Lemenet
2012.06.24; vasárnap

Hajnal kettőkor ébredés. Kemény 15 perc alvás jött össze. Az a rohadt meleg.

Dúvad indulás: beszálláskor kérdezte meg Nej, hogy hol van az utánfutó forgalmija? Rövid gondolkodás… aha, a dossziéban. A helyén. Visszaszaladtam. Nos, ott nem volt, helyette a régi vállalkozói igazolványomat találtam meg. Melyre úgy emlékeztem, hogy kidobtam a kukába. Nos, ha mégis itt volt, akkor vajon mit dobhattam ki?
Vakarózás. Igen, két héttel ezelőtt műszakiztattam az utánfutót, a vállalkozói igazolvány meg nálam volt, mert hivatalosan is le akartam adni. Aztán a két zöld igazolvány valószínűleg összekeveredett, a vállalkozóit raktam be az utánfutó dossziéjába, a forgalmit meg kidobhattam, mert végül úgy döntöttem, mégsem pazarlom arra az időmet, hogy leadjam. Mármint a vállalkozóit.
Remek. Hajnali három van, össze vagyunk pakolva. Forgalmi, az nincs.

Mégis megyünk. Bátrak vagyunk. Bedobtam az egész dossziét, adásvételi szerződéssel, tulajdoni lappal, biztosítási igazolással és a műszaki vizsga igazolásával. Külföldön meg legfeljebb mutogatok.

Ahhoz képest, hogy hajnal háromkor indultunk, a legkevésbé forgalmas, majdhogynem erdei úton is kifogtunk valami marhát, aki le akart tolni az útról. Aztán már az M0 felhajtón vettem észre, hogy nincs rendesen becsukva a csomagtartó ajtaja (ez úgy látsziik utánfutóval törvényszerű), persze megmagyarázhatatlanul nagy forgalom, végül vészvillogóval kiálltam, becsuktam rendesen az ajtót, ekkor viszont beelőzött egy tetves lassú busz, melyet hosszú kilométereken keresztül nem tudtam visszaelőzni. Hajnal negyed négykor. Vasárnap. Na, ekkor nyomtam be az Alvint a magnóba és tekertem majdnem csutkára a hangerőt. A hangulat kábé Nagykanizsáig ki is tartott. Tényleg egyedi hangulata volt, ahogy közben feljött a nap, tényleg gyönyörű nyári napkeltét láthattunk, Alvin meg ordította közben csutka hangerőn, hogy kurvaélet, mocskos kurvaélet.

A kezdeti lendület a varasdi benzinkútig tartott ki. Tankoltam, reggeliztem, kávé, bomba, aztán menjünk. Borzalmas volt. Ekkor bosszult a kevés alvás. Ha agyonütsz sem tudom, hogyan vergődtünk át Zágrábon, aztán a bosiljevoi elágazáson. Utána viszont az első pihenőnél kiálltam és szunyókáltam egy félórát. Persze ez is csak pótlék, innentől százanként húztam ki, hol kávé, hol energiaital, végig üvöltő hangerejű zene, végül teljesen kifacsarva tettem le délben a szerelvényt a Jezera Lovisce kemping parkolójában.
A recepción egy egyszerű hölgyeménynek próbáltam elmagyarázni a helyzetet: egy sátor alvásra, egy napblokkoló az asztal és székek számára, ami szigorúan véve nem sátor, két kajak, egy icipici utánfutó, ami nem caravan… és másodpercről másodpercre látszott, hogyan hatalmasodik el rajta a pánik. Végül legyintettem: 1 autó, 1 sátor, két személy, áram. Isten látja lelkemet, én megpróbáltam.

Volt egy kis félsz a kempinggel kapcsolatban. Ha nincs hely, vagy nincs jó hely, akkor nagyot szopunk. Nos, a tökéletes helyeket elfoglalták, de aztán hosszas variákolás után bravúrosan lefoglaltunk egy igen jó helyet. Aki a fényképek alapján felismerni véli, azzal közlöm, hogy igen. Valamikor már birtokoltuk ezt a parcellát. Csak akkor még lakókocsi állt rajta. Most viszont csont üres volt és mivel mindenfelé lakókocsi állt, a sátras nép nem merte elfoglalni. Mi viszont igen. A vízpart 30 méter, a vizesblokk, a kemping közepe (éttterem, reci, bolt) szintén nagyon közel. És akkora parcellánk van, hogy akár táncparkettet is implementálhattam volna.

