Doktor Herz

Nejnek volt egy kazettája, melyen ennek a 80-as évek végén népszerű musicalnak(1) a számai voltak.

(1) Anno volt is némi botrányszaga a darabnak, hiszen teljesen véletlenül(?) egyszerre jött ki a Doktor Herz és a Padlás (khmm… Témüller, mint a főgonosz), melyek nagyon hasonló témát nagyon hasonló módon dolgoztak fel, még a színhely is egyformán egy speciális tulajdonságokkal bíró padlás volt.

Minden érzelgőssége ellenére én kedveltem a darabot, igaz, a meghallgatásához kellett némi előzetes elérzékenyülés, de ilyen gikszerek elő szoktak fordulni velem.

Aztán telt az idő, a kazetta elhalálozott. Valahol ott porosodik a padláson egy dobozban. (Fura sors egy padlásmusicalnek.) Nemrég valamiért előjött, hogy így, több, mint húsz év után, szívesen meghallgatnám. Kíváncsi voltam, mennyire állta ki az idő próbáját a darab – illetve mennyire épült bele a zenei világomba? (Na, erről is tudnék mesélni, akkoriban simán elfért egymás mellett a Doktor Herz és a Vágtázó Halottkémek, Komár Laci és Waszlavik.)

Meglepő módon, a zene teljesen eltűnt. Körbenéztem az ingyenes helyeken, és még csak nyomát sem láttam, szemben például a konkurrens Padlással. Még meglepőbb módon a sima gugliszörcs kidobott egy oldalt, ahonnan viszont le lehetett tölteni az előadás felvételét. (Ne keresd, már nincs fent. Be akartam linkelni de már nem találtam.) Lemezboltokban nem is próbálkoztam a vásárlással, de végül találtam egy forrást, a Hungarotonnál online meg lehet rendelni a zenei anyagot. (Ezt meg is tettem, ha esetleg valakinek bántanák a szerzői jogokkal kapcsolatos érzéseit a fentiek.)

Na de térjünk vissza az előadásra. Éjfél után jött le, gondoltam, belenézek… aztán végignéztem a két DVD-nyi anyagot. Ugyanis én anno nem láttam színházban, így fogalmam sem volt, miről szólt a darab. Úgy nagy vonalakban volt benne szerelem, meg tudós, meg alkoholisták, meg küzdelem a gonosszal… de hogyan került fel a padlásra a Kék Öböl, na meg Winnetou és Einstein, az már nehezen fért bele egy egységes történetbe. Jelentem, most már a helyére került minden. Megállapítottam, hogy ez a színdarab is akkor ért véget, amikor a valódi cselekmény igazából még csak elindulna. Ugye már eleve azért lövi őket az Egyesült Államok teljes tüzérsége, mert úgy tudják, hogy a bentlévők láthatóvá tudják tenni a képzelet alakjait. Ehhez képest a darab végére már fel tudják támasztani a halottakat és hanghullámmal olyan erőteret képesek kialakítani, amely ellenáll minden katonai támadásnak. Á, egyáltalán nem lesznek még kiemeltebb katonai célpontok. Az erőtér meg addig áll, amíg bírják szuflával az éneklést. Egy nap? Kettő? Aztán ki megy majd le a boltba kajáért? Vagy mindenki lelöveti magát és hoz a túlvilágról egy fasírtos zsemlét?
Oké, persze, ettől mese a történet. Győz a jó.

Jobban zavart, hogy az én fantáziámban a színészek sokkal jobban játszottak, mint ahogy a felvételen láttam. Psota, Szerednyey hatalmasat alakítottak, a többiek játékát meg borítsa jótékony homály, és ekkor még kifejezetten méltányos voltam.
Ami külön kiverte a biztosítékot, az Einstein ábrázolása. Egyszerűen idegrohamot kapok attól a sajnos egyre jobban elterjedő sztereotípiától, hogy Einstein egy idiotizmusig szórakozott vén pojáca, akinek időnként vannak zseniális gondolatai. Láttam már amerikai filmben is ugyanezt, meg most ebben a színdarabban is: Einstein egy kiöregedett clown, csetlik-botlik, de azért jóindulatú és időnként megjegyez valami vicceset a relativitással kapcsolatban. Marhaság. Amennyire tudom, Einstein öregkorára egy szomorú, megkeseredett öregember lett, egyáltalán nem egy szédült bohóc. Azért, mert van egy kinyújtott nyelvű fénykép róla, szvsz nem kellene egy hollywood-i sablont ráhúzni.
De a legjobb poén mégis a figurához kapcsolódik. Amikor keresik a védekezési lehetőséget és Herz kiszúrja a képletben, hogy az az izé egy pszi függvény, Einstein dühödten csap a levegőbe: Akkor mégis Schrödingernek volt igaza! Na, itt estem le vinnyogva a székről. (Isten mégis kockázik, ugye.) Ezt a Schrödingert a pszi függvényeivel ugyanis nagyon utáltam, maximálisan meg tudtam érteni Einstein beszólását. Elsősként tanultuk szervetlen kémiából, miközben se matekból, se fizikából nem kaptuk még meg azt a tudást, melynek révén érthetővé vált volna az a sok krikszkraksz. Órákon keresztül csapkodtam a bodorendrét az asztalhoz, aztán zokogtam egy sort és végül bemagoltam az egészet, mint spanyol színész a zimbabvei monológot. Hátha én is elő tudom úgy adni, mintha érteném.

Jól elkalandoztam. Ráadásul jól le is húztam a darabot, pedig nem állt szándékomban, de hát kritizálni mindig könnyebb, mint dícsérni. Pedig jó a zene (Tolcsvay), jók a szövegek (Bródy(2)), a történet pedig… mesének elmegy.

(2) “Csak az nem halhatatlan, ki elfeledhető”… Izé, hogy is van ez?

Annak pedig kifejezetten örülök, hogy jó húsz évnyi kihagyás után most itt van a vinyómon mind a zene, mind a színielőadás. Hiszen mégiscsak egy darab a fiatalkoromból.

One thought on “Doktor Herz

  1. Szia – erre a bejegyzésre most találtam ra. Sajnos azóta se Hungaroton, se színdarab… Neked megvannak még ezek?
    Nekem gyerekkorom nagy kedvence volt a darab, magnóról a zenét be is digitalizáltam, de az előadást azóta is keresem.
    Feleségem nem látta anno, jó lenne megosztani vele.
    Köszi,
    Milán

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *