Forr a must

Fellapoztam a jegyzeteimet és ez a téma volt a legrégebbi. Épp itt az ideje megírni.

Biztos sok lesz benne az ismerős részlet, itt-ott már hivatkoztam ezekre a sztorikra, de még így, egyben nincs meg sehol.

1986 kemény egy év volt. Ún. kétfokozatú egyetemre jártam, ezt ma bachelor/master képzésnek hívják. Akkor csak fokozatok voltak. Az első három évben általános vegyipari képzést kaptunk, az utolsó félévben megírtuk a szakdolgozatainkat (én spec a Péti Nitrogénművek ammónium-nitrát üzemének energiamérlegét állítottam össze), megtámadták, megvédtük, végül leállamvizsgáztunk.
Mit is írhatnék erről a három évről? Pont kapóra jön Marci megjegyzése, illetve az abban belinkelt konnyentanulas.hu. Első körben javaslom, hogy tényleg csak a zöld háttér előtti írást olvasd el, nagy igazságok találhatóak ott. Ugye, rögtön azzal kezdődik, hogy motiváció. Nos, ez az, amiből nekem nem volt. Rögtön az elején rájöttem, hogy ez az egész vegyészet nekem annyira nem is jön be. De kilépni a csatornából nem lehetett. Pontosabban, lehetett volna, de elég nagy lett volna érte az ár. Szüleim ugyanis akkor már évek óta azon dolgoztak, hogy a fiuk diplomás ember legyen. De tényleg mindent bedobva, pl. csak azért vállaltak be egy meglehetősen gusztustalan másodállást, hogy nekem legyen zsebpénzem, szóval maximális respekt. Egyszerűen nem tudtam volna beadagolni otthon, hogy nekem nincs semmi kedvem az egészhez. Így végül minimális erőráfordításokkal lenyomtam a vizsgákat (3-3,5-es átlag, összesen 4 vagy 5 UV), majd a lendület továbblökött a master fokozatra. (Az átlagommal éppen csak becsúsztam.)

A master fokozat már egy más világ volt. Eleve ide már diplomás emberekként mentünk, tehát az oktatók is már kollégáknak hívtak minket. Másrészt – legalábbis ők így gondolták – ide már csak azok jöttek, akiket tényleg érdekelt a dolog. Akiknek csak diploma kellett, azoknak elég volt a három év is. Ergo a második fokozaton azért jóval könnyebb volt az élet. Innét már nem igazán szokták az embert kivágni.

Öt ágazat közül választhattunk. Volt három, mondhatni semleges: a szervetlen kémia, az olajosok és a szilikátosok. Volt egy mennyország, a radiósoknál – és volt egy pokol, a rendszereseknél.
A radiokémián világbajnok oktatói gárda gyűlt össze. Fiatalok, idősebbek, pont a megfelelő arányban, lazák voltak, jó humorúak. Egy felüdülés lehetett oda járni. Ha valaki egy radió vizsgán négyest kapott, rögtön szájára kapta az egyetem, mert az az illető valamit nagyon elronthatott.
Ezzel szemben a Rendszermérnöki és Folyamatszabályozási ágazat, más néven rendszeresek és kavicskotrók… az egy más világ volt. Vér, veríték, könnyek. És ez most nem túlzás, a veríték és a könnyek szószerint megvoltak. Láttam. Nem is egyszer. Ott akkor kapta fel a hírnév a hallgatót, ha elsőre átment egy Árva vizsgán. Ha mindezt egy órán belül érte el, még díszsorfalat is kapott.
A radiósoknak volt két remek évük. A rendszeresek… egész életre szóló gondolkodásmódot kaptak. Ahol a tudást a stressz is rögzítette. (Ezért mosolyogtam a Nézőművészeti Főiskolán, amikor oktatót kellett választaniuk a nézőknek.)

Természetesen a rendszer ágazat mellett döntöttem. Félni nem féltem semmitől, és messze a rendszeren volt a legtöbb matek és számítástechnika. Gyakorlatilag csak az volt. (Később a rendszer ágazat alapjául szolgáló Kibernetika tanszékből nőtt ki 1990-ben az Informatika Intézet. Mikor is végeztem? 1989-ben. Időzíteni tudni kell.)

Egy baj volt: csak későn esett le, hogy itt már komolyabb képzést kapunk. Én pedig lassan reagáltam: az első pár hónapban még ugyanolyan technikával álltam hozzá a tanuláshoz, mint a korábbi motiválatlan időkben. Magunk között szólva, a motivációm itt se nagyon csapkodta földhöz a seggét, hiszen az első félévben szinte semmi számítástechnika nem volt, csak kémiával kacérkodó matek, az meg annyira nem vonzott. A zéháidőszakon egy huszáros hajrával még átcsúsztam, de már akkor látszott, hogy baj lesz. Lett is. Jött volna az első vizsga, szokás szerint 4-5 nappal előtte elkértem a jegyzeteket, ilyenkor ugye az alvás az napi 2-3 óra, vizsga előtt annyi sem, cigi, kávé, cigi, kávé, végül már kávé koffeintablettával, az étkezőasztalt lassan ellepték a skiccek (takarítónőknek tábla, hogy az életükkel játszanak, ha letörlik a ceruzavonalakat az asztallapról) – szóval semmi különös.

És nem ment. Most először nem ment.

Hozzátartozik, hogy nem csak motivációs válságban voltam ekkor, hanem magánéletiben is. Egy leányzó éppen akkor csinált bohócot belőlem, ezzel kapcsolatban a haveri társaságom is felbolydult, aztán egy másik ügyből kifolyólag elvesztettem egy jóbarátot is – tényleg úgy nézett ki, hogy minden szétesett körülöttem.

Elkezdtem cél nélkül halasztgatni a vizsgákat. Én, aki addig a legharcosabb híve voltam a ‘bízni magunkban és vizsgát sohasem halasztani’-elvnek. A karácsony és a szilveszter még lement valahogy (szar volt), aztán januárban bementem a tanulmányi osztályra, hogy köszönöm szépen, elég volt. Kiiratkozom.
– És mit fog csinálni? – kérdezte a hölgy.
– Jó kérdés, még én se tudom – vonogattam a vállamat – De ezt, ami most van, ezt nem.
– Nézze, maga most el van keseredve. Ne iratkozzon ki. Adjon be félévismétlési kérelmet. Szeptemberig ráér töprengeni. Ha akkor sem akar itt maradni, akkor legfeljebb kiiratkozik.
Elgondolkodtam. Tényleg a hátam közepére kívántam akkor az egész egyetemet, de racionális ember voltam, aki hülye lett volna eldobni egy plusz esélyt, különösen, ha ingyen volt.
– Igaza van – bólintottam – Mit kell írnom?

Zűrös hetek következtek. A kollégiumból nyilván ki kellett költöznöm. Elmentem haverokhoz albérletbe, plusz lakónak. Dolgom nem volt. Igaz, pénzem meg kajám sem. A közeli ABC-be jártam le, teaszalonnát venni. Azért azt, mert a töpörtyűvel holtversenyben ez volt az a kaja, melyet a legjobban utálok. Így viszont elég sokáig kitartott. Egész nap rágtam a cigiket és láncban nyomtam az Impossible Mission játékban a 20000 feletti pályacsúcsokat. Esténként meg haverokkal jártam kocsmázni, mely akciók rendszerint Veszprém legdrágább éjszakai bárjában végződtek. Egy hét alatt leittuk a felső polcról az összes aszújukat. Számolatlanul vettem fel kölcsönöket szinte mindenkitől.
Szóval, bedobtam a gyeplőt rendesen a lovak közé.

Utólag azt mondom, lehet, hogy kellett is ez. Vannak, akik csak úgy tudnak új életet kezdeni, ha a régi már teljesen romokba dőlt.

Eltelt így egy hónap. Aztán elkezdtem körbejárni a lehetőségeimet. Hivatalosan még egyetemista voltam. Elméletileg megtehettem, hogy átjelentkezek egy másik egyetemre, egy másik városba. Mondjuk Szeged, JATE, progmat.

Rendeztem a fizimiskámat és leutaztam Szegedre. Némi problémát jelentett, hogy pénzem spec. nem nagyon volt – februárban meg, ködben, sötétben nem volt olyan hatékony az autóstop. De kora reggel nekiindultam. Délután négyre értem Szegedre.(1)

(1) Éppen a metróval mentem a Ferenc körúthoz, amikor felszállt a szerelvényre egy ellenőr. Jegyem, az aztán nem volt. Amikor odaért a pacák, én kérdeztem hamarabb. Elmondtam neki, hogy csóró egyetemista vagyok és Szegedre akarok menni stoppal. Mit javasol, hogyan tudok tömegközlekedéssel kijutni valahogy az 5-ös út széléhez? Most vagy a szakmai kihívás fogta meg, vagy a pofátlanságomat értékelte, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy értelmes ember volt – mindenesetre nem kért jegyet, sőt, el is magyarázta az átszállásokat.

Természetesen a TTK tanulmányi osztálya már bezárt. Szállás? Ugyan már. Megszámoltam az aprót a zsebemben. Futotta belőle egy vonatjegyre Pestig, sőt a maradékból tudtam venni egy tubus mustárt és két kiflit. Ezzel meg volt oldva a kaja és a szállás.
Először is csavarogtam egy jót Szegeden, aztán éjszakára kisétáltam a vasúti pályaudvarra. Megvettem másnapra a jegyet, és a váróteremben lefeküdtem aludni, úgy, hogy egy asztalra hajtottam a fejemet, méghozzá úgy, hogy a szememet a karórámra fektettem. Előtte betanultam azt a pár vonatot, melyek hajnalban mentek Pestre. Amikor jöttek a rendőrök ébresztgetni, akkor rögtön láttam az időt és bemondtam a legközelebbi pesti vonatot, hogy azzal akarok menni. Megmutattam a jegyemet is. Úgy készültem, hogy ha még egyszer ébresztenek később, akkor meg azt fogom mondani, hogy elaludtam. De többször nem zavartak.
Reggel az állomás vécéjében arcot, fogat mostam – majd sétáltam egy jó nagyot a városban, hogy leváljon rólam a vasúti szag.

A tanulmányi osztályon szerencsém volt, értelmes hölgyet fogtam ki. A papírjaim nálam voltak, értékelték, hogy már van egy diplomám, különbözeti vizsga nélkül át is vettek volna negyedik évesnek.

Mi kellhetett volna még?

Mondjuk, az alapok. A magam részéről semmi esélyt nem láttam arra, hogy a negyedik évben be tudjak kapcsolódni egy progmatra, úgy, hogy matekból meglehetősen középszerű voltam Veszprémben – azt is a szokásos módon nyomtam -, számítástechnikát meg a saját C64-emen kívül addig nem láttam. Elég necces felállás lett volna. Nyilván nem létezett más út, mint elsőtől előlről kezdeni az egészet.

Nappalin? Az lett volna az igazi, de a szülők ezt már biztosan nem bírták volna. Négy év után egy újabb öt év. Nem, ez nem megy.

Marad a levelező, munka mellett. De még ez sem sima. Találni egy munkahelyet, mely kapásból támogatja egy kezdő tanulási igényét – elég reménytelenül hangzott. Maradt volna még az, hogy keresek egy olyan munkahelyet, ahol keresek annyit, hogy meg tudjam finanszírozni magamnak a tanulást.

Illetve ott lebegett még az a lehetőség, hogy megpróbálok informatikaközeli munkahelyen elhelyezkedni, aztán menetközben tanulom ki a szakmát.

Ezek jártak a fejemben, amikor visszafelé stoppoltam Veszprémbe.

De a legfontosabb dolog ekkor már megtörtént. Az egész szegedi kaland volt annyira abszurd, annyira rendkívüli, hogy kirángatott az apátiámból. Igaz, hogy kínomban, de ekkor már röhögtem magamon. És hazafelé már terveket szövögettem a hogyantovábbról.

Persze mielőtt ennyire távolba néztem volna, rendeznem kellett magam körül a dolgokat. Ismerőstől megtudtam, hogy az egyetemen az Ásványolaj tanszékre laboránst keresnek egy kk munkához. Nem egy őrült nagy kihívás, de kaptam valamennyi fizetést – és a legfontosabb, hogy kaptam szállást is a Tudósotthonban. Plusz az egyetem körül maradhattam. Azért csak rengeteg ember kötött oda. Már eleve a Tudósban is volt évfolyamtársakkal kerültem egy szobába, az ott lakó oktatók közül is jóban voltam néhánnyal – gyakorlatilag barátságos környezetbe kerültem.
Igaz, csak négy hónapra, hiszen ennyire szólt a kk munka. Meg el kellett mennem miatta Komáromba, mert hivatalosan a KKV alkalmazottja lettem. Stoppal. Naná.

Nos, laboránsként nem csináltam nagy karriert. Mosogattam. Sokat. Egy ideig.

Aztán egy kisérlethez szükségünk volt egy ötliteres főzőpohárra. Főnököm, Zoltán, erősen a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak, mert ekkora főzőpohárból csak ez az egy darab van az egyetemen. Bólintottam. A kísérlet végén beleraktam a mosogatóba, elkezdtem beleengedni a vizet – és a főzőpohár halk reccsenéssel kettévált. Zoltánnal úgy néztünk egymásra, mint két Muppet figura. Aztán Zoltán elrohant, majd bősz telefonálás után beállított egy újabb nagy főzőpohárral.
– Józsikám, erre már tényleg nagyon vigyázzunk, ezt baráti becsszóra kaptam kölcsön egy kolléga rejtett készletéből!
– Ah – rebegtem, és borzasztó óvatosan elvettem tőle.
Lement a kísérlet, fogtam a főzőpoharat, hogy elmosogatom, csakhogy egy picit – de tényleg egy picit – hozzákoccant a széle az asztalhoz… és az üveg egy éles pattanással elrepedt.
Álltam ott, mint egy nagy kupac szerencsétlenség, kezemben a főzőpohár darabjával és úgy éreztem, itt nyílik meg alattam a föld.
– Józsikám, mára menjél haza, jó?
– Jó – bólintottam fülig vörösen.
Új nap, újabb remények. Zoltán szerzett a Nevikiből egy újabb ötliteres főzőpoharat. Mielőtt hozzányúltam volna, megesketett, hogy úgy vigyázok rá, mint az életemre. Ha ez is eltörik, akkor az ő szakmai karrierjének vége, mindenki csak röhögni fog rajta, hogy itt van a ritka főzőpoharak gyilkosa.
Ember ilyen finoman még nem bánt üveggel, mint ahogy én azt kezeltem a kísérlet során. Befejeztük, venném fel a főzőpoharat az asztalról… és ahogy emeltem, ott maradt az alja. Odaragadt az asztalhoz. A folyadék bánatosan folyt szét az asztallapon.
– De Zoli, én… – hebegtem.
– Józsikám, bazdmeg, te itt többet üvegtárgyhoz nem nyúlhatsz, érted?
– Értem.