From Murter 2012
From Murter 2012

Nos, a berendezkedés, az durva volt. Két ember, rengeteg kemping hóbelevanc. És nem volt olyan, hogy fiam, fújd fel a matracokat, állítsd fel a sátrat. A talaj határozottan keményebb volt, mint a múltkor, pedig már akkor is szidtam a gyémántfejű dalmát hangyák felmenőit. A belső sátor négy cövekéig jutottam, amikor kidőltem és elküldtem Nejt sörért. Aztán ezt a tempót tartottuk. A két sátornak 42 darab cövekje volt.
Közben annyira kivert a veríték, hogy leszaladtam úszni iegyet. Csak úgy, ruhástól.

De estére állt minden és nagyon jó vackot alakítottunk ki magunknak. Jelzem, ha nem lett volna nálunk egy brutális fejsze és vagy 30 darab 200-as szög, nem sikerült volna.
Na meg kellett hozzá némi szerencse is. Az árnyékoló sátort indulás előtt átpakoltam egy zsákba és egy rúd otthon maradt. A 30-ból. És pont azt az egy darabot felejtettük otthon, amely nélkül a sátor még simán felállítható.

Konyha, hálószoba, nappali, gardrób, spájz.

From Murter 2012

Aztán az a kelet-európai életérzés. A szomszéd határozottan szimpatikus: szakállas, korombéli német pacák, a párjával. A lakókocsi előtt két tengeri kajak. Emellett a fazon pipázik és én is pakoltam némi szivart. Amikor meglátta, mit szedtünk le a kocsi tetejéről, odavigyorgott hozzánk. Első zavarban guten morgent köszöntem vissza. Délután kettőkor. Aztán mondott valami vicceset, nem értettem, de úgy csináltam, mintha nagyon tetszett volna. És én éreztem magam hülyén. Ez az a bizonyos kelet-európai életérzés. A nyugat-európai pacák kommunikálni próbál velem az ő saját anyanyelvén és miután nem értem, én érzem magam alsóbb rendűnek nála. Aztán ez rá is nyomta a bélyegét a kapcsolatra, az egész héten nagyokat vigyorogtunk ugyan egymásra, de beszélgetést már egyikünk sem kezdeményezett. Miközben később már nagyokat dumáltam más német kajakosokkal, meglehetősen hosszasan, németül, mert addigra már összeszedtem magam. De az első alkalommal még a reflexek működtek.

A berendezkedés végén körletrend kialakítása. A hátizsákomban megtaláltam az igazolványtárcámat. Hát ez meg mit keres itt? Az összes fontos igazolványt a pénztárcámban tartom már egy ideje, ebben a tárcában már nincs semmi lényeges, a felesleges dolgokat meg otthon szoktam hagyni. A biztonság kedvéért kinyitottam: az utánfutó forgalmija esett ki belőle. Annyira szórakozott voltam, hogy a vállalkozói igazolvány helyére tettem be, kidobás helyett.

Étterem brutál, még a kempingboltban vásárolt, egyébként durván drága dalmát sonka is olcsóbb, mint a legparasztosabban egyszerű mixed grill. (30 deka sonka 60 KN, a mixed grill 85 KN. A forint:kuna arány 1:40.) Így vacsorára maradt a magos zsemle, dalmát sonka, helyi sajtkrém. Sörrel. Azért nem panaszkodom.

Nem akarom elkiabálni, de mintha megszabadulnék egy nemezisemtől. Legalább 40 éve kínoz egy kellemetlen körülmény: ha vizes ruhában mászkálok, teszem azt, több, mint száz métert, akkor végem: a nadrág véresre dörzsöli a combom belső felét. Ugyanez tengervízzel sokkal brutálisabb. A tavalyi thasszoszi kerülést is végig ez keserítette meg számomra. Most viszont indulás előtt vettem a Decathlonban(1) egy 1500 forintos műszálas gatyát… és tökéletesen működik, Teszteltem, tengervízzel, hosszú gyaloglásokkal: és csak jó és jó.

