Month: August 2025

Egy újabb félúton feladott túra, nyilván megint műszaki hiba miatt.

Pedig milyen jól indult…

Írtam korábban, hogy tetszik, tetszeget ez az új rásegítéses bringa, de egyszer meg kellene hajtani egy hosszabb túrán. Ennek jött el az ideje augusztus közepén. Az eredmény… kiábrándító. Nem tudom. A Valóság nagybácsi mintha megérezné, hogy kinek mi a titkos félelme és jól pofánnyomja vele. Elkezdtem egy videót, ahol elvittem egy próbaútra a bicót, és közben beszéltem mindenféléről. például arról, mik a félelmeim egy ilyen elektromos rásegítésű bringával kapcsolatban és beszéltem arról is, hogy ez a szuperbringa hogyan segített legyőzni a félelmeimet, hiszen ezzel egyáltalán nem kerülhetek megoldhatatlan szituációba. Aztán nesze, négy nap után mégis az lett.

De először lássuk azt a négy napot, hiszen ezek a napok nagyon rendben voltak.

Leutazás Egerbe
2025.08.09 szombat

Ez mindig veszélyes műfaj. Öcsémék pénteken érkeztek haza Horvátországból, a hűtő pukkadásig volt Ozujskóval, ráadásul kerti sütögetést terveztek a szomszéddal, adtunk az érzésnek. Mindezt egy hét napra tervezett, 600 kilométeres és 8000 méter szintet tartalmazó túra előtt közvetlenül. Oké, hogy rásegítéses bringával megyek, de ez az első nagyobb túrám vele, fogalmam sincs, mennyit kell tekernem és mennyit segít be. Pontosabban, terveim szerint a legminimálisabb rásegítést szándékozom csak igénybe venni, hiszen alapvetően szeretek bringázni, ez a bicaj csak azért kell, hogy időnként átsegítsen a nehéz pillanatokon.

Eger – Rozsnyó
2025.08.10 vasárnap

Reggel üdén és frissen ébredtem. Na jó, nem. De ittam egy sört reggelire és már pörögtek is a lábaim. Csak rá kellett tenni a bringára és már mentem is.
A mai napra ez volt az útvonal: Szilvásvárad, Ózd, Tornalja, Pelsőcz, Rozsnyó. Nem túl veszélyes, Szilvásváradig masszív, de enyhe emelkedő, Ózd előtt, Farkaslyuknál van egy nagyobb mászás, utána végig megint hosszú, de enyhe emelkedő. 105 kilométer, 6-700 méter szint. Teljesen ideális, ugyanis szerettem volna nyugodtan kipróbálni, mennyi is a hatótávolsága a bringának. A weboldalán lévő kalkulátor azt mondta, hogy 120 kilóra 150/100/40 km a hatótávolság, tereptől függően. Csak éppen nem részletezte, mit tekint közepes, illetve magas emelkedőnek. Nem mindegy. Úgy terveztem, hogy igyekszem spórolni: ahol lehet, kikapcsolom a rásegítést, aztán meglátom, mennyi szufla marad a végén az aksiban.
Rögtön az elején történt egy baleset: Bélapátfalva-bányatelepen már kilenc előtt nyitva volt a kocsma, és Kőbányait csapoltak. Osztottam, szoroztam, pokoli kánikulát jósoltak mára, talán még Ózdon tudnék sört inni, ott meg azért nem szivesen, utána viszont már nem nagyon érdemes, jön a meleg. Ezt a ziccert nem lehetett kihagyni. Szilvásváradon utánaküldtem két rétest, így megvolt egész napra a kaja is, meg a pia is.
Tempósan haladtam, a farkaslyuki emelkedőt igazából meg sem éreztem, utána meg már nem volt több. Bánrévén ittam egy zéró radlert, aztán meg már Szlovákiában voltam. Tornalján szomjaztam meg legközelebb, de a teszkóba nem volt kedvem bemenni (ismerem a helyet, a közbiztonság… mondhatni hiányos), aztán megláttam egy szolgáltatóházat, benne egy cukrászdával, amely előtt egy nagypapa üldögélt a kisunokájával. A nagypapi sört kortyolgatott. Na, abba a cukrászdába én is benéztem és gazdagabb lettem egy 12 fokos Kozellel. Még csak nem is láttam addig ilyet. Innentől monoton tekerés a perzselő napon. Pelsőcznél kapott el a következő kisértés. Találtam egy kellemesen lepusztult krcsmát, árnyékos padokkal. Bezörrentem. A csapos kisasszony rögtön az elején megvett, amikor a korsót a fagyasztóból kapta ki.
Felmerülhet, hogy én általában nem tartom praktikusnak kánikulában a sörfogyasztást. Ez így is van, de úgy látszik, az elektromos bringánál belefér. Ez ugyanis nem késztet annyira intenzív mozgásra, mint a hagyományos bringa, emiatt nem is hevít fel annyira a sör. Nyilván túlzásba sem szabad vinni, de egy-két korsó belefér. Különösen Szlovákiában.
Iszonyat korán érkeztem meg Rozsnyóba. Ez egy általános tapasztalat volt a túrán, mindenhová több órával hamarabb érkeztem meg a tervezettnél. Azaz alaposan újra kell gondolnom az elektromos bicóval történő túrákat, ha szeretném, hogy ezzel is délután 5-6 között érkezzek meg, a jelenlegi túrán megtapasztalt 12:30-15:00 helyett.

Na mindegy, 17:00-ra jelentettem le magam, 14:30-kor már ott voltam. A recepció csak 15:00-től élt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy először átveszem a szállást, majd onnan sétálok át az 500 méterre lévő Kauflandba bevásárolni, de a jelenlegi helyzetben praktikusabbnak tűnt érkezés előtt bevásárolni. Hát, Árpád… nem volt az. Úgy kezdődött, hogy már a bevásárlókocsiknál koldult egy idősebb cigány, mindenkinek odaszólt, nekem is, a bejáratnál meg egy 5-6 fős cigánycsapat ordítozott, veszekedett. Gondolhatod. Nekem meg a bejárat mellett kellett hagynom egy, a felszereléssel együtt többmillió forint értékű bringát. Ilyen gyorsan sem vásároltam még be. Ennek meg is lett a következménye, nem volt időm normális hideg sört keresgélnem, így egy kézműves sörfőzde hűtőjéből kaptam ki pár sört. Mint kiderült, mind extra keserű IPA volt. A svédcsepp ezekhez képest labdába sem rúghatott. Mire kiértem, már állt a bál, a cigányokat biztonsági őrök vették körül, igyekeztek eltávolítani őket az ajtótól, persze ők sem hagyták magukat, ment az ordibálás. De a bringám megvolt, gyorsan elpakoltam, aztán mentem a dolgomra.

