Hah. Így jár valaki, ha csak felskicceli az írás témáját és a kibontását későbbre hagyja. Aztán jön egy koronavírus és beborítja a turizmust.
Na mindegy, betűket nem dobunk ki. Csak kalkuláld bele, hogy amikor ezeket lejegyeztem, még ezerrel tombolt a tömegturizmus.
Szóval Harari. Egyszer már hivatkoztam rá, de nem lehet elégszer. Nem hittem volna, hogy 56 évesen, erősen megkövesedett gondolkodásommal még találkozni fogok olyan könyvvel, mely képes átformálni ezt a berögzült gondolkodást, képes új nézőpontból frissítő újdonságokat mondani.
Harry, you’re like a refreshin’ fart in a roomful of roses.
– Terry Pratchett –
Viszont néha kedvem támadt vitatkozni vele. Mert nagyot akart mondani, de mellélőtt.
Pontosabban fogalmazva, nem is mellélőtt, hanem a markáns fogalmazás nem engedte, hogy kibontsa a részleteket. Hogy nem is mindig van úgy. Hogy vannak kivételek. Meg elképzelhető az is, hogy… Tapasztalatból tudom, ha az ember felvesz egy megmondó attitüdöt, akkor nem pepecselhet a részletekkel.
Én viszont most foglalkozom egy kicsit a részletekkel is.
Utazás.
Azt írta, hogy ez csak a jelenkori civilizációnk hozadéka, régebben nem volt. Nem csak az utazás, hanem az azt piedesztálra emelő közhangulat sem. A közös mítosz alakult úgy, hogy az utazás mára vágyott élmény, egyfajta elvárás lett. Sok ember gondolja úgy, hogy csak akkor fog igazán kiteljesedni, ha lehúzott mindent a bakancslistájáról. (Eleve, a bakancslista, mint hirtelen extra divatossá vált kifejezés.) Hogy az egyiptomi civillizációban a gondos, középosztálybéli férj nem asszíriai utazással lepte meg a nejét – őrültnek is nézték volna – hanem egy sírkamrával.
Nos, nem egészen. Az utazás nem csak élményforrás, hanem tudásgyarapítás is egyben. Nem csak az egyéné, hanem a közösségé is. Aki nem mozdul ki a falujából, az begyepesedik: egész életében ugyanazok az emberek veszik körül, ugyanazok a házak, ugyanazok a növények, ugyanazok a gondolatok. Zárt lesz az agya. Ismerünk ilyen embereket. Nem szeretnénk ilyenek lenni. És nem a közös mítosz változása miatt. Hanem az életminőség miatt.
Emellett az utazás kaland és mindig is voltak kalandvágyó emberek. Valahogy csak felfedeztük ezt a világot és ezeknek a felfedézeseknek nagy része még egy teljesen más kulturális környezetben történt.
Vagy hogy mást ne mondjak, ott volt a középkorban a céhes legények kötelező vándorútja. Nem volt az hülyeség. Lásson világot, ismerje meg, máshol hogyan élnek, máshol hogyan csinálják azt az izét, amit majd ő is fog, lessen el új fogásokat, aztán térjen haza a mestermunkájával, mely után ő is mester lehet a céhben. Ez bizony utazás volt, a legnemesebb, értékteremtő formájában.
A változást inkább ahhoz kötném, hogy sokan lettünk. Ez egy nagyon alábecsült tényező, pedig ez az utóbbi száz év legnagyobb hatású változása. Ahogy Márai is siránkozott, az embertől elvették az egyéni sorsát. Tömegember lett belőle. Szociológusok tervezik az életét és mediánnal mérik, mit eszik, mit szarik.
Majd megjelent a tömegturizmus, mely tömegeket utaztat A-ból B-be.
Ez végül beépült a kulturába, de fontos különbség, hogy nem a kulturális változás indikálta az utazások értékváltozását, hanem pont fordítva. Egyre több ember engedhette meg magának, hogy utazzon, egyre menőbb lett az utazás. Egyre többen akarták lefényképezni azt a templomkaput, melyről már addig is készült egymillió fénykép.
Félre ne értsd, ez nem ítélkezés a részemről. Én is szoktam utazgatni és én is lefényképeztem sokezrediknek ugyanazt a templomkaput. Az emlékek ugyanis a fényképhez rögzülnek. A saját fényképünkhöz. (Aki azt mondja, hogy nem szabad fényképezni, mert anélkül is emlékezni fogunk rá, az hazudik.) Ha más ember fényképét látom, akkor maximum annyit mondok, hogy igen, szép, én is jártam már ott. A saját fényképemnél meg előjön egy csomó emlék. Hogy mennyit mászkáltam, mire pont jók lettek a fények. Hogy közben ráléptem egy nő lábára. Hogy meddig variáltam, mire jó lett a kompozíció. Hogy milyen sokat kellett várnom, mire az a ronda autó kiment a képből. Meg nézd már, észre sem vettem, rákerült az a debil kölyök, aki végig hisztizett mögöttünk a sétálóutcán.
Így alakult át az utazás. Az, ahogy most utaznak a tömegek tényleg más. Kulturálisan. Ezt tényleg nem tudná elképzelni egy antik ember. Elmenni Párizsba, egyenszállodában lakni, McDonaldsban ebédelni, napközben meg járni a várost és pipálgatni, hogy Eiffel-torony megvolt, diadalív megvolt, Notre Dame megvolt, csak valami köcsög cég pont most állványozta körbe, aztán felrakni a fényképeket a fészre, meg az instára, begyűjteni a lájkokat, meg az írigykedő hozzászólásokat… na, ez tényleg annyira felfoghatatlan lehet egy középkori embernek, mint a rádió.
Most megint úgy néz ki, mintha ítélkeznék, pedig megint nem. Sokan nem így utaznának, ha megtehetnék. Annyiszor elterveztem már, hogy kimegyek egy vagy két hónapra valahová. Ott élek, a helyiek között. Beszélgetek velük a kocsmában. Ott eszek, ahol ők. Megismerem és megszokom a városukat. Üldögélek a parkban, a tereken. Ráérősen. Elgondolok rajta, miért pont azt a mintát faragták a templomkapura. Becsavargom a külvárosokat is. Egy kicsit más életet élek, egy kicsit más leszek. Egy kicist eltemetem magamban az otthoni, zaklatott életemet.
Persze, hogy nem jött össze. Nem lehet kiszállni a taposómalomból. A megélhetéshez dolgozni kell, a munkahely pedig nem enged el hónapokra. Eddig egyszer sikerült majdnem, amikor kibuszoztam 10 napra Zakopánéba. Itt már kezdtem érezni, hogy alakul ez, kezd más lenni, mint a klasszikus hosszúhétvégés kirándulások. De aztán jönni kellett haza. És persze ezerrel bepótolni a tíz nap elmaradását.
Már megint sokat irkáltam. A lényeg, hogy Hararinak valahol igaza van, az utazás tényleg egy jelentős változás a kultúrában, csak egyáltalán nem biztos, hogy a kultúra változása hívta volna életre az utazási kedvet. Az viszont teljesen biztos, hogy az utazás beépülése a közös mitoszokba áttételes változásokat generál a kultúra más szegmenseiben. És ez még csak nem is annyira friss dolog. Egyszer már kardomba dőltem, mégpedig a nyolcvanas években a szülővárosomban. Amikor elkezdtek megjelenni az addig autentikus borozókban a sörcsapok. Egerben. A bor városában. Csak hát… a tulaj a bevételből él, a sok német turistának meg sör kell. Akkor kap. És kap pizzát is, ma már gyakorlatilag mindenhol a világban. Meg hamburgert. Meg hotdogot.
Meg ‘speciális helyi ünnepeket’. Halottak Napja Mexikóban. Cocó. Megvan?
Kamu.
Ilyen ünnep nem létezett. Egy James Bond filmben szerepelt egy hasonló karnevál. A turisták pedig elkezdték keresni ezt a karnevált és dühösek voltak, hogy nincs. A mexikóiak meg nem hülyék. Ha van rá kereslet, akkor lesz. 2016 óta van.
Na, így fonódnak össze a mítosz szálai, az egyik szál megtermékenyíti a másikat, majd az új visszahat és átalakítja a szüleit, de a lényeg, hogy közben folyamatosan vastagodik a szövet, mely párezer év alatt átláthatatlan bonyolultságúvá hízott.
Recent Comments