Go South
2012.06.29; péntek

Nem akármilyen éjszaka volt. Este tíz körül már éreztem, hogy álmosodom. Nem is csoda, a vrgadai strandon nem sokat sikerült aludnom az éjjel. Bemásztam a sátorba és rögtön rámzuhant ezer celziusz. Bátran oldalra fordultam és hagytam, hadd győzzön az álom. Negyedóra múlva arra ébredtem, hogy egy kisgyerek a sátrunk mellett – és ez most nem képletes, itt, öt méterre a rögzítőkötéltől – kapott ordítórohamot, a szülei pedig hagyták, hadd tombolja ki magát. Hát, német drukkerek üvöltésére inkább számítottam. Mindenesetre a negyedóra alvás arra pont jó volt, hogy kisöpörje az álmosságot a fejemből. A rosszabb, hogy ekkor realizáltam: pokolian fáj a derekam a gumimatracon. Most vagy a matrac volt túl puha, vagy tegnap aludtam el a derekamat a kemény földön, vagy csak a huzat tréfált meg az éjjel, nem tudom, de tény: akárhogyan is fordultam, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. (De ezt szigorúan az átlós szomszéd lakókocsija mellett.)
Az lett a vége, hogy beültem a kocsiba, letekertem a négy ablakot, hátradöntöttem az ülést és addig játszottam a deréktámasszal, amíg kényelmes nem lett. Hatalmasat aludtam. Negyed kilenckor ébredtem arra, hogy Nej rámnyitotta a csomagtartót.

Tisztálkodás, bolt, reggeli. Tegnap volt némi tanakodás, mi legyen az utolsó napon. Pihenés? Ránk férne, de azt majd a temetőben. Csavarogjunk egy kicsit autóval a környező városokban? A korábbi két nyaralás során csavarogtunk eleget, bejártunk mindent, nincs sok értelme. Kezdjünk el pakolni? Majd este. Kajakozzunk? Hát, végülis ezért jöttünk. Csak éppen hulla fáradtak vagyunk. A 35-38 fokos kánikulában ugyanis nem csak a távolság, a fizikai teljesítmény facsarja ki az embert, hanem a meleg is. Végül a kajakozás nyert, nem is akármilyen távval: Vodice. Aztán reggelre ez finomodott, végül megegyeztünk Tribunjban. Durván 11 kilométer, ez oda-vissza pont kellemes 22. (Vodice 29 lett volna.)

Tisno – Tribunj – Tisno
Távolság: 23,5 km

From Segédlet

Összeszokott páros vagyunk, 10.00-kor már toltuk be a vízbe a kajakokat. Nagyon megijedtem, mert teljes szélcsend volt. Már az első pár csapás után patakokban csorgott a hátamon az izzadtság. De ahogy kiértünk a kemping öbléből, jött egy szellő, aztán egy kicsit már túl erős szél is, de inkább hullámozzon egy kicsit, minthogy megsüljünk. A híd alatt volt némi ellenirányú áramlás, aztán utána sem volt egy biliárdasztal simaságú a víz, de pont ezért megyünk tengeri kajakkal. Aztán ez csak rosszabb lett, ahogy kiértünk a három csatorna találkozási pontjához, de a tegnapi evezgetés után számítottunk is rá. Nem unatkoztunk, a szél fújt, mi kell még?

Biztonsági játékból igyekeztünk a part mellett maradni, illetve azt is megbeszéltük, hogy megpróbálunk több pihenőt is beiktatni. Nem rohanunk sehová, a táj szép, miért ne élveznénk ki?
Hát, például a motorcsónakosok miatt. Az Adria partja messze nem olyan barátságos, mint a görög partok voltak, dehát pont emiatt a vadromantika miatt is szeretjük. Eltekintve attól, hogy kellemes kikötőhelyet nagyon nehéz találni, egyszerűen azért, mert kevés van belőlük. Ami pedig van, az a legtöbbször foglalt. Rengetegen űzik azt a sportot, hogy akár saját, akár bérelt motorcsónakkal kihúznak a természetbe, betelepednek egy öbölbe, vagy akár csak egy barátságosabb partszakaszra, ledobják az összes rucit és hajrá, miénk a világ, de legalábbis ez a darabja.
A végén meg is fordítottam a keresési algoritmust: nem azt néztem, merre lehetnek jó kikötési helyek, hanem azt néztem, hol lebegnek kikötött motorcsónakok, mert ott biztosan van. Máshol meg úgy sincs. De – hivatalos strandoktól eltekintve – sehol sem kötöttünk ki.

From Murter 2012

Gyönyörű látvány volt, ahogy egy szirt után irányba fordultunk és egy földnyelv és egy sziget között feltűnt Tribunj ismerős dombja, tetején a templommal. Autóval már jártunk egyszer a faluban, tudtuk, hogy fura a szerkezete. Az óváros egy pici szigeten van, melyet egy kőhíd köt össze a szárazfölddel. A híddal szemben magasodik egy hirtelen domb, tetején a templommal. Akkor nem mentünk fel (megaharapósló), később egy webes ismerősöm kérdezte meg, milyen, mert ott akarja tartani az esküvőjét, azt mondtam neki, hogy mi nagyon jók vagyunk távolról megtekintésben, aszerint gyönyörű. Azóta nem leveleztünk.