A korai érkezés okozott némi gondot, de megoldottuk. A szállás ultra szuper volt, a túra legjobb szállását itt fogtam ki. Pakolásztam, töltögettem, aztán nagy pihenés. Határozottan furcsa érzés volt, hogy ennyire ráérek. Ezt később sem bírtam megszokni. Ha jól van szervezve a túra, akkor az ember nem érkezik meg túl korán. Az ugyanúgy nem jó, mint a túl késő.

Rozsnyó – Szlovák Paradicsom
2025.08.11 hétfő

Éjszaka elméletileg hidegfront érkezett, meg a mai nap hegyitúra lesz, 20-23 fok közötti hőmérsékletet jósolt egész napra a a meteorológia app, én pedig elégedetten bólogattam. Egyébként ez be is jött, egyedül akkor szaladt fel a hőmérséklet 35 fok fölé, amikor kint hagytam a bringát a napon, miközben ebédeltem.

Dobsináig nem történt semmi érdekes. Így is terveztem. De utána… na, ott indult be a gyönyör. Poprád, Lőcse és persze Podlesok/Káposztafalva egy 600 méter magasan lévő fennsíkon vannak. Ide fel kell menni, úgy, hogy közben meg kell mászni egy 900 méteres hegyet, és ez a mászás Dobsinánál kezdődik. Már az országút is hatalmasat szerpentinezik, de én bevállalósabb voltam. A Komoot jelezte, hogy van erdei bringaút is, én meg úgy voltam, hogy ez valójában egy e-monti, miért ne próbálnám ki, mit tud terepen? Szokták mondani, hogy a legizgalmasabb túrák alapja a tudatlanság, nos, ez most is tökéletesen fejezte ki a helyzetet. Lendületből felszenvedtem magam egy 13%-os köves, kőtörmelékes úton, boldogan tekertem is pár kilométert, mire rájöttem, hogy rögtön az elején eltévedtem, visszagurultam a startmezőre, majd újból megmásztam a hegyet, immár a jó úton, szerencsére ez már csak 10%-osan emelkedett, persze kőtörmelék, az volt, mintha fizettem volna érte. De végül fent voltam. Kibírtuk. Én is, a bringa is.
A sztratenai kocsmában terveztem sört, de fertőtlenítés miatt zárva volt. Végül csak a célban, a podlesoki túraközpontban tudtam egyet inni, gondolhatod, mennyire porzott a vesém. Viszont megint durván korán érkeztem. Itt már módosított érkezést adtam le tegnap, a korábbi 17:00 helyett 15:00 órát… és 12:30-kor már ott voltam. 65 kilométer, 1050 méter szint, a szint nagy része kőtörmelékes, köves ösvényen. És mégis. Oké, elmentem ebédelni, egy olyan étterembe, amelybe májusban többször is megpróbáltunk eljutni, de sohasem volt nyitva. De még így is… csak délután kettőig, amikor kinyitott a kempingbolt, addig is másfél órát kellett kihúznom az étteremben, ami nem is egyszerű feladat, feltéve, ha az ember nem akar csacsira becsípni. Egy korty sör mellett üldögélni egy órát… eléggé frusztráló. Aztán gyorsan bevásároltam, utána átvettem a szállást, becuccoltam, mindent felraktam töltőre, kialakítottam a körletrendet, lezuhanyoztam… és ekkor volt fél négy. Feküdtem az ágyban, néztem a plafont és nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal.

Pár szó a szállásról. A Szlovák Paradicsom iszonyúan felkapott hely. Szezonban többszáz méteres sorok állnak minden létra előtt. Egyszerűen ilyenkor fullon van. Mind a terep, mind a parkolók… és mind a szállások. De nem csak Podlesokban, hanem bent Káposztafalván is. Én végül őrült nagy szerencsével egy cserkésztáborban találtam egy lyukat magamnak. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy barakképület, 12-15 picike szobával, a fal funérlemez, közös vécé/fürdőszoba a folyosó végén, a közös konyha mellett. Tekintve, hogy jó tíz évig voltam kollégista, engem ez nem igazán zavart, de kényelmesnek azért nem nevezném. Azzal viszont tisztában voltam, hogy ennek is nagyon örülhettem.

Miután meguntam a plafon nézegetését, a mobilomon lévő könyv sem tudott igazán lekötni, végül kisétáltam a Fehérvíz és a Hernád összefolyása melletti sziklára. Üldögéltem, néztem a tájat. Szép, de nem túl változatos. Visszasétáltam. Plafon. Aztán korán elaludtam. Dacára annak, hogy a barakk ekkor éledt fel, ekkor érkeztek haza a túrázok és indultak be a bulikázások.

Szlovák Para
2025.08.12 kedd

Ma tökmindegy volt, hogy mikor indulok és ugyanolyan tökmindegy, mikor érkezek. Ma ugyanis itt maradok, helyben, és egész nap a Szlovák Paradicsom bringás túraútvonalait fogom járni. El se hiszed, mit jelent ez nekem. Habár a májusi túráról szóló beszámolót úgy fejeztem be, hogy kész, vége, ide már nincs értelme visszajönnöm, de azért a kisördög már akkor is motoszkált bennem: oké, gyalog tényleg nem… de kerékpárral? Hiszen vannak kerékpáros útvonalak is. Nyilván nem tálcások, létrások, dongalétrások, de azért ezeken az utakon is lehetnek kihívások, mások, mint amelyek a gyalogtúrás útvonalakon vannak. Össze is raktam egy 60 kilométer körüli, 1200 méter szintes túrát, mely bejárja a Szlovák Paradicsom számomra még ismeretlen részeit. És ember.. el tudod képzelni azt az érzést, amikor a cowboy begördül kerékpáron a Menedékkő turistaházhoz? Leszáll, sercint egyet, majd megfeji a sörtehenet?
Nos, ez volt a terv. Sikerült? Háát…
A Menedékkőhöz simán felmentem, dacára a murvás útnak és a 10-12%-os emelkedéseknek. De már útközben látszott, konkrétan a sárga/piros elágazónál, hogy lesznek itt még gondok. Lettek is. Miután visszatértem és ráfordultam a Glac útra, 18%-os, laza kőtörmelékes út fogadott. Több kilométer hosszan. Egyszer egy kő fogott meg, egyszer a törmelék sodort ki az úton kivülre. Mindkétszer biztos voltam benne, hogy nem tudok újra elindulni, ember, ilyen meredekség és ennyire bizonytalan talaj, de mindkétszer megoldottam valahogy. Végül megcsináltam. A Sucha Bela kijáratánál ültem le pihenni egy padra és percekig csak pislogtam hitetlenkedve. Nem néztem ki magamból ilyesmit.