(1) Mondjuk, ez azért nem volt ilyen egyszerű. Tizenvalahány nadrágot próbáltam ki, mire megtaláltam azt a hármat, melyek jónak tűntek. Plusz pólók. Próbafülke alig, sorbanállás, a klíma ellenére is fullasztó meleg. Erre amikor az utolsó nadrággal mentem a kosárért, kiderült, hogy lelkes eladók figyeltek és amikor azt látták, hogy a kosár már félórája mozdulatlanul áll, mindent visszapakoltak belőle az eredeti helyére. Kezdhettem a válogatást előlről.

Szóval eddig minden remek a kempingben, még az idő is jónak tűnik. Nem tudom, mi fontosabb dolga támadt az ártó szellememnek, de eddig szemmel láthatóan elfeledkezett rólam.

Üldögélés, mentális rögzítés: most jó. Aztán szivar. Most nagyon-nagyon jó.
– Látod, mennyi időd felszabadul, ha nincsen net? – kérdezte Nej.
– Ez igaz. De képzeld el, mennyire jól esne megírnom a szivaros haveroknak, hogy “Itt ülök az Adria mellett, gyönyörű az idő, most kezd lebukni a nap a tenger mögött én pedig éppen egy szivart pöfékelek. És ti mit csináltok?”

Amikor raktam össze az utánfutót, akkor vettem észre, hogy teljesen lekopott róla a gépzsír. Ráadásul egy gramm sincs itthon. Sóhaj. Felmentem a fürdőszobába és hoztam Nivea kézkrémet. Jó vastagon bekentem a horgot.
Ebből később lettek problémák.
Ugyanis a kupakunk is elveszett valahol. Ebből következően pakoláskor mindenki hozzáért. Sokszor. (Egészen addig, amíg nem vettünk egy kukoricakonzervet és nem használtuk fel kreatívan a dobozát.) Én egy garnitúra olyan ruhát vittem, amelyben akár étterembe is el tudnék menni. Abban is vezettem le, nyilván egyből összekentem az időközben feketévé vált krémmel. Aztán később összekentem azt a ruhámat is, amelyikben esetleg el tudtam volna menni sétálni egy városba. Immár csak azok maradtak, amelyekben fürödni is lehet. Pontosabban, csak fürödni lehet.
Nézegettem a foltos ruhákat. Talán ki lehetne mosni.
– Ki lehet vasalni egy inget villanyrezsóval?
– Hülye. Egyébként is, ne mondd már, hogy zavarna, ha nem lenne kivasalva az inged.
– De.
– Eddig sohasem zavart.
– Most próbáltam meg igényes lenni. Erre csírájában elfojtod.

Otthon felejtések. Fényképezőgép akkumulátorának töltője. Nej fogkeféje.
– Akkor most te egy hétig nem mosol fogat?
– Dehogynem. Elmegyek a boltba és veszek egyet.
– Ez nekem eszembe sem jutott volna.
– Mert nem vagy elég igényes.

Nej elfelejtett kispárnát is pakolni magának. Emiatt befogott a három törölközőből egyet.
– Azt mondod, így nekem csak egy maradt? – néztem rá vádlóan.
– Azt. Miért, nem elég?
– Nem. Úgy gondoltam, hogy bizonyos testrészeimhez külön törölközőt használok.
– Megőrültél?
– Nem. Csak igényes lettem.

Az idő persze elment, esélyünk sem volt a kajakokat bevizezni. Ehelyett úsztunk egy nagyot, utána mindenki nyomkodta még egy félóráig a kedvenc kütyüjét, végül Nej lefeküdt aludni, én meg sós keksz és sör mellett összeszedtem a gondolataimat. Már amennyi maradt belőlük.

Holnap borulások, mentéstesztek. Nejnek határozottan remegett a lába este.