Tulajdonképpen innentől aranyéletem volt, tekintve, hogy laborasszisztensként kizárólag üvegtárgyakkal kellett volna dolgoznom. Ergo hivatalos munkát, azt nem kaptam. A munkahelyem egy olyan isten háta mögötti csarnokban volt, hogy a tanszék nagy része nem is tudta, hogy létezem. Zoltán pedig igyekezett elfelejteni.
Három említésre méltó dologgal foglalkoztam. Az egyik mosogatóban összeraktam egy profi ruhafestő berendezést. Raktam bele hőmérőt, keverőszárat, fűtést – és szakmányban festettem magamnak ruhákat. Keresztanyám révén jutányosan jutottam hozzá egy csomó fehér vászon kórházi ruhához – na, azokból próbáltam kihozni a maximumot. Az arara papagáj kutyafasza volt ahhoz képest, ahogy én akkoriban kinéztem. Az egyik tanszéki főmufti nem is bírta elviselni és amikor egyszer végigsétáltam a folyosón (szakáll, hosszú haj, műanyag papucs, mezítláb, bokáig érő barbirózsaszín lifegős nadrág és egy necchálószerűen szétnyúlt csöves pulóver – elvégre még tél volt), nekiállt kioktatni az esztétikus kinézetről. Mindezt egy olyan, vörösbortól hatalmasra duzzadt, rücskös orral, mely helyből űberelte az én egész kinézetemet. Jóságosan mosolyogtam.
A másik fontos dolog egy óriásposzter volt. Valahogy a kezembe került egy francia karikatúramagazin középső posztere, mely egy őrült bonyolult, őrült aprólékosan kidolgozott Rolling Stones koncertet ábrázolt. A képen többszáz figura tolongott, leginkább olyan Dargay Attila stílusban. Imádtam azt a rajzot. És egyszer csak rengeteg időm lett. Az eredeti rajzot bekockáztam, szereztem egy A2-es fehér papírlapot, azt is bekockáztam – és kockáról kockára átrajzoltam, majd átfestettem óriásiba a meglehetősen kicsi eredeti rajzot. Gigantikus munka volt – de megérte. A rajzkézségem hatalmasat fejlődött, sőt, magát a stílust is elsajátítottam.
De a leginkább előremutató dolog a harmadik tevékenység volt. Az egyik szobatársam, akivel már katonakorunk óta jóban voltunk, az egyetemi számítógépnél dolgozott, mint supervisor. Na, neki lett kiadva, hogy ez alatt a pár hónap alatt meg kell tanítania engem a nagyszámítógépre. Nagyjából hogyan működik – és hogyan lehet programozni. Tanultam. Rengeteget. Igaz, illegálisan, de ott voltam a tűz közelében – és óriási volt a motivációm.

Az élet egyébként nagyon kellemes és kiszámítható lett. Mivel teendőt nem kaptam, magamnak osztottam be a napomat. Délig vagy rajzoltam, vagy a gépterem környékén settenkedtem. Ebédelni átmentem a menzára, ahol rendszerint megállapítottam, hogy ma megint nem embereknek főztek – és átsétáltam a Kismocskosba. Két tepertős pogácsa, két kisfröccs. Ez akkoriban a kedvenc ebédeim közé tartozott. A Kismocsiból rendszerint már nem is mentem vissza a munkahelyemre, felsétáltam a Tudósba, átöltöztem melegítőbe és kiszaladtam a Gulya-dombra. Ott futás/gimnasztika kombóval elvoltam egy ideig, majd hazaszaladtam.
Ez alatt a pár hónap alatt nem csak szellemileg találtam rá egy kellemes egyensúlyra, hanem testileg is. Örök hála érte a KKV-nak.

Viszont nem feledkeztem el a hosszútávú terveimről sem. A laboránsi munka csak pár hónapra szólt, utána megint ki leszek rakva az utcára. Nem megoldást kaptam, csak haladékot. Azaz egy kicsit megnyugodtam, de a frász még azért jócskán bennem volt.

Több szálon is elindultam.

1. Hivatalos támogatás
Kihasználva a jó kapcsolatomat, elkezdtem pedzegetni a srácnak, hogy szaglásszon már körbe, nincs-e valamilyen állás a számítógépközpontban. Szívesen veszek bármilyen munkát, takarítok, lyukkártyát lyukasztok, szóval tényleg bármi szóba jöhet, csak legyek ott a környéken, tanulhassak – és támogassák a hivatalos képzésemet a JATE-n. Én tudom, hogy óriási potenciál van bennem, ehhez képest ingyen megkapnak… mire várnak még?
Ez húzódott el a legjobban, igazából határozott választ csak nagyon megkésve kaptam, akkor is véletlenül.

2. Magas fizetésű munka
Fűzfőn dolgozó ismerősöktől megtudtam, hogy most indul egy új üzem üzem a klórozós gyárrészlegtől nem messze. Keresnek melósokat, méghozzá horribilis fizetésért: 18e/hó. Összehasonlításképpen, laboránsként 4500 volt a fizetésem. És a korábban egyetemistaként kapott 2000/hó zsebpénzből is meg tudtam élni. Évekkel később, amikor mérnökként vettek fel egy munkahelyre, akkor kaptam 7800-at. Tehát a 18e az egy akkora szám volt, hogy el se tudtam képzelni. Nyilván rástartoltam. Nem lehet olyan szar munka, hogy ne érné meg. Csak öt évig kell kibírnom, aztán az egyetem után lelécelek máshová. Vegyészmérnök vagyok, ismerem a veszélyes anyagokat, tudok velük bánni… mi bajom eshetne?
Mint utólag kiderült, pont ez volt a probléma. Hogy ismertem az anyagokat. A haverok tanácsára letagadtam ugyan a mérnöki diplomát, csak a vegyipari szakmunkás papíromat jelentettem be – de ez is sok volt.
Egy olyan üzemet építettek fel a külső telepen, melyből összesen három volt a világon: kettő Afrikában, egy pedig itt. Maga a technológia volt olyan, hogy nem tudtál ellene védekezni: annyira veszélyes volt és annyira szartak a munkavédelemre, hogy az üzem zabálta a melósokat. Semmi más nem hiányzott volna oda, mint egy képzett vegyész, aki figyelmeztetni tudja a többi melóst. Ebből kifolyólag csupa péket, postást, cukrászt, hentest meg hasonló fazonokat vettek fel betanított munkásnak – akik persze mentek a nagy pénzért. Hogy élnek-e még… nem tudom.
Mindenesetre engem nem vettek fel.

3. Számítógépközeli munka
Ez se kicsit volt bizarr. De itt egy kicsit visszatérek az idő szerinti sorrendhez.

Májusban letelt a négy hónap, Zoltánnal könnyes búcsút vettünk egymástól. Soha ne legyen rosszabb főnököm.
Én pedig – jobb híján – leköltöztem a fűzfői munkásszállásra.
Létezett akkoriban egy Keminden nevű diákszervezet, ez gyakorlatilag unatkozó/megszorult/kalandvágyó egyetemistákat közvetített Fűzfőre, szakmunkás jellegű melókra. Rajtuk keresztül mentem le egy hónapra. Az is valami. Legalábbis újabb egy hónap haladék.
Ezt az egy hónapot nem részletezném, egyszer már megtettem. Semmi pénzért nem hagytam volna ki az életemből, minden keserűsége és szenvedése mellett bennem már buzgott az akarat, ezerrel dolgoztam a kitörésen.

