.
Hasonlóan, mint ahogy én is beépítettem az egyetemi évek alatt tervezett söralátétbe akkori társaságunk egyik jelmondatát: Ne szólj! Inkább igyál! De ez nem volt olyan sikeres. (Pedig a Graboplast forradalmi újdonságként műbőrből gyártotta… csak hát már a társasag sem volt egyÚjházy Ede és én is fényévekre voltam/vagyok Karinthytól.)

Amikor Leányfalunál kiderült, hogy nincs komp, megfogadtam, hogy a Római-partelső szimpatikus kocsmájában becsapok egy sört. Hihetelen módon az első kocsma rögtön szimpatikus lett; nem kellett sokáig válogatnom.
Üldögéltem ott a Római-parton és néztem a sok csenevész embert. Csak a pocakom nagyobb volt, mint egyik-másik. Most akkor ki lóg ki az átlagból? Satnyul a zöm, vagy csak én vagyok ilyen ogre tipusú ember?
Hmm… ez nem is rossz. Tény, hogy ha kell, büfögök, fingok, amennyiben nem zavar senkit… és alakra is van hasonlóság. Mindamellett vannak mély érzéseim, testi erőm jóval átlagon felüli, intelligenciám hasonlóképpen.
Akár el is bízhatnám magam, ha nem tudnám, hogy a rajzfilm az amerikai embereket célozta meg; gondolták, könnyű lesz úgy azonosulni a főhőssel a plebsnek, hogy egész amerika túlsúlyos és túlzottan jó véleménnyel van magárol.
Hasonlóan hozzám.

Egy elkapott beszélgetésfoszlány a skizofrén rádióból:
– 108 kilométer van a lábadban. Muszáj volt ezzel a szemmel láthatóan elmebeteg őrülttel versenyezni a Lágymányosi-híd budai felhajtó szerpentinjén? – kérdezte józanabbik énem.
– Dehát megelőztem! – értetlenkedett a hülyébbik énem.
– Hülye vagy – mondta ki a szentenciát a józanabbik.

(1) Nem árulok el nagy titkot, a szöveg elejét és címét a Reneszánsz étterem teraszán írtam. Ugyan nem tudtam, ténylegesen mi lesz Nej első szava hozzám, de a jó cím ennyi csúsztatást megért. (Tudom, Gaba most kaparja meg az asztalt.)
Hazaértem és a szia-szia puszi-puszi után Nej rámmosolygott: – És hol jártál báránykám?
Vigyorogtam egy hatalmasat, előkaptam a PDA-t és megmutattam neki a piszkozatot.
Lehet, hogy már túlságosan is ismerjük egymást 15 év házasság után?