Most mindenesetre el kellett döntenünk, hogy ami előttünk van, az sziget vagy földnyelv? A GPS nem igazán akart segíteni, na meg a víz sem volt túl barátságos, így elvágván a gordiuszi csomót, kihúztunk balra, mert az öbölben egy ígéretes strandot vettem észre. (Sovjle.)
Annyira nem volt az. Betonozott part, de szerencsére találtunk egy sólyát. Volt egy italos bódé, egy-egy citromos sört bedobtunk, de kaját nem tartottak. Összefutottunk magyar srácokkal, javasoltak egy éttermet beljebb, de magunkra néztünk és inkább visszaültünk a kajakba. (Két nappal ezelőtt írtam, hogy annyira kemény a ruhánk, hogy magától is megáll. Képzelheted, ekkor már milyen volt. Már ami kilátszott a só alól.) A strandon volt egy térkép, aszerint lesz még egy strand, közvetlenül a kis sziget előtt, ott lesz étterem is. Visszamálháztunk, az időközben feltámadó szélben átharcoltuk magunkat az öblön. Kezdek egy új mintát felfedezni az életemben: a GPS-ben az elem mindig akkor fogy ki, amikor a legjobban táncol alattam a kajak. Nehogy már kényelmesen elemet tudjak cserélni.

From Segédlet

Most nézdd meg: mi furcsát látsz a képen? Például azt, hogy vadul átkajakoztam a szárazföldön. Nem, nem én vagyok ennyire bivaly és a térképészek sem rajzolták rossz helyre a félszigetet: egyszerűen az öböl átszelésekor fogyott ki az elem, az első nyugodt beállóban cseréltem ki, a GPS meg hanyagul összekötötte a két pontot. (Egyébként tök jó nézegetni a nyomvonalat, a fenti képen még az is látszik egy dirac delta formájában, amikor már hazafelé kifordultam lefényképezni a félszigetet. De még a jellemző áramlás is látszik. Jöttünk ugye a strandról, balra fordultam, fényképeztem, majd amíg elpakoltam a fényképezőgépet – dupla vízhatlan zsák – az áramlás jobbra fordított és vitt a part felé. Ez egyben magyarázza is a szokatlanul hideg vizet a strandon.)

From Murter 2012

De térjünk vissza az elemcsere beugrójához. Itt volt némi morgás, mert a korábbi strandtérkép alapján elképzelt strandnak itt kellett volna lennie, de nyoma sem volt. Viszont így átkeveredtünk a félsziget túlsó felére, ahol lefényképeztem a szigetre átvezető hídat. Fura volt vízről nézni az óváros kapuját, emlékezve, hogy pár évvel ezelőtt mennyire tetszett ugyanez a szárazföldről is. Innen visszacsorogtunk és szerencsére találtunk egy újabb strandot, ahol már volt minden.

From Murter 2012
From Murter 2012

Például pizza egy meglehetősen bizarr helyen. Bavaria, ha ez mond valakinek valamit. A tulajt riasztottuk fel a szendergéséből, megkérdeztük, hogy egyáltalán nyitva van-e (széles mozdulattal körbemutatott, hogy mi az open, ha ez nem az?), majd megsütötte nekünk a pizzát, a csapolt sörért átment a szomszéd kocsmába, de végül normális áron kaptunk nagyon finom pizzát, meg valami közepes sört. Jobban körbenéztünk, akkor vettük észre, hogy itt egész birodalom van, a fagyizó is a hapihoz tartozott, ahol az asszony mérte az édességet, meg a strandon lévő söröző is az övék volt, sőt, ott is laktak, a fagyizó mögött. De most már legalább értettem, miért kiabáltak át annyit egymásnak a fagyissal. (Csak adalék, de a pizzás étterem rendkívül fura hangulatú volt: abszolút tájidegen, de érdekes: szecessziós bútorzat, mindenfelé érdekes szövetek az asztalokon és a székeken, no meg érdekes tárgyak, látszólag véletlenül elszórva. Nej szerint ez enteriőr, nem tudom, én nem beszélek franciául.)

From Murter 2012

És ebbe a cizellált, finoman kidolgozott környezetbe ültünk be a betonkemény, csupa só kajakos ruhánkban és kértünk két margaréta pizzát. Az már csak a hab a tortán, hogy várakozás közben szúrtam ki, hogy csak két órával később nyitottak volna.

Még úsztunk egy jót a meglehetősen hideg vízben, aztán felmálháztunk és irány haza.

From Murter 2012

Mondanom sem kell, az öböl víze közben teljesen lecsillapodott, de így legalább le tudtam kapni Tribunjt közelről is.