Az eddigiekhez képest a hátralévő út már sétaterep volt. De csak ahhoz képest. Azért akadtak kemény részek is bőven, de a duzzadó önbizalom átsegített mindegyiken. Délben már a Geravynál voltam. A menedékház fullon nyitva volt, alul is nyílt egy kiszolgáló pult, semmi extra, gyorskaják és sör, de nekem az utóbbi is bőven elég volt.

Innen elméletileg a zöld kerékpárút vitt volna tovább… ha létezett volna. Elindultam rajta, de egy iszonyú szűk ösvényt kaptam, tele turistákkal, majd bejött egy keresztbe kidőlt fa, melyen fogalmam sem volt, hogyan vonszolnám át a nehéz bringát, majd láttam, hogy később egy sűrű bozótos jön, újabb keresztbedőlt fákkal, szóval káromkodtam egyet, majd visszamentem a Geravyhoz, utána pedig a kék kerékpárúthoz, melyen legurultam Sztratenába. A kocsma megint nem volt nyitva, még mindig fertőtlenítették. Ezen valahogy megnyugodtam, a franc sem akart volna olyan kocsmában sört inni, melyet két napig kell fertőtleníteni. Innentől már a tegnapról jól ismert úton tekertem el Podlesokba. A változatosság kedvéért ma egy másik étteremben kajáltam, aztán bolt és a szállás. Délután háromkor. Pedig nehéz volt a terep, több, mint 1200 méter szint, 60 kilométer… mégis itt vagyok már háromkor. Este nyolcig olvasgattam, aztán valahogy álomba imádkoztam magam abban az őrült kakofóniában, amilyen ilyenkor egy turistaházban szokott lenni.

Podlesok – Zakopane
2025.08.13 szerda

Egyszerűen nem tudok későn indulni. Amikor az ember este nyolckor fekszik le, legkésőbb reggel hatkor kilöki az ágy. Most is, nyolckor már úton voltam. Márpedig ilyen korai induláskor borítékolható, hogy korán is fogok megérkezni.
Dombvidék. De nem az a szelíd fajta. Őrületes nagy mászások voltak rajta, embertelen forgalomban. Oké, a rásegítés dolgozott, de a reggeli csúcsforgalomban akkor sem volt nagy élmény tekerni. Poprádon végülis átjutottam, de nem akarok beszélni róla. Ritka vacak volt. Utána viszont teljes meztelenségében mutatkozott meg a Tátra, én pedig nem győztem gyönyörködni benne.
A nagyon forgalmas útról lejöttem, tulajdonképpen Felsőtátrafüredig nyugisan araszolhattam felfelé a 8-10%-os emelkedőn. Viszont már itt feltűnt, hogy valami nincs rendben a bringa motorjával. Ekkor még nem tudtam, hogy mi is van: szubjektív a jelenség, azaz velem galoppozott el a ló és kezdtem el túl sokat várni a rásegítéstől, vagy tényleg kevesebb rásegítést kapok annál, mint amennyit kapnom kellene? Tesztelgettem, figyeltem, mint egy elhivatott patkányagykutató, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Közben felértem a tátrai autós körútra, először bepróbálkoztam a hivatalos kerékpárúttal, de az is barom volt, aki ezt kitalálta, nagyon hamar visszamentem a főútra. Ember, másfél méter aszfaltcsík, tele gyökérfelnyomással, turistával, bringásokkal. Nemhogy haladni nem lehet rajta, de folyamatos az életveszély. Aztán amikor a kerékpárút rávezetett egy meredek lépcsőre, amelyen alig bírtam leszenvedni a bringát, bepöccentem és mentem a főúton.
Egy ideig.
Ugyanis Matlárháza és Barlangliget (Tatranska Kotlina) között a Komoot berajzolt egy hosszú és izgalmasnak tűnő kerékpárutat. Ezt meg akartam nézni.
Háát…
Eleinte rendben volt. Aztán fokozatosan durvult be. Egyre több lett a kő. Aztán a kőtörmelék. Aztán kezdett szűkülni az út. Végül már gyalogösvény lett belőle, durva meredekséggel, gyakorlatilag kerékpározhatatlan talajjal. Itt taknyoltam is egyet, szerencsére csalánba estem, nekem nem lett bajom, a tükröm bekrepált, minden mást meg tudtam szerelni. De ezt kerékpárútnak nevezni… duzzadó önbizalomra utal. És a valóságtól való teljes elszakadásra.
Barlangligeten nyalogattam a sebeimet, megszereltem mindent, ami szétesett, aztán a Bélai cseppkőbarlang előtt megebédeltem. Bryndzove halusky. Miért kérded? Mindenhol ezt ettem. Nincs két egyforma.
Ez az incidens viszont végül teljesen elvette a kedvemet attól, hogy a főút helyett a terepen csalingázó kerékpárúton menjek. Eljátszottátok a bizalmamat, Géza. Illetve Béla. Persze ez azzal is járt, hogy forgalomban kellett tekernem, hosszú tíz percekig meg sem tudtam szólalni, akkora zaj volt. Nem mintha olyan sokat tudtam volna beszélni, itt jött Zsgyár mellett egy soha véget nem érő emelkedő és a rásegítés nem volt topon. Én szerencsére igen, feltekertem így is. De határozottan éreztem, hogy a pedálnak van egy erős ellenállása, melyet le kell küzdenünk, nekem és a rásegítésnek. Ez azért visszafogta a haladást.
Aztán így hullámozgattunk. Javorina, majd Lysa Polana, a határ, egy újabb gigantikus emelkedő, a rásegítés megint betlizett, balkanyar Zakopane felé, emelkedők, lejtők, a helyzet a végére annyira bedurvult, hogy egy hosszú 4%-os emelkedőn úgy tudtam csak felmenni, hogy leváltottam a legnagyobb lánckerékre, rásegítésből a legerősebbet (high) hívtam elő és még így is bele kellett állnom. Mondanom sem kell, a high rásegítést soha nem kellett használnom a túrán, egyedül Budán volt rá szükségem eddig egy 25%-os emelkedőn. Mint ahogy azt sem kell mondanom, hogy egy 4%-os emelkedőn rásegítés nélkül is könnyedén fel kellett volna mennem. Egyszerre lett volna kedvem sírni és dühöngeni. Ez ugyanis azt jelentette, hogy vége a túrának. A motor krepált be, márpedig ez egy drága dolog, túl drága ahhoz, hogy hozzáengedjek egy akármilyen szervizt egy garanciális kerékpárhoz. Ezt haza kell vinni és otthonról elindítani a garanciális ügyintézést. Bebuktam két szállást és három napot a túrából, mindhárom nap különösen szép és izgalmas lett volna. (A teljesség igénye nélkül: Magas-Tátra északi oldala, Kócs-hegység, Kvacsányi szurdok, Liptói medence, Vág völgye, Alacsony-Tátra, Priehyba hágó, Garam völgye, Aggtelek és a Szörnyű völgy.) Nos, ennyi. Telefonáltam Nejnek, hogy vegyen ki egy nap szabit és holnap jöjjön értem a furgonnal.