Nyaralás szimulátor

A benzinkutas nő nagyon ráérzett a lelkiállapotomra, amikor nem akarta elfogadni a hitelkártyámat. Azt mondta, hogy ez a fénykép nem engem ábrázol rajta.
– Igen, egy kicsit régi a kép – motyogtam.
– Nem az a baj – vágott vissza – hanem hogy a képen sokkal öregebbnek néz ki.
Végül kidumáltam magam, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire látszik. Tényleg fiatalabbnak érzem magam – és újra érdekes terveim vannak.
A legfontosabb változás, hogy megnőttek a gyerekek. A kisebbik 165 centi, minimum 60 kiló és azt a hátizsákot, amellyel fel-alá rohangászott a hegyekben lévő vasutastáborban, Nej meg sem bírta emelni. (Pedig strapabíró fajta, tudnék mesélni. Lehet, hogy fogok is.)
És nem csak megnőttek, hanem önállóak is. A lányt három hete nem láttam és még két hétig nem is fogom: összepakolt és elutazott a nagyszülőkhöz. Annyit tudok róla, hogy egy nap a konyhai robotgép bekapta a haját. De még él. A fiam meg táborból táborba vándorol, és időnként nő egy kicsit. Meg álmában csenget.(1)
No, mindegy, tehát itt a lehetőség – újra függetlenek vagyunk. Leesett a nagyon-nagy felelősség… unoka meg még nincs. És persze a távolban már feltűnt a Kapuzárási Pánik szótlan szürke alakja, szóval éljünk, amíg lehet.
Ennek egyik jele nálam az intenzív kerékpárhasználat. Az elmúlt két hónapban ezer kilométert tettem a gépbe. Fénykoromban nem mentem ennyit. És nem bírtam ennyire a hosszútávokat sem. (Dühös is voltam az időjárásra, hogy elmosta a ceglédi túrát. Aztán persze másra is.)
Most meg azon agyalok, hogy elmegyek EFOTT-ra.Valamikor nem volt buli nélkülem, de aztán elkapott az élet és kezdtem nem járni; később meg megszűnt az egész rendezvénysorozat. Pár éve indult újra. Engem meg a Kozelklikkfest-en kapott el a hangulat és utánanéztem, hogy mi is van ezzel? (A Sziget nálam nem működik; akkor már parlagfűszezon van; augusztusban-szeptemberben én falak közé vagyok zárva.)
Nos, érdekesen alakultak a dolgok. Tudni kell, hogy amikor terveztük a nyarat, akkor beterveztünk a jövő hétre egy nyaralást a Balatonnál. Nejt viszont nem engedték el, a nyaralásnak lőttek. A gyerekek lementek a nagyszülőkhöz – én viszont itt álltam egy már engedélyezett szabadsággal, melyhez programot kerestem. És pont ezen a héten lesz az EFOTT. Ez már több, mint véletlen, ez Isten ujja.
Gyorsan vettem hát övtáskát, új hátizsákot és egy új sátrat. Egy 4 kínai személyest. (Ez nem a gyártási helyet jelenti, hanem a méretére utal. Összedobtam a lakásban, Nejjel ketten kényelmesen elfértünk benne. Több ló nem indult… illetve nem fért be.)
Már teljesen beleéltem magam: délelőtt sokáig aludni, aztán harcolni a zuhanyfülkékért, lólengésben sportolni a Toitoi-ban, ebédre sültkolbászt enni, a délutáni koncertekig kiülni a tópartra egy rajz füzettel és öncélúan firkálgatni; este pedig egy csomó remek koncert és persze sör, sör…
Erre az időjárás megint keresztülhúzta az elképzeléseimet. A buli kedden kezdődik, akkorra igérték az újabb hidegfrontot, hatalmas viharokkal. Szerdán hűvös, kicsit esős idő várható. A csütörtök az oké,de pénteken jön az újabb hidegfront, bazi nagy esőkkel.
Basszák meg. Lassan lehetne szólni az időjárásfelelősnek és elmagyarázni röviden, hogy mit takar az a fogalom, hogy ‘nyár’. Eddig idén nem láttam egy hétnyi egybefüggően száraz időt. (Hazudtam:Dalmáciában nem esett.)
No, mindegy. Van egy B tervem: nyaralás szimulátor.
Nagyon régen már megcsináltuk családilag és működött a dolog. A lényeg,hogy a lakásban tartózkodunk, de úgy viselkedünk, mintha ez egy nyaralás lenne. Nincs házimunka. Nincs tévénézés. Nincs főzés. Nincs ügyintézés. Nincs számítógép. Nincs félrevonulás. Nincs tanulás. Nincs beszaladás a munkahelyre. Viszont minden napra van tervezett program.
Ez jelen helyzetben így néz ki nálam: szárazabb napon kerékpártúra. Esős napokon rajztanulás(2). És este persze sör, sör…
A holnapi időjárásjelentéstől függ, hogy melyiket játszom meg. Ha az utóbbit, akkor kíváncsi vagyok, Nejjel hogyan fogunk itthon kijönni.

(1) A vasutastáborban elég érdekes házirend volt. A wc-kulcs a táborvezetőnél volt és csak úgy lehetett bejutni, ha elkérték tőle. A kaja viszont borzasztóan rossz volt, egy csomó gyerek elcsapta a hasát. Volt olyan éjszaka/hajnal, hogy Barnának háromszor is el kellett rohannia klotyira; ilyenkor persze mindig felkeltette a táborvezetőt.

(2) Legalább egy éve vettem egy rajzkészség fejlesztő bazi vastag könyvet. Még kinyitni sem volt időm.

A lehetetlenre egy kicsit várni kell

Úgy kezdődött, hogy Ügyfél egyik középvezetője nem tudta összeszinkronizálni Sony-Ericsson kütyüjét az Exchange szerverrel. (A szinkronizáció nem közvetlen, van egy erre a célra felingerelt Onebridge szerver a hálózaton. Ezt mi üzemeltetjük, de nem mi támogatjuk.)
A hibát kolléga bejelentette az alkalmazás támogatójának, akitől azt a választ kapta, hogy mentsük ki a postafiók tartalmát pst-be, töröljük a mailboxot, majd hozzuk újra létre – és ettől meg fog javulni a szinkronizáció. Sajnos a kolléga elhitte. Megkérte a középvezetőt, hogy másoljon ki mindent pst-be, majd amikor az jelezte, hogy oké, akkor törölt, purgált és újralétrehozott. A szinkronizáció természetesen nem javult meg, de ezzel a szállal a továbbiakban nem foglalkozunk.
A középvezető visszamásolta a cuccait – és reklamált, hogy valami nem stimmel, nem találja a kontaktjait. Egyeztetés után kiderült, nem tudta, hogy a Contact foldert is ki kellett volna másolnia. Legyünk már olyan kedvesek és állítsuk vissza az eredeti állapotot.
Ekkor jöttem be a képbe én és egyből elszürkült a tekintetem. Mentések természetesen vannak, de ez a purgált, majd újra létrehozott postafiók semmi jót nem ígért. A dumpsteren keresztüli visszaállítás természetesen szóba sem jöhetett.
Elsőkörben be kellett izzítani a Recovery Storage Group-ot az Exchange szerveren, felvenni a piszkálandó adatbázist. Gyors ellenőrzés a registryben: a HKLM\System\CCS\Services\MsexchangeIS\ParametersSystem kulcs alatt a Recovery SGOverride értéke nehogy 1 legyen, mert akkor a visszatöltés fejbevágja az eredeti adatbázist. Nyilván még helyet is kellett keresni a logoknak és az adatbázisnak, ennek megfelelően korrigálni az adatbázis adatlapját – és be kellett állítani, hogy az mentésből felülírható legyen.
Ennyit az előkészületekről, jöhetett a Tivoli Exchange kliens. Itt ért az első kellemetlen meglepetés: az aktív mentések sorából pont kicsúszott az a mentés, amelyre szükségem lett volna, az összes mentések listájának felolvasása meg jó másfél órába telt. Bejelöltem, hogy melyiket szeretném visszaállítani, aztán hagy szóljon.
Jó egy óra után, 99% körül elszállt a visszaállítás, miközben a szerver felsikított, hogy betelt a C:\. Amikor ennek a partíciónak a közelébe sem lett volna szabad mennie. Rövid bogarászás után megtaláltam, hogy a saját profilom verte ki a biztosítékot, simán felhízott 2,5 gigára. További bogarászás után azt is megtaláltam, hogy a Tivoli kliensben üres a temporary directory beállítás; a kis okos tehát a profilomba szemetelt. Kiganéztam, megadtam neki egy másik lemezt és újrakezdtem. Másfél óra a listáig, egy óra a visszatöltés.
Exchange sp1 óta a Recovery Storage Groupból elérhető a Mail Merge funkció (egyfajta lebutított Exmerge), ez nekem tökéletesen megfelelt. Kiválasztottam a másolás alfolderbe opciót és elmentem haza (1.5 GB; 20000 item).
Másnap leellenőriztem a kontaktokat: a folder üres volt. Miaszösz? Dismount, törlés, kezdjük újra az egészet. A másfél órás listavisszatöltés után megvizsgáltam a Tivoli klienst és azt találtam, hogy alapban be van kattintva az automatikus kijelölés opció. Tehát amikor kijelöltem a korábbi adatbázist, akkor ő a biztonság kedvéért végigjelölte a következő teljes mentésig a logokat is és persze a visszatöltés után rá is játszotta azokat – azaz visszakaptam egy olyan állapotot, amikor már az új postafiók volt az adatbázisban.
Kíváncsiságból kipróbáltam, mi történik, ha nem jelölök ki log visszatöltést és nem kérek rájátszást. Visszatöltés előtt figyelmeztetett, hogy lehet, hogy nem fogom tudni felmountolni az adatbázist. És milyen igaza volt: tényleg nem tudtam. Törlés, kezdjük előlről. Bejelöltem a megfelelő adatbázist, kikapcsoltam az automatikus kijelölést, bejelöltem az aznapi logokat (csak azokat!), kértem a rájátszást és beállítottam a temp directoryt.
Nna, így már sikerült.Ezt abból is észre lehetett venni, hogy ekkor már nem működött a Mail Merge. De még az Exmerge sem. Egyik sem találta a produkciós adatbázisban a recovery adatbázisbeli postafiók párját. Nyilván nem, mert ugye törölve lett, purgálva lett, sóval behintve lett. A felhasználóhoz rendelt postafiók már vadiúj volt, akkor is, ha minden látható név ugyanaz volt rajta. Nem kicsit frusztráló, hogy a kezelői felületen ott látom a mailboxot, de képtelenség kimenteni a tartalmát, mert minden eszköz merge műveletre van tervezve; ahhoz meg kell a régi postafiók. Pst-be másolás? Felejtsd el.
Iránya jó öreg google haver. Első körben itt van egy link; azt írják, hogy milyen állapotai vannak egy postafióknak és milyen állapotokban van esély visszaállításra. Purgálás után pl. semmi. Aztán a cikk végén felcsillantottak egy lehetőséget, megadtak egy másik cikket. Ennek már a címe is izgalmas volt, azt mondta: “Hogyan állítsunk vissza purgált postafiókot“. Átolvastam. Fejvakarás. Átolvastam még egyszer. Kezdtem érteni. Zseniális! Hogyan hekkeljük meg a Recovery Storage Group-ot? Először töltsük vissza az adatbázist az RSG-be, ahogyan kell, mountoljuk fel, majd azonnal le. Fontos, hogy ez simán történjen, érdemes a státuszt rögtön leellenőrizni az ’eseutil /mh’ paranccsal.
És itt jön a trükk: nevezzük át az adatbázis fájlokat, pakoljuk át máshová, csináljunk neki produkciós storage groupot, abba csináljunk neki adatbázist és mountoljuk fel.
Nem, nem kell a szívünkhöz kapni, nem lesz innentől kezdve mindenkinek két postaládája – ugyanis amikor felmountoltuk az adatbázist a Recovery Storage Groupban, akkor automatikusan minden postafiók lecsatolt állapotba került és ez a dismount során igy is maradt. (Mondjuk a zabszemteszten nem mentem volna át, amikor csatlakoztattam; mondtam már, hogy ez a VIP adatbázis volt?)
Most előreszaladtam egy kicsit, mert közben azért bejött a képbe a Nagy Harci Fasz.
Amikor ugyanis megértettem, hogy mit kell csinálnom, nekiálltam dismountolni az RSG adatbázist. Nem sikerült, a System Management konzol befagyott. Vártam másfél órát, majd kilőttem a Task Managerből. Kolléga összedugta fejét az ügyfél kapcsolattartójával, este hétkor engedélyezték a szerver újraindítását. Fél nyolckor jött a telefon, hogy gáz van, az Exchange szolgáltatások nem indultak újra. Fél nyolc után öt perccel jött az újabb telefon, hogy nagyobb gáz van, tkp. a szerver nem is állt le, csak úgy lebeg élet és halál között. Oké, irány a Dataplex. Érdekes látvány fogadott: a szerver működött, csak éppen a távoli elérést biztosító szolgáltatásai haltak el. Az egész leállási folyamat az Information Store leállására várt, az viszont beragadt ’stopping’ állapotba. Egyébként a szerver köszönte szépen, jól volt. Az eseménynaplót percenként szemetelte tele a System Attendant, hogy nem tud leállni, mert az Exchange szerver nem elérhető. Elég hülye kifogás. Megnéztem a Filemon cuccal, hogy egyáltalán mi történik: semmi különös, a store.exe egyfolytában a temp könyvtárat csesztette. Az adatbázisok viszont ott vigyorogtak lezáratlanul. Ezután dehogyis mertem kigyilkolni az IS-t. Ahogy a szakirodalom is mondja, ilyenkor kell felhívni a a Microsoft Premier Support-ot: hagy harapjanak ők is egy jó nagyot a felelősségből.

Tudom, minden rendszermérnök életében eljön az a pillanat, amikor éles szituációban be kell jelenteni telefonon egy hibát az amerikai PSS-nek. Ez, úgymond, egyfajta evolúciós lépcső. De nem hiszem, hogy mindenki annyit szerencsétlenkedik vele, mint amennyit én.
Ott kezdődött, hogy a szerverszobában 40-50 szerver duruzsolt a fülembe. Ki lehetett ugyan menni a folyosóra, de ott meg nagyon figyelni kellett a padlólapokat, mert tény, hogy bizonyos lapoknál elmegy a térerő. És persze a teljes kommunikáció egy pici mobillal történt.
Nos,én voltam annyira zöldfülű, hogy már rögtön az első hapinak nekiálltam magyarázni a technikai problémát, bőven ecsetelve az előzményeket. Kicsit ugyanis ideges voltam, mivel ez az ügyfél fő produkciós levelezőszervere volt, a kapcsolattartó pedig elnézte a dolgot, a cég legfontosabb projektjében ma kellett volna külföldre küldeni bizonyos záródokumentumokat.
(Ugyan javasoltam nekik, hogy küldjék el privát postafiókból webes felületen, de azt kaptam, hogy na ne már, verziókövetés van, előzmények vannak, subject kódok vannak, nekik válaszolni kell az előző levélre. Fóti Marci örökbecsűje jutott eszembe: ‘Az informatika még nem érte el azt a biztonsági szintet, hogy rábízzuk az életünket – de mi rábíztuk.‘)
Szóval egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy az ügyfél verőemberei már melegítenek valahol.
Ehhez képest gyönyörűen elbeszéltünk egymás mellett: én állandóan a problémámat hajtogattam, a hapi meg állandóan azonosítgatni akart: Mi a cégem azonosítókódja? Mi az én azonosítókódom? Mit tudom én! – sikítoztam.
Végül javasoltam, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, van hozzáférésem az Online Premier Support oldalhoz, majd bejelentem írásban. (Ott már valamikor hozzá lett rendelve a .net jelszómhoz az egész miskulancia.) Hát, az ötlet jó volt, de valamiért nem akart összejönni a belépés.
Végső kétségbeesésemben felhívtam a TAM-ot. Kolléga szerint nem koránfekvős fajta; Isten tartsa meg a szokását, ébren volt most is. Kikereste nekem a szükséges kódokat és elmagyarázta, hogy az első ember technikailag zokni, annak csak az a dolga, hogy beazonosítson. És azt is javasolta, hogy ha olyan helyen vagyok, ahonnan rosszul hallom a szöveget, kérjek Translation Service-t. Ingyenes és minden nyelvre meg van szervezve. Remek. Megkértem, hogy küldje el az adatokat az otthoni címemre, majd webfelületről leszedem. 10 percig vártam, nem jött semmi. Egy kicsit téptem a hajamat – tényleg csak egy kicsit, aztán valahogy összehegesztettem a céges OWA elérést – lassú is volt, bizonytalan is, de a miénk… és működött. Oda is megkértem a levelet és megjött.
(Másnap esett le: otthonról olyan gyorsan jöttem el, hogy bejelentkezve maradtam a gépemnél – és persze, az Outlook pop3-mal mindig lekapta a levelet. Elmehettem a búsba a webfelülettel.)
Mindegy, megtanultam a leckét: company id nélkül ma már sehová se megyek; itt fityeg a PDÁ-n.
Innentől kezdve már csak egy óra kellett, hogy eljussak a technikai emberhez. Mondjuk az idő nagy részét az tette ki, hogy vártuk a Translation Service-t, aki végül ezen a napon nem jelent meg.
A többi már viszonylag simán ment: elmondtam a problémát, a hapi elkérte az applikációs logot (16MB – bizonytalan OWÁ-n keresztül…), majd némi fejvakarás után közölte, hogy nincs más hátra, gyilkoljam ki a store.exe-t. Eddigis hülyén nézhettem ki – gondolom, a dataplexes fiúk jót szórakozhattak a monitorszobában, hogy percenként rohangászok ki a folyosóra (sorry, I’ll go out… please repeat it…), utána meg vissza a gépterembe, minden alkalommal beriasztva őket… de ezt a lépést már nem voltam hajlandó pusztán szóbeli utasításra meglépni. Megkértem a fazont, hogy írja le emailben, mert nem hallom jól, amit mond. Leírta, kigyilkoltam, újraindítottam és felállt minden. Mármint szolgáltatás. Mondjuk az alatt az öt perc alatt, amíg az IS húzta a csíkot, öregedtem egy kicsit: 8db adatbázis figyelt a gépen, összesen olyan 600 GB méretben. Ha az IS nem indult volna el egyből, akkor életem végéig mentésből kellett volna adatokat töltögetnem.
De elindult. Már csak azt kellett kinyomozni, mi a lószar volt ez? Délután is, amikor nekem beragadt a System Manager és este is, amikor a leállítás ragadt be, a víruskergető jegyzett be gyanús hibaüzeneteket a logba.