Hazafelé jó hosszú 11 kilométer volt, megint elég rögös útvonalon. Egy szakaszon sikerült is annyira előreeveznem, hogy kiúsztam Nej látómezőjéből. Kiabált ugyan a szerencsétlen, de a hallómezőből is kieveztem(1).

(1) Jogos lehet a felvetés, hogy ha ketten evezünk és az egész stratégiánk arra épül, hogy ha bármelyikünkkel történik valami kellemetlen, akkor a másik ki tudja segíteni, szóval ha így állunk hozzá, akkor hogyan engedhetem meg magamnak, hogy ennyire elszakadjunk? Nos, ennyire tényleg nem szabad, de azért van alapja a bizalomnak is. A két kajak között ugyanis vannak különbségek. Az én Kodiakom is stabilnak számít, de Nej Laserje ehhez képest atomstabil. Olyan helyeken, ahol nekem már csípőből dolgoznom kell, Nej csak ül és evez. Amikor mentünk Vrgadára, kétszer is elkönyveltem már fejben, hogy borulok, de a lapáttal és némi ficánkolással valahogyan visszahoztam a kajakot. Nej csak nézett bociszemekkel, neki a legnagyobb hullámzásban sem voltak ilyen problémái, egyedül az zavarta, hogy lassan halad. És ez a másik probléma, Nej már egy kicsit emberesebb szélben is leengedi a kormányt, ami persze lassítja. (Ha nem engedi le, akkor meg a folyamatos kormányzás miatt lassul.) Neki kábé 5 kmh az utazási sebessége, nekem 7-8 kmh között van. Nehéz így összehangolni a haladást, különösen úgy, hogy tudom, hogy az ő kajakja extrém körülmények között is sokkal stabilabb, nemhogy normális, csendes időben. Viszont pont ezen a szakaszon történt, hogy váratlanul oldalba kapta egy erősebb hullám és neki kellett a borulás széléről visszahozni a kajakját. Maradjunk annyiban, hogy még tart az egymáshoz csiszolódás. (Erős hangú síp mind a kettőnknél van, de pont ezen a túrán gondolkodtam el egy walkie-talkie-n.)

A tisnói híd alatt éppen átslisszantunk. (17.00-kor nyitják fel a nagyobb hajók számára, mi 16.50-kor hasítottunk át alatta.) Felcipeltük a kajakokat, lerogytunk a székekbe és gondolkodás nélkül megittunk egy literes sört. Aztán zuhany, tisztálkodás (negyedóra a hideg víz alatt, megfizethetetlen), majd immár gondolkodva ittunk egy liter sört. Punnyadás estig.

A kempingben gyerekfegyelmezések hangját hordta a szél. Helyes.

Nej kiharcolta, hogy este nézzünk el a régi kedvenc helyünkre, Toni éttermébe. (TripAdvisor) Márpedig ha egy Nej valamit a fejébe vesz, ott a férfiembernek esélye sincs. Még akkor sem, ha vasalt ingje sincs.

From Murter 2012

A hely bizonyos értelemben a régi volt, bizonyos értelemben nem. Emlékszem, 5 évvel ezelőtt valami ifjú, könnyen zavarbahozható pincér srác volt, aki majd megszakadt a lelkesedéstől, hogy mindent tökéletesen csináljon. Amikor borravalót kapott, arcon akart puszilni. Jókat vigyorogtunk rajta. Ezzel szemben most egy bombanő volt a pincér, hideg és határozott. Emellett tökéletesen végezte a dolgát. Bármennyire is szurkoltam, ő nem akart arcon csókolni a borravaló után. Nekem ebben az étteremben a Cégneve Saláta a kedvencem, ezen is érdekes volt látni, mivé fejlődött. Régen az egész úgy nézett ki, mint a szalmakazal: az uborka, a jégsaláta, a gyalult káposzta, a reszelt sajt, a darált főtt tojás, a paradicsom, az olajbogyó és a haldarabok csak úgy egymásra voltak szórva, bőven meglocsolva balzsamecettel és olívaolajjal. Az alapanyagok nem változtak, de szemmel láthatóan valami szakács keze is betette a lábát, mert jócskán adtak a látványra is. Nej bedobott egy radírgumi polip salátát, aztán hazasétáltunk.

Alvás megint az autóban.

Hazafelé
2012.06.30; szombat

Erről túl sok mindent nem tudok írni. Lebontottunk mindent, összepakoltunk, aztán tűz haza.
Egy dolgon lepődtem meg: ahhoz képest, hogy a legkevésbé ajánlott időben, szombat délben indultunk el, nemhogy dugó nem volt, de – eltekintve a Bosiljevo és Lucko közötti szakasztól, ahol a teljes horvát forgalom áthalad – még csak erős forgalom sem. Nej szerint már a horvát idegenforgalom sem a régi, nem véletlenül osztogatták nyakra-főre a grátisz cuccokat az árusok. Lehetséges.

Linkek:
Az összes kép (slideshow)