Persze ekkor még bőven nem voltam a célban, veszettül szurkoltam, hogy innen lejtsen végig az út Zakopánéig, azon belül a szállásig. (A gurulásssal nem volt gond, a motorfék tekeréskor indult be.) Nagyjából így is történt. Aztán persze még nem lett vége a keserű pohárnak. Megint korán érkeztem. Háromkor voltam a hotel recepciójánál, négytől volt checkin. Elhajtottak. Felvetettem, hogy esetleg itt hagyhatnám addig is a bringát. Azt mondták, hogy persze, vigyem le a pincébe. Lift? Nincs. Nehogy már ne tudjam megemelni és kézben levinni. Én meg úgy néztem rájuk, mint akik még sohasem láttak túrabringát felszerelve, a cucc simán volt negyven kiló. Nyilván a táskákat le tudtam volna róla szedni, de ahhoz kellett volna a szoba. Melyet csak a checkin után kapok meg. Végül hagytam az egészet a fenébe, leültem a szálloda lépcsőjére és egy órán keresztül nézegettem a köldökömet. Utána megkaptam a kulcsot, felcipekedtem a szobába, levittem a bringát a pincébe, rádugtam a töltőre, majd felmentem, szuttyogtam, végül elmentem vacsorázni a Kulipintyóba. De még így is piszok korán értem haza, kínomban lengyel könnyűzenét néztem a tévén, mondjuk úgy, hogy ez már kínzásnak is túl erős volt. A csúcspont egy Stallone film volt, melyet egy unott férfihang szinkronizált alámondással. Nem volt ismeretlen a műfaj, láttam ilyen filmeket itthon is. A 90-es években. És már akkor is iszonyat gagyi volt. Szóval szenvedtem rendesen, de ez illett legjobban a hangulatomhoz.

Hazautazás
2025.08.14 csütörtök

Elméletileg délben kellett volna elhagynom a hotelt, de egyszerűen nem bírtam 8-nál tovább aludni. Meg Nej délre igérte magát, akkorra már mozgásban akartam lenni. Tízig valahogy elhúztam az időt (lengyel könnyűzene, alámondásos akciófilm), aztán elhagytam a biztos menedéket. Felmásztam Kuznyicéig, igen, az emelkedő tetején megjelent a hiba, ami megnyugtatott, mert egyik titkos rémálmom, hogy elromlik valami nagyon drága dolgom, de amikor visszavisszem, akkor meg megjavul, aztán éppen volt fent egy szabad asztal a bolt előtt, vettem zéró Zyviec-et, meg péksütiket és elvoltam a tömegben, mint a befőtt. Délre lementem a rondóhoz, egyszer csak megjelent Nej is a furgonnal, beálltunk egy napi parkolóba (az automatát megint nem sikerült megfejtenünk), majd elsétáltunk a Kulipintyóba, mert egy céklalevest dobtam fel jutalomként Nejnek, ha hazavisz, utána pedig hazacsorogtunk. Azóta eltelt egy nap, pakolás, szervezéshegyek, a bringa gyártójának még nem írtam, de mindegy is, hétvégén úgysem olvasnak levelet.

Szóval így. Azt kell mondanom, hogy az elképzelés jó, a rásegítéses bicaj – ha működik – jó megoldás. A kulcs az, hogy az én kezemben van a szabályozás: használhatom úgy is a rásegítést, hogy semmit ne kelljen erőből tekernem. És használhatom úgy is, hogy időnként bele kelljen feszülnöm. Rajtam áll. Amíg működött a cucc, nálam az vált be, hogy akármilyen meredek emelkedő is volt, akkora rásegítést tettem rá, hogy olyan 4-5%-os emelkedőnek feleljen meg. Ez tulajdonképpen egy felsőlevágású szűrő, 4-5 százalékig megkapok mindent, afölött viszont csak a 4-5 százalékot. Legyen akár 18-20% is. És ez így rendben is van. Ha olyan túrát tervezek, ahol a meredekségek 10% alatt vannak, továbbra is a gravelt fogom használni. Ha ennél erősebb meredekségek lesznek, akkor meg jön az e-bike.

Fényképalbum

Eger – Zakopane

Túraútvonal

[Update]

Ezt gyorsan tisztázzuk, mielőtt mindenki tűzre dobná az elektromos bringáját. Nem tudom, mennyire közismert, nekem új volt, de ahogy beszélgettem ismerőseimmel, közülük másokat is meglepett, hogy a középmotoros elektromos bicók motorjában kikapcsolt rásegítésnél, illetve rásegítés mellett rossz sebességi fokozat használatakor ellenállás ébred. Ez nem hiba. Nem bug, hanem feature. Ezt a kereskedő írta vissza, amikor reklamáltam. Simán lehet az is, hogy egy átlagos elektromos bringánál ez az ellenállás alig érzékelhető. Ez a jószág viszont nem átlagos erejű, a 900Wh akkumulátor és a 95 Nm nyomatékú motor brutál. Jelenleg (2025 augusztusában) a magyar piacon nem találtam ilyesmit..

Egy ilyen erős motornál már érzékelhető és zavaró is lehet ez a szokatlan ellenállás. Szokatlan, mert hagyományos kerékpárnál ilyen nincs. Ha emelkedőn túlságosan gyenge fokozatban megyek, akkor legfeljebb pörgetve hajtom a bringát. Ugyanez ennél a kerékpárnál ellenállást gerjeszt és összességében nehezebb lesz tekernem, mint erősebb fokozatban. (Ez történt Zakopane előtt.) Ha 20-22-vel gurulok kikapcsolt rásegítéssel és rátekerek, gyakorta azt tapasztalom, hogy gyorsulás helyett fékezés történik. Ez megint az az ellenállás, mely nem hiba, hanem tulajdonság.
Amióta hazajöttem, komoly energiákat fektettem a tesztelésekbe. Bekameráztam a gépet, bemikrofonoztam magamat, rögzítettem mindent, itthon telemetriát raktam a felvételekre, elemezgettem, ahogy illik. Mostanra meglett a magyarázat az anomáliákra. Az, amiről fentebb is beszéltem. A kerékpár jó… csak hát ilyen.
Természetesen nem mentegetni akarom magamat, hülye voltam. Túl korán mentem nagy túrára. Két próbautam volt előtte a bringával, egy sima alföldi 40 kilométer és a Normafa a maga 70 kilométer távjával és 400 méter szintjével. A túrán meg röpködtek az ezer méterek, megpakolt bringával. Ekézhetném magam azzal is, hogy reagálhattam volna higgadtabban, de ha nincs meg az alapinformáció a váratlan ellenállás megjelenéséről, akkor az ember csak műszaki hibára tud gondolni, az meg elég frusztráló.
Na mindegy, én ezt az egészet tanulópénznek tekintem. Kicsit drága volt, de manapság az élet ilyen, ha rúg, akkor nagyot rúg.

Az idei második nagy bringatúra, ezúttal nem egyedül, hanem a lányokkal, azaz Nejjel és Dórával. Tavaly már mentünk így egy kört a Dolomitok körúl és úgy tűnt, hogy működik a dolog. Megpróbálunk hagyományt csinálni belőle. Idén a Júliai-Alpok megkerülése volt a terv, indulás Krajnska Gora mellől, első éjszaka Gemona, onnan le Grádóig, majd Trieszt, kanyar felfelé, Postojna, Ljubljana, végül Krajnska Gora. Izgalmas túra, vannak benne nagy hegyek, van olasz alföld, szlovén felföld és persze tenger is bőven.

A kiindulási pont egy pizzéria Logban, mely egyben fogadó is. A júniusi transzalpin túrán fedeztem fel, teljesen véletlenül, egyből megtetszett, és ha már ott voltam, akkor le is foglaltam egy szobát. Mind az indulási napra, mind az érkezésire. Van annak valami bája, amikor az ember megérkezik hulla fáradtan és a földszinti kocsmában korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre csapolt sör, na meg pizza.
A panziót és pizzériát egy család viszi, apuka, anyuka és két gyerek. Az apuka kifejezetten kedves, barátságos ember, szó nélkül megengedte, hogy a parkolójukban hagyjuk egy hétre az autót.

Július 18-án, pénteken érkeztünk meg. (Stilszerűen: mind az Alpoknak ezt a darabját, mind a hónapot ugyanarról az emberről nevezték el.) Az útról nem akarok beszélni, 8, azaz nyolc helyen volt útépítés miatti lezárás, ebből az egyik 40 perces dugulást okozott, élveztük. Felcuccoltunk, kajáltunk egy nagyot, némi szutykolódás, majd alvás. Erős hetünk lesz, kell a pihenés.

Log – Gemona di Friuli
2025.07.19; szombat

Az egykori millenniumi vasútvonal három szakaszból állt:
– Tarvisio – Udine szakasz (Pontebbana)
– Tarvisio – Villach szakasz
– Tarvisio – Jesenice szakasz.
Az első kettőt bejártuk tavaly, idén a szlovén szakaszt vettük célba. (Én júniusban már végigjártam, de az ellenkező irányból.) Időben indultunk, másztunk egy kicsit, majd hamarosan jött Tarvisio, illetve az első menetrend szerinti sör Ugovizzában. Innentől moziztunk: ültünk és néztük a tájat. Tekerni nem kellett, az út végig lejtett. Elméletileg Chiusaforte-ban ebédeltünk volna, de nagy volt a tömeg, így megoldottuk bringából. Resiutta állomáson érkezett egy sörcsatlakozás, itt bejártuk a légkondis étteremnek átalakított egykori motorvonatot. Minden különösebb esemény nélkül értünk be Gemonába, az Ai Pioppi kempinget régi ismerősként üdvözöltük. Most nem voltunk akkora balekok, mint tavaly, nem mentünk ki a rák farkára, egyből a vizesblokk mellé települtünk le. Ez sok tekintetben jó ötlet volt, de aludni végül nem aludtunk sokat. Addig jó volt, hogy állt mellettünk egy nyitott fészer, ahová be tudtuk rakni a bringákat az éjszakai vihar elől, csak éppen ebbe a fészerbe települt be este kilenckor egy szlovén lány és egy fiú megbeszélni életük nagy beszélgetését és csak hajnali egykor mentek el, amikor rájuk kiabáltam, hogy most már abbahagyhatnák. Meg hát egyébként is nagy volt a forgalom a mosdónál, plusz még a vihar… eléggé elgyötörten ébredtünk.

Gemona di Friuli – Grado
2025.07.20; vasárnap

Sivatag. Több okból is. Udinéig még csak-csak vannak dombok és mászások, de utána már csak alföld. Az észak-olasz, átkozottul meleg alföld. (Konkrétan 37,1 fok volt a maximális hőmérséklet, 33 fok körül az átlag, de a legmegdöbbentőbb a minimum hőfok volt: 31. Azaz amikor reggel fél kilenckor elindultunk, már 31 fok volt.) De nem csak ezért volt sivatag, vasárnap konkrétan semmi nem volt nyitva. Boltból egyedül Palmanova után volt nyitva egy Aldi – itt vásároltunk be estére – és a kedvenc Postrizinske kocsmánk is zárva volt. Azaz bringából étkeztünk és vizet ittunk egész nap. Mint a lovak. Ha Udine előtt egy parkban nem lett volna nyitva egy bódé, simán begolyóztam volna.
Túl sok emlékem nincs erről a délutánról. Tekertünk a tűző napon, tikkadtan, monoton. Voltak települések, Palmanova, ahol szószerint sütött a kőtenger, növény, az nem volt, Cervignano, mely előtt volt egy meglepetés artézi kút, árnyékkal és jólesően hideg vízzel és Aquileia, a durván erős autóforgalommal és az ókori épületekkel.

A grádói kempingről már sok jót olvastam és tényleg kellően romantikus volt, csak megint az emberek… tele volt kiabálós olasz családokkal, hangos aprókölykökkel és kutyákkal. Rengeteg kutyákkal. Próbáltunk helyezkedni, de sehol nem találtunk nyugodt körülményeket. (Aztán estére mindenki elcsendesedett, kifejezetten nyugodt éjszakánk volt.) Megérkezéskor közölte a recepciós, hogy éppen happy hour van a bárban, azaz 5€ helyett csak 3€ a sör két órán keresztül, na gondolhatod, mikorra állítódtak fel a sátrak. De végül vacsoráztunk, hidratáltunk, lenyugodtunk. Az kifejezetten jó húzás volt, hogy nem a központi vizesblokk mellé telepedtünk le, hanem a kemping másik végében lévő, meglehetősen elhanyagoltnak tűnő blokk mellé.

Grado – Trieszt
2025.07.21; hétfő

Adtunk a nosztalgiának. 1994-ben volt az első gyerekmentes nyaralásunk Monfalconéban, öcsémmel és a párjával. Rendesen bejártuk a környéket, voltunk Grádóban is, Triesztben is… ma pedig pont ez a terep: Grado, Monfalcone, Trieszt.
A kempingünk még Grado előtt volt, konkrétan a hosszú földnyelv előtt. Ezen átgurultunk, majd önfeledten csavarogtunk a városban. Sorra megtaláltuk az ismerős helyeket, a mólót, a tengerparti sétányt, a szökőkutas teret, ahol öcsém szórakozott azzal, hogy lesből vette, ahogy állandóan dohányzunk, aztán jött a sétálóutca… megvolt minden.
Utána viszont újból sivatag. A tenger mellett. Monfalcone-ig ugyanis nincs semmi, se bolt, se kocsma. Ez pedig kábé 50 kilométer a kanyargós tengerparti bringaúton. (Országúton csak 18 kilométer.) Szerencsére a város egy nagy stranddal indul, itt azért volt strandkocsma és hideg sör. Alig hittem a szememnek, amikor a pultos hölgy hűtőből vette elő a keményre fagyott söröskorsót.
A városban már volt bolt, megebédeltünk. Utána pedig rácsatlakoztunk az SS14-es autóútra. Kicsit tartottam tőle, emlékeztem, hogy ez egy szűk, ellenben zsúfolt út, de gond nélkül értünk el a Miramare kastélyig. Sokadjára jártam itt, egy csomószor elmondtam/leírtam a történetét… most nem teszem. Rá lehet guglizni. Ez a kastély nekem olyan Taj Mahal jellegű élmény, egyszerűen tökéletesek az arányai, az elhelyezkedése, a környezete. A parkot most nem jártuk be, mentünk tovább. Nem mondom, hogy nagyon siettünk… de ráérő időnk sem volt sok.
Eredetileg az volt a terv, hogy a Muggia feletti San Bartolomeo kempingben alszunk, bár már a tervezéskor is bosszantott, hogy tök feleslegesen megyünk ki közel húsz kilométerre a kempinghez, majd másnap jövünk be ugyanannyit. Aztán a meteorológia délutánra nagyon erős vihart jósolt, délután hattól este kilencig égszakadás, földindulás, 6-os eső. Amiben nem az a baj, hogy sátorban kell átvészelni, hanem az, hogy délután hatra még nem is értünk volna ki a kempingbe, nemhogy sátrunk lett volna. Így végül foglaltunk Triesztben szállást, ez 17 kilométerrel, azaz egy órával rövidítette le a távot, ezt be tudjuk húzni délután ötig, a vihart pedig az ablakból nézzük.
Pontosan így is történt. Előtte azért még megszopattam magunkat, a gyors újratervezésnél nem vettem észre, hogy a Komoot alapértelmezése az gyalogtúra, így olyan utat tervezett nekünk, mely tele volt lépcsőkkel. Nekünk meg ólomnehéz bringákat kellett (volna) tologatnunk ezen az útvonalon. Rögtön úgy kezdődött, hogy fel kellett volna mennünk egy három emelet magas lépcsősoron. Kikerültük. Egy 18%-os sikátorban. Aztán egyszer csak fent voltunk a várban. Szürreális volt, de időben álltunk olyan jól, hogy egy bódénál leültünk inni egy sört. Aztán szálloda, becsekkoltunk, elrendeztük a bringákat, a cuccokat, elsétáltunk boltba… majd amikor kiléptünk a boltból, akkor kapott el minket az eső.
Ránéztem az órámra: hat óra két perc.
– Késtél – néztem fel az égre, de azért kiléptünk és még a nagy eső előtt értünk vissza a szállodába. Vacsora, zuhanyzás, pihengetés. Klíma, ezerrel. Hajnalban arra keltem fel, hogy _fázok_, de nem lehetett sehol se állítani, se kikapcsolni. A takarónk meg közös volt és Nej lenyúlta.

Trieszt – Postojna
2025.07.22; kedd

A szálloda nagyon jó választás volt, ugyanis pont azon az útvonalon feküdt, amelyen ma kellett volna felfelé másznunk, ha Muggia mellett aludtunk volna. A Giordano Cottur kerékpárút konkrétan másfél kilométerre a szállásunktól indult.
Ez egy elképesztően hihetetlenül jó bringás terep, ki ne hagyd, ha erre jársz. Valamikor a Pula-Divacsa vasútvonal húzódott itt, azt építették át kerékpárúttá. Nagyon jól tették. A városi rész aszfaltos, a város után döngölt finom murva lesz belőle, kényelmesen járható. Végig emelkedik, méghozzá 4%-kal, bivaly egy mozdony kellett ehhez, vagy kettő, de az ember fel sem veszi, mert egyfolytában a tájban gyönyörködik. Völgyhidak, alagutak, a távolban Trieszt és a tenger, az úton időnként kecskék… minden van. Sajnos csak az olasz oldalon. A szlovének egyszerűen nem foglalkoztak vele. Az út elvadult, majd egyszer csak teljes zűrzavar lett belőle. Kezdve azzal, hogy kirakták a kerékpározni tilos táblát, ami egy kerékpárúton azért elég bátor húzás. Az történt, hogy a közeli kavicsbánya billencsei járnak erre és az mellett már nem férnének el a bringák. A terelés meg felvitt egy 17%-os emelkedőn. Utána jött egy falucska, ott nem volt tábla, engem a Komoot elvitt jobbra, legurultunk egy 13%-os emelkedőn, pusztán azért, hogy megint találjunk egy kerékpárral tilos táblát. Mehettünk vissza az emelkedőn. Ezután a faluban balra mentünk, ahol egy kanyar után megtaláltuk a bringaút táblát, hát, rakhatták volna egy kereszteződéssel korábbra is. Itt jött egy hosszú 14%-os emelkedő, végül kijutottunk a 7-es főútra és ekkor mondtam azt, hogy fulladjon meg cipőben minden útvonalkijelölő szaki, nekem elegem van és a 7-es főúton robogtunk be Kozinába, ignoráltuk az összes kerékpárutas leterelést.
A kempingig még volt egy csomó mászás, de ezek olyan jófajta mászások voltak. Ez alatt azt értem, hogy maximum 7-8%-osak voltak, azokat meg azért simán leküzdöttük. Habár Muggia kihagyásával egészen rövid lett a távolság, de végül összejött 1070 méter szint, ami azért nem rossz teljesítmény cuccos bringával. A végére is maradt még némi szint, a kempinghez át kellett buknunk egy kisebb hegyen, utána viszont gurulás és legfőképpen hűvös. Maga a kemping meglehetősen érdekes, egy szurdokokkal, hasadékokkal sűrűn tűzdelt fenyőerdő, ahol úgy alakítottak ki sátorhelyeket, hogy a meredek lejtőket teraszosították. Roppant hangulatos környezet lett az eredmény. (Azt azért tudni kell, hogy ez egy kifejezetten karsztos-barlangos környezet, hogy mást ne mondjak, itt volt a lábunk alatt Európa legnagyobb cseppkőbarlangja, ennek egyik kisebb oldaljárata pedig innen indult, a kemping is erről kapta a nevét.) Persze senki ne gondoljon puha földre, szerencsére kalapácsnak használt kőből is volt elég, de azért megszenvedtünk a sátorállítással. Dóráé így is elég csálé lett, de nem számítottunk sem esőre, sem viharra, jó lett így. Este étterem, pljeskavica, sör. Végre teljesen csendes, nyugodt éjszakánk volt és a sátorban sem volt 30 fok.

Postojna – Ljubljana
2025.07.23; szerda

Az eredeti tervek szerint ez lett volna a pihenőnap: 65 kilométer, 400 méter szint. De nem árt vigyázni ezekkel a számokkal. Például ha azt mondom, hogy ez a szint az első húsz kilométeren jön össze, mindjárt más a helyzet, ha meg hozzáteszem, hogy mindez laza murvás terepen, jócskán 10% feletti emelkedőkön, rögtön más lesz a leányzó fekvése.
No mindegy, megcsináltuk. Jókat röhögtünk, hogy ez egy ilyen gyalogtúrás nap. Aztán felértünk a szlovén felföldre. Nem, nem lett sík a terep, hullámzások maradtak, de megszelidültek. Az utolsó 20 kilométeren, leginkább Vrhnika után pedig már egyértelműen egy nagyváros vonzáskörzetében tekertünk, külvárosi környezetben. Nagyforgalmú, négysávos úton haladtunk, de végig volt kerékpárút, szóval senkit nem zavart. Illetve engem igen, a folyamatos autózaj miatt nem sokat tudtam beszélni a felvételek alatt.
A trekket úgy állítottam össze, hogy az óvárosba érkezzünk. Igazábol már az egy hónappal ezelőtti túrán is volt ilyen elképzelésem, de akkor nem jött össze. Most annál inkább. Leszálltunk, tologattuk a bringákat a sétálóutcákon, tetszett. Szép, hangulatos az óváros.
Innen mehettünk volna a kempingbe, de megint variáltunk. A meteorológia szerint holnap 11-től 18-ig esni fog az eső. Hol szakad, hol csak szemerkél, de folyamatosan lesz valami víz. Tekintve, hogy ez a szakasz pont a legkellemetlenebb, legvacakabb terep, nem volt nehéz döntés, hogy akkor hagyjuk ki. Jesenicéig jár vonat, onnan meg csak 25 kilométer a szállás. Nyilván akkor is el fogunk ázni, de ezzel vége is a túrának, szállásra érkezünk, meg tudunk szárítkozni, a cuccnak meg mindegy, szóval ennyi már belefér. Ehhez viszont útba kellett ejtenünk a vasútállomást, megvenni a jegyeket.
Utána jött a kemping, előtte bolt, estére/reggelre bevásárlás. Recepció. Ahol eljátszottam a drama queen-t. Már elrendeztünk mindent, éppen a bankkártyámat vettem elő a pénztárcámból, amikor hangosan felsikoltottam és a torkomhoz kaptam. A három kiscsaj ijedten nézett, majd amikor eléjük pöcköltem a pultra egy kínjában vergődő darazsat, megértették, mi történt. A darázs torkon csípett. Az egyik leányzó elszaladt jégakkuért, a másik hozott jégkockákat, a harmadik pedig hívni akarta a mentőket. A jégkocka kellemesen hűtött, én pedig, miután másfél perc után érzékeltem, hogy még mindig élek, intettem a kiscsajnak, hogy ne hívja a mentőket, valószínűleg megmaradok. Befejeztük a becsekkolást, beszélni nem nagyon tudtam, fájt a csípés, mint az állat, de ezzel itt már nem lehetett mit kezdeni. Kimentem a csajokhoz, akik közben feltalálták magukat, leültek egy bárba sört inni. Kértem én is egyet, majd elmeséltem, mi történt. Szemrevételezték, majd Nej kiszúrta, hogy itt valami nem stimmel, a sebben benne van a fullánk, meg van mellette valami fehér hab is, Dóra ügyesen kihúzta a fullánkot, letöröltük a habot… és sokkal jobban lettem. Hátradőltem, kortyolgattam a sörömet. A fullánk persze egyben azt is jelentette, hogy nem darázs volt, hanem méhecske, ami annyiból jó hír volt, hogy egy csípést kaptam, nem ezret. Aztán egész nap egymást érték a bosszantó és teljesen irreális jelenségek, nem győztem kapkodni a fejemet, de végül mindegyiken túltettem magamat, mindent megjavítottam, mindent leküzdöttem. De furcsa nap volt, furcsán idióta.
A kemping kifejezetten és barátságtalanul zsúfolt volt. Laktak itt hippik faluszerű sátorozással, laktak itt komplett középiskolai osztályok, nagy zsivajjal. Sátorállítás és vacsora után nem is nagyon időztünk odabent, visszamentünk a korábbi bárba és ott üldögéltünk estig. Nyilván az elalvás sem volt sima, meleg is volt, hangzavar is, de valahogy sikerült.

Jesenice – Log
2025.07.24; csütörtök

Reggel egyből az időjárást néztük, de nem nagyon változott. Az eső mennyisége egy kicsit még nőtt is. Gyorsan összepakoltunk, útközben még beléptem a boltba ezért-azért, jócskán időben értünk a vasútállomásra. A vonaton sem volt gond, betoltuk a bringákat, kikötöttük, szó sem volt izmozásról meg kampóra akasztásról. (Ilyesmit az expressz vonatokon szoktak, a lokálisokon nem.) Csak szólok, Szlovéniában bringajegyet csak a vonaton lehet venni a kallertől, most is így történt. Az összes izgalom az volt, hogy a csajok rendszeresen rámszóltak, ne vakarjam már a torkomat, mert a csípés már jobban feldagadt, mint az ádámcsutkám. Igazuk volt, de baromira viszketett.
A meteorológiát – konkrétan a radart – folyamatosan néztük. Hatalmas viharfelhő érkezett délnyugatról, volt benne sárga (30-40 dbz) és volt benne piros (50 dbz) is, bár ez utóbbi elment alattunk és Ljubljanát célozta be. A sárga ellenben pont keresztbefeküdt Jesenice és Krajnski Gora között, pont, amikor ott leszünk. Néztük, hogy ki lehetne-e cselezni, de 2-3 óráig lesz ott. Oké. Akkor elázunk. Nem kicsit, nagyon. Már a vonaton becsomagoltuk a felszerelést, felvettem a télikabátomat (max 20 fokot írtak egész napra, ami csontig áztató esőben elég kevés), szóval készültünk az istencsapásra. Leszálltunk. Utolsó pillantás a Windyre. Semmi változás. Ami annyiból fura volt, hogy Jesenicében konkrétan nem esett, sőt, felhőt sem láttunk. Kábé tíz percnyi bringázás után értük el az eredeti trekket. Ekkor sütött ki a nap. Mi meg talpig vízhatlanba, télikabátba burkolva tekertünk. Ismét ránéztem a radarra. Nos, az egész cseszett nagy felhő, mely korábban beterítette Udinétől az egész Júliai-Alpokot, az mind felszívódott. Tíz perc alatt. Én meg csak néztem döbbenten. Ha ez modellen alapuló előrejelzés lett volna, egy szavam nem lett volna. De a radar, az más. Az tényleges fizikai mérés. Kilövik a sugarat és a visszatérő sugárból állapítják meg, mennyire sűrű a felhő, mennyi víz, mennyi energia van benne. Egy 35 dbz-s, ország méretű felhő nem tűnik el csak úgy tíz perc alatt. Márpedig most ez történt.
Itthon kérdezgettem is a fiamat, aki pilótaként látott már ezt-azt, azt mondta, hogy az Alpokban minden megtörténhet. Simán jöhetett a felhő magasságában egy gigászi szélroham, amely szétszórta azt.
Mindenestre akkor, ott, csak néztünk bután, majd visszavetkőztünk és az egész nap átalakult élménybringázássá. Hiszen az is volt, ez a 25 kilométer hiányzott ahhoz, hogy bejárjuk a teljes millenniumi kerékpárutat. Ráérni meg ráértünk, a Száva mellett találtunk egy mindenes bódét, nyilván vettünk sört és kiültünk a gyors folyású folyó mellé élvezni a táj szépségét. Fél három körül értünk a szállásra, a tulaj barátságosan üdvözölt. Elkezdtük bepakolni a bringákat a kocsiba, már majdnem befejeztük, amikor leszakadt az ég. A szobánkban néztük meg, nos, nem hiszed el, az a bizonyos viharfelhő visszanőtt. Amilyen váratlanul tűnt el, olyan váratlanul nőtt vissza. Csak közben volt pár óra szünet, amikor szárazon fel tudtunk tekerni a szállásunkig, be tudtuk fejezni a túrát. Hihetetlen.
Lementünk az étterembe, ettünk, ittunk, hallgattuk a kinti eső zaját. Aztán felmentünk, pakolászgattunk, szutykolódtunk, olvasgattunk, majd valószínűtlenül korán mindenki beleájult az ágyba.

Hazautazás
2025.07.25; péntek

A hazautazás meglepően eseménytelen volt. Reggel mindenki meglepve látta, hogy a hosszú és mély alvás ellenére a garmin órája erősen lepontozta az alvást, gyakorlatilag nekem ez volt a legrosszabb alvásom a héten, beleértve az összes kempingbéli kinlódást. Mondhatni az óra igencsak elszakadt a valóságtól.
Korán indultunk, negyed kilenc környékén, az útépítések sem fogtak meg igazán, délután háromkor már itthon voltunk. Elpakoltunk, megebédeltünk, majd vártuk a fiamékat, mert valamit mindenképpen mondani akartak. Aztán mondtak is, közölték, hogy kedves szülők, hamarosan valószínűleg meg fogtok öregedni, de ezt senki nem bánta, sőt.

Fényképalbum

Júliai-Alpok fényképalbum

A ténylegesen megvalósult túra