Júlia kerülgetése

Az idei második nagy bringatúra, ezúttal nem egyedül, hanem a lányokkal, azaz Nejjel és Dórával. Tavaly már mentünk így egy kört a Dolomitok körúl és úgy tűnt, hogy működik a dolog. Megpróbálunk hagyományt csinálni belőle. Idén a Júliai-Alpok megkerülése volt a terv, indulás Krajnska Gora mellől, első éjszaka Gemona, onnan le Grádóig, majd Trieszt, kanyar felfelé, Postojna, Ljubljana, végül Krajnska Gora. Izgalmas túra, vannak benne nagy hegyek, van olasz alföld, szlovén felföld és persze tenger is bőven.

A kiindulási pont egy pizzéria Logban, mely egyben fogadó is. A júniusi transzalpin túrán fedeztem fel, teljesen véletlenül, egyből megtetszett, és ha már ott voltam, akkor le is foglaltam egy szobát. Mind az indulási napra, mind az érkezésire. Van annak valami bája, amikor az ember megérkezik hulla fáradtan és a földszinti kocsmában korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre csapolt sör, na meg pizza.
A panziót és pizzériát egy család viszi, apuka, anyuka és két gyerek. Az apuka kifejezetten kedves, barátságos ember, szó nélkül megengedte, hogy a parkolójukban hagyjuk egy hétre az autót.

Július 18-án, pénteken érkeztünk meg. (Stilszerűen: mind az Alpoknak ezt a darabját, mind a hónapot ugyanarról az emberről nevezték el.) Az útról nem akarok beszélni, 8, azaz nyolc helyen volt útépítés miatti lezárás, ebből az egyik 40 perces dugulást okozott, élveztük. Felcuccoltunk, kajáltunk egy nagyot, némi szutykolódás, majd alvás. Erős hetünk lesz, kell a pihenés.

Log – Gemona di Friuli
2025.07.19; szombat

Az egykori millenniumi vasútvonal három szakaszból állt:
– Tarvisio – Udine szakasz (Pontebbana)
– Tarvisio – Villach szakasz
– Tarvisio – Jesenice szakasz.
Az első kettőt bejártuk tavaly, idén a szlovén szakaszt vettük célba. (Én júniusban már végigjártam, de az ellenkező irányból.) Időben indultunk, másztunk egy kicsit, majd hamarosan jött Tarvisio, illetve az első menetrend szerinti sör Ugovizzában. Innentől moziztunk: ültünk és néztük a tájat. Tekerni nem kellett, az út végig lejtett. Elméletileg Chiusaforte-ban ebédeltünk volna, de nagy volt a tömeg, így megoldottuk bringából. Resiutta állomáson érkezett egy sörcsatlakozás, itt bejártuk a légkondis étteremnek átalakított egykori motorvonatot. Minden különösebb esemény nélkül értünk be Gemonába, az Ai Pioppi kempinget régi ismerősként üdvözöltük. Most nem voltunk akkora balekok, mint tavaly, nem mentünk ki a rák farkára, egyből a vizesblokk mellé települtünk le. Ez sok tekintetben jó ötlet volt, de aludni végül nem aludtunk sokat. Addig jó volt, hogy állt mellettünk egy nyitott fészer, ahová be tudtuk rakni a bringákat az éjszakai vihar elől, csak éppen ebbe a fészerbe települt be este kilenckor egy szlovén lány és egy fiú megbeszélni életük nagy beszélgetését és csak hajnali egykor mentek el, amikor rájuk kiabáltam, hogy most már abbahagyhatnák. Meg hát egyébként is nagy volt a forgalom a mosdónál, plusz még a vihar… eléggé elgyötörten ébredtünk.

Gemona di Friuli – Grado
2025.07.20; vasárnap

Sivatag. Több okból is. Udinéig még csak-csak vannak dombok és mászások, de utána már csak alföld. Az észak-olasz, átkozottul meleg alföld. (Konkrétan 37,1 fok volt a maximális hőmérséklet, 33 fok körül az átlag, de a legmegdöbbentőbb a minimum hőfok volt: 31. Azaz amikor reggel fél kilenckor elindultunk, már 31 fok volt.) De nem csak ezért volt sivatag, vasárnap konkrétan semmi nem volt nyitva. Boltból egyedül Palmanova után volt nyitva egy Aldi – itt vásároltunk be estére – és a kedvenc Postrizinske kocsmánk is zárva volt. Azaz bringából étkeztünk és vizet ittunk egész nap. Mint a lovak. Ha Udine előtt egy parkban nem lett volna nyitva egy bódé, simán begolyóztam volna.
Túl sok emlékem nincs erről a délutánról. Tekertünk a tűző napon, tikkadtan, monoton. Voltak települések, Palmanova, ahol szószerint sütött a kőtenger, növény, az nem volt, Cervignano, mely előtt volt egy meglepetés artézi kút, árnyékkal és jólesően hideg vízzel és Aquileia, a durván erős autóforgalommal és az ókori épületekkel.

A grádói kempingről már sok jót olvastam és tényleg kellően romantikus volt, csak megint az emberek… tele volt kiabálós olasz családokkal, hangos aprókölykökkel és kutyákkal. Rengeteg kutyákkal. Próbáltunk helyezkedni, de sehol nem találtunk nyugodt körülményeket. (Aztán estére mindenki elcsendesedett, kifejezetten nyugodt éjszakánk volt.) Megérkezéskor közölte a recepciós, hogy éppen happy hour van a bárban, azaz 5€ helyett csak 3€ a sör két órán keresztül, na gondolhatod, mikorra állítódtak fel a sátrak. De végül vacsoráztunk, hidratáltunk, lenyugodtunk. Az kifejezetten jó húzás volt, hogy nem a központi vizesblokk mellé telepedtünk le, hanem a kemping másik végében lévő, meglehetősen elhanyagoltnak tűnő blokk mellé.

Grado – Trieszt
2025.07.21; hétfő

Adtunk a nosztalgiának. 1994-ben volt az első gyerekmentes nyaralásunk Monfalconéban, öