Itt a jobb oldalon van egy link; egy könyvre mutat, melyet az élet és én írtunk.
Egyszerűen 2001/2002 körül rossz társaságba keveredtem: naívan beléptem a Webcomicsba.(1) Elkezdtem hetente publikálni egy rajzot és kíváncsiságból benéztem a fórumokba is. Utána jó ideig nem kaptam levegőt: el lehet képzelni milyen, amikor 50-60, a világ minden tájáról publikáló közveszélyes karikatúrista nekiáll egymást zrikálni. Aztán persze beszálltam én is és ráéreztem a játék ízére. Meg kell mondjam, hogy ebben az időben az angol tudásom brutálisan kibővült nem igazán szobatiszta szavakkal és rengeteg nehezen értelmezhető kifejezéssel. Különösen sokat köszönhettem Brian Hughes-nak és Terry Sedgwick-nek – nem kíméltek, ez tény.
Természetesen küldtem nekik tiszteletpéldányt a könyvből. Tegnap kaptam választ Ausztráliából; ebből idézek:

“You will of course be receiving my vote for the 2005 Nobel Prize for Literature and Silly Pictures.”

Teljesen elérzékenyültem: ennél nagyobb dícséretet nem is kaphattam volna. Ha egy mindenre elszánt, kicsavart agyú karikatúrista azt mondja, hogy kiemelkedően betegesek a rajzaim, az valahol a legnagyobb elismerés.
Emlékszem, egy időben volt egy blog, ahová engem is meghívtak.
Nagyon ritkán írtam, egyszerűen nem tudtam annyira elszakadni istentől, embertől és a jó ízléstől, mint ahogy a többiek tették. (A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ennek _csak_ nyelvi akadályai voltak.) Itt kaptunk egyszer egy olvasói levelet:

“A blog full of miserable, depressed, lost souls.
Find happiness, please, because the bloody lot of you are pathetic.”

Ennek mindenki annyira megörült, hogy ki is tettük mottónak.

(1) Amikor leálltam a rajzolással, akkor kiléptem a Webcomicsból is. Azóta ismerőseim nagy része szintén meglépte ugyanezt.