Ez egy hálás toposz, exchange adminok előszeretettel szeretnek mindent ráfogni a víruskergetőre – és nem is ok nélkül.
Csak a rend kedvéért, hogy mi mindent tud okozni egy rosszul beállított víruskereső:
-A fájl szintű víruskereső megfogja az exchange adatbázist. Information Store nem fér hozzá, kardjába dől.
-A fájl szintű víruskereső karanténba dobja a tranzakciós log egy-egy fájlját. Information Store kardjába dől, a rendszergazda szintén.
-Ilyenről is olvastam: ha nincs elzárva a fájl szintű kereső elől az exchange szintű kereső temporary könyvtára, akkor a fájlszintű kereső ráharap az ideiglenes állományokra és lefagyasztja az exchange víruskergetőt. Még jó, hogy egy cégnél dolgoznak a fiúk. Bár a cikkben büszkén írták, hogy az ő termékük egy ilyen crash után képes meggyógyítani magát, nem kell újratelepíteni.

Nos, lássuk csak, nálam mi történhetett. Visszatöltöttem mentésből az adatbázist,és… hoppá. Nem a szokott helyre töltöttem, mert ott nem volt elég hely – ehelyett egy másik partíción csináltam neki egy könyvtárat. Kitiltottam belőle a fájlszintű víruskergetőt? Bizony nem. Megint hoppá.
Mekkora farok vagy, Joep – mormogtam hajnalban – ekkora potyagólt a te korodban már nem illik kapni.
És jobb későn, mint soha alapon bementem a víruskereső konfig menüjébe, ahol… meglepetten láttam, hogy az aranykezű kolléga korábban az egész partícióról kitiltotta a víruskeresőt. Tehát farok vagyok ugyan, de szerencsére megúsztam, nem én hibáztam.
(Mondjuk ekkor már voltam annyira fáradt, hogy a folyosón nekimentem az ajtónak: valamiért azt hittem, hogy ki fog nyílni magától. Pedig öreg dataplexes vagyok, pontosan tudom, mely ajtókat kell ballal húzni és melyeket jobbal tolni. Komolyan mondom, kész szerencse, hogy az ügyfél nem látja, hogy milyen állapotban hajt végre életveszélyes műtéteket időnként az üzemeltető.)
A magam részéről itt abba is hagytam a nyomozást egy ‘holnap is nap lesz‘ rikkantással.
Úgyis lett. Első lépésben kikapcsoltam a fájlszintű keresőt. Aztán megnéztem, hogy is áll az RSG adatbázis. Az eseutil szerint a státusz: Dirty shutdown. Hát, nem pont ez állt a cikkben. Adatbázis fájlok törlése, logok törlése, Tivoli. Másfélóra várás a listára, az egyetlen lehetséges kombináció összekattogtatása,visszatöltés. Aztán elindítottam egy Filemont, hogy lássam mi is történik mountolás/dismountolás közben. Semmi érdekes. A store.exe gyanúsan sokszor piszkálta a temp könyvtárat, mely nem volt kizárva a fájlszintű ellenőrzés alól. Kizártam. Az exchange szintű kereső ideiglenes könyvtárát is. Meg kiterjesztés alapján is kizártam az Exchange fájlokat, nemcsak könyvtárnév alapján.
Aztán megint net és kiderült, hogy teljesen rossz nyomon jártam: az az applikáció, mely teleszemetelte a logot a lefagyások előtt, az nem a fájlszintű víruskereső, hanem az exchange szintű. Itt dobtam egy négylábas megadást; összeszedtem a bizonyítékokat és elküldtem a feljelentést a gyártó képviselőjének.

Sokkal jobban izgatott, hogy mi lesz a középvezető kontakt listájával. Az újabb visszatöltés, mount/dismount után az RSG adatbázis státusza szépen Clean shutdown lett, tehát kezdődhetett a hekkelés.
Új, produkciós storage group létrehoz, adatbázis definiálódik. Természetesen másik könyvtárban, a biztonság kedvéért átnevezve. Utána adatbázis fizikailag is átmásolódik, átneveződik, nagy levegő, mount. Egyből jött is a hibaüzenet: adatbázis nem található. Kezdő exchange adminokra ilyenkor törhet rá az az érzés, hogy sürgősen keresni kell egy konnektort vizeletürítési céllal. Ne tegyétek. Sokkal praktikusabb odasétálni a pár méterre lévő darts táblához(1), leemelni a nyilakat és önfeledten hajigálni 10-15 percig. Ha esetleg átfúródik a táblán, nem gond, a fal azért megfogja. Ahogy eltelik az idő, az Active Directory csak szétreplikálja az egész hóbelevancot – és már mountolható is az adatbázis. És igen, mindegyik postafiók le volt csatolva. Nyertünk.
A doksi szerint meg kell keresni a diverzáns postafiókot és hozzávágni egy dummy felhasználóhoz. (Melyet természetesen megcsináltunk, miközben az AD replikációt vártuk.) Oké, dobjuk meg egy postafiókkal. (Sánta, van púpod? Nesze!)
Megint hibaüzenet jött: azt mondta, hogy az a legacyExchangeDN, mely ehhez a postafiókhoz tartozik, már másik felhasználóhoz van rendelve. Hja, mindenre mi sem gondolhattunk. Persze, könnyű a doksinak, ott nem feltételezték azt, hogy purgálás után rögtön újra létrehozzák az új postafiókot a régi felhasználóhoz.
Végülis, nem olyan nagy gond ez, a középvezető user adatainál átírtam AdsiEdittel a legacyExhangeDN értéket valami marhaságra, a recovery usernél átírtam a jóra, 10 perc darts és már csak be kellett pöckölni a labdát: a régi postafiókot hozzá tudtam rendelni a recovery userhez, megnyitottam outlookból mind a két postafiókot és átmásoltam azt a szájbanyomott kontakt listát a pacákhoz. Finita.
Persze még hátravolt a takarítás. El akartam tüntetni ezt a hibrid adatbázist, mert valahogy nem vagyok nyugodt, ha ilyenek kóricálnak a szerver körül. (Jártam már úgy, hogy törölt felhasználók valahogy megtalálták az RSG adatbázit és boldogan csatlakoztak hozzá.) Viszont az sem kizárt, hogy a hapi pár nap múlva veszi észre, hogy valami még kell neki. A tiszta munka átmozgatni a postafiókot egy létező adatbázisba, a hibridet meg lecsatolni, letörölni.
Másolás elindult. Az alkotó hátradőlt és várta, hogy besöpörje a hálás telefonhívások özönét. Ehelyett a helyi kolléga telefonált, hogy a középvezető igen zabos, mert fontos levelet vár, de semmilyen levelet nem kap meg; az összes levele valamilyen recovery usernél landol. Hoppá.
Elfelejtettem visszaírni másolás előtt a legacyExchangeDN értéket. Hát… most már meg kell várni a folyamat végét. 1,5 GB, 20000 item, 30 perc darts.
Az indikátor kijelzi a 100%-ot, majd a másolás könnyed sóhajtással befagy. Ez a szerver nem fér a bőrébe. Szerencsére ezen a területen már megszívtam az összes megszívnivalót, tudtam, mit kell tenni.
Hagy idézzek egy korábbi írásomból:

Végülmár csak ketten maradtunk a porondon: a 4.6 GB méretű mailbox és én. Szembenéztünk egymással, a szél ördögszekeret sodort keresztül az úton. Hirtelen mozdulattal rávetődtem a billentyűzetre és megismételtem a másolási parancsot – de most egy másik adatbázisba. Két óra szuttyogás után megint behalt a másolás… Task Manager, kilőni. Most már 3 példányban volt meg a mailbox – és mind a 3 működött. Egyszerre. Ha elvettem az egyiket a felhasználótól, mind felszabadult. Ha visszaakasztottam rá az egyiket, akkor a többit sem lehetett törölni, mert azt mondta, hogy használatban vannak. A helyzet kezdett kínossá válni. Végül kimentegettem az anyagot pst-kbe, lecsatoltam a mailboxot, töröltem a két rosszat, a maradékot visszacsatoltam – és gyönyörűen működött. Nem sokat dobott a kedvemen, hogy közben megtaláltam a helyes megoldást: a behalt mozgatást kilövés után folytatni kell _ugyanabba_ az adatbázisba, amelyikbe elkezdtük. Szószerint azt írták, hogy az Exchange van olyan intelligens, hogy észreveszi a sikertelen másolás darabjait. Usually. Hát… engedtessék meg nekem a kétkedés joga.

Nos, tulajdonképpen szerencsésnek tarthatom magam: lehetőségem volt kipróbálni, hogy milyen brilliáns hibajavító algoritmust tartalmaz a mailbox move folyamat arra az esetre, ha egy postafiók mozgatás 100% elérése után fagyott le. Tippelj.
Az nyert, aki arra voksolt, hogy nemes egyszerűséggel letörli a félbehagyott postafiókot és azt mondja, hogy kezdd újra, Gézám.
De legalább vissza tudtam állítani a legacyExchangeDN értéket. Újabb 10 perc darts és a középvezető megnyugodhatott: ő lett ő és megvolt a kontaktlista. Aztán végül nem töröltem semmit, lecsatoltam a recovery userről a postafiókot és dismountoltam az adatbázist.
Ősi cowboy szólás, hogy csak a dismountolt adatbázis a jó adatbázis.
Most már tényleg hátradőlhettem: megoldottam a lehetetlent, csak egy kicsit várni kellett rá. A kiajánlott (és kifizetett) 4-5 óra helyett 33-at.
Persze igazán nyugodt nem lehetek: kiváncsi vagyok, mikor veszi észre, hogy a Calendar is üres. Ekkor leszek igazán bajban: fogalmam sincs, hogyan lehet egy Calendarnak azt mondani, hogy select all, aztán copy másik mailbox. Hallottam már olyan emberről, aki látott olyan embert, akinek pst-n keresztül már sikerült ilyesmi – de arról is kiderült, hogy más volt.

(1) Ne mondd, hogy nincs. Nem lehetsz ennyire kezdő a szakmában.

Megnéztem én is

De nem akarok sokat írni róla. Tudom, hogy Douglas Adams legalább ötféleképpen megírta a történetet és ez a mozifilm lett a hatodik változat – nem is a legrosszabb.
Mindenesetre arányaikat tekintve a könyv egy hatalmas pándimenziós, szuperintelligens lény, a film pedig az ő betüremkedése a mozivilág dimenziójába.