Úgy tűnt, a haladék ezúttal bejött. A rendszergazda haverom szólt, hogy egy ismerőse keres Svájcba nagygépes rendszerhez programozót. Van egy hónapunk, ő úgy látja, azzal a tempóval, ahogy én szívom magamba az anyagot, van esélyünk arra, hogy ennyi idő alatt szinte nulláról profi szintre hoz fel. A nyelv nem probléma, németül elboldogulok.
Belevágtunk.
Sikerült.
Egy hónap alatt úgy megtanultam a PL1-et, mint a kisangyal.
Pedig – finoman szólva – sem voltak ideálisak a körülmények. Valami olyan embertelen munkát végeztünk napközben, hogy ihaj. (A részleteket lásd az előbbi link alatt.) Meló után változtam vissza emberré, vonultam el a Kantin nevű kocsmába a könyveimmel, füzeteimmel és a gyártelep hatalmas fái alatt, a kerthelyiségben tanultam a JCL-t meg a PL1-et, írtam egy kockás füzetbe a kódokat, kortyolgattam a söreimet és haverkodtam össze a Berta nevű, roppant kedves roma pincércsajjal.

Aztán hetente egyszer szöktem be az egyetemre, ahol ki tudtam próbálni, hogy amiket írtam, azok mennyire működőképesek. Tényleg szerencsém volt, mert gyakorlatilag az összes supervisorral összemelegedtem, mindegyik tudta, miről van szó és segítettek, ahol tudtak.

Meg is lett az eredménye. A haverom roppant büszkén mutogatott az egyetemen, hogy itt van az az ember, akit egy hónap alatt meg tudott tanítani tökéletesen a PL1-re. Hja, a motiváció. Én meg már azt számolgattam, mi mindent veszek abból a tengersok pénzből, melyet a kinti kolosszális munkabéremből takarítok majd meg.

Eljött az időpont, felutaztunk Pestre. Itt volt a szakmai interjú. Leültünk. Az előttem lévő pacák szakmailag (ZX81 gépi kódú programozás) nagyon penge volt, de a németen elhasalt. Én abszolút nyugodt voltam.
Aztán jött a kérdés: beszéljek valamit a DL1-ről.
Nyeltem egy nagyot. – Nem a PL1-ről? – kérdeztem vissza. Nem, nekik DL1 szakértő kell.
Izé. Az nem én vagyok.
Bakker, egy betű. A PL1 az ugye azt jelenti, hogy Programing Language Nr1, a DL1 meg azt, hogy Data Language Nr1. Ég és föld – dacára, hogy kiejtve teljesen ugyanúgy hangzik mindkét rövidítés.

Leforrázva utaztam vissza Veszprémbe. Oké, hogy most már tudom a PL1-et… de mit érek vele? Tart még pár napig a füzfői klórüzemi szívás… és utána mi lesz? Se szállásom, se munkám.

Június végét írtunk. A három tűzbe tartott vasból kettő elporladt. Maradt egyedül az, hogy kapcsolataim révén bejutok valahogyan az egyetem számítógépközpontjába. Erre minden esélyem megvolt: jóban voltam az összes technikai félistennel supervisorral. Legalább az egyik tudta, hogy mit tudok. A másik kettővel meg sokat söröztem.
Azt a választ kaptam, hogy várjak. Nyáron még a fű sem nő. Majd augusztusban válaszolnak.

Jobb híján hazautaztam a szüleimhez. Mintha nyári szünet lenne. Nagyjából úgy is telt a nyár. Hogy ne essek ki a gyakorlatból, megtanultam assembly-ben programozni a C64-emet.
És persze folyamatosan tűkön ültem. Az ismerősömet telefonon nem tudtam elérni. (Mobil… hehe. 1987-ben?)

Aztán szeptember elején visszautaztam Veszprémbe, mindenféle cucc nélkül. Hétfő reggel beültem a Kismocskosba. A tanszéken üzenetet hagytam a haveromnak, hogy ott várom. Élet-halál ügyben. Az idő telt. Ettem a tepertős pogácsákat, mindegyikhez beküldtem egy kisfröccsöt. Persze nem sokat, mert fontos nap volt. Szívtam a cigiket – és töprengtem. Mi legyen.
A srác nem jött át.
Végül 11.45-kor kifizettem a cehhet, átsétáltam a tanulmányi osztályra és 11.55-kor visszairatkoztam az egyetemre. A beiratkozási határidő 12.00 volt.

A többi már részletkérdés. Egy haveromat behívták katonának, de nem akarta, hogy elvesszen az albérlete, így egy másik haverommal közösen átvettük egy évre. Illetve én csak egy fél évre, mert a megismételt félév után visszaköltöztem a koliba.
A szüleim megadóan fizették ismét a zsebpénzt. A különmunkát közben feladták, így nem lehetett könnyű nekik. Én ekkor szoktam rá komolyabban a tanulás melletti melókra – jellemzően hétvégén kőműveshez, de bevállaltunk szinte mindent. Egy szerencsés öthetes, jól fizető múzeumköltöztetés következményeként vissza tudtam fizetni mindenkinek az adósságaimat. Barátnő fronton is kezdett rendeződni a helyzet, aztán az egész reménytelenül megbonyolódott, majd teljesen bizarr és nevetséges módon ért véget. Utána jött egy sötét korszakom, végül egymásba botlottunk Nejjel, aztán szakítottunk, aztán megint összejöttünk – és azóta jó.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem. Elkezdtem az egyetemet, ugyanazon az embertpróbáló rendszer ágazaton. Egy év telt csak el az előző kísérlet óta – de a próbálkozó ember teljesen más lett. Megvolt a motiváció. Baromira örültem, hogy egyáltalán tanulhattam. Olyan szorgalmasan jártam be az órákra, mint a kisangyal. (Ha van nekik egyáltalán iskolai képzésük.) Odafigyeltem. Megértettem az anyagot, már az órán. Magasan a léc fölött vittem át az első félévet. A jegyek átlagát tekintve messze az addigi legjobb szemesztert zártam. És a következő félévtől megjelentek az informatikai jellegű tárgyak is.

Hazaérkeztem.

This entry was posted in Sztori.

7 thoughts on “Forr a must

  1. “a Kantin nevű kocsmába a könyveimmel, füzeteimmel és a gyártelep hatalmas fái alatt, a kerthelyiségben tanultam”

    Egy elég derék mamutfenyő is van a Fűzfőgyártelepi “főtéren”

    A gyártelep név ellenére szerintem rendesen szép a környék. Van az édeskés szag ami Litér felől a sín előtt már megcsapta az orromat, de ezt én már bennt a Bugyogóforrás utcában nem éreztem. Néha, havonta egyszer ha pont úgy fújt a szél vagy pont olyat gyártottak, akkor lehetett érezni de ezt leszámítva gyakorlatilag mintha egy ligetes parkerdőben laktam volna két évig.

    Ahol még a legutolsó melós is NIKE ruhában jár, Balatonfüzfő így szeretünk ! :)

  2. Ez az édeskés szagú anyag az a bizonyos keton, amelyikről másik helyen már megemlékeztem:
    http://mivanvelem.hu/2005/04/26/keton/

    (Kis híján beírtam a topikba is a szagokkal kapcsolatban – ugyanis ez az édeskés szag annyira tudott ragadni, hogy később az egész ruhatáram ment a kukába, legalábbis az a része, amelyik abban a hónapban rajtam volt – de aztán nem akartam annyit offolni.)

  3. Fűzfői kolléganőm mesélte, hogy gyermekorában (szerintem pont a történeted idején) a következőt többször is eljátszották: Gyümölcs leszed >> befőtt eltesz >> 2 hónap múlva kinyit >> beleszagol >> káromkodik >> kiönt.

  4. “a Kantin nevű kocsmába a könyveimmel, füzeteimmel és a gyártelep hatalmas fái alatt, a kerthelyiségben tanultam”

    Nos, hihetetlenül hangozhat, de a Kantinból pár hete Könyvtár lett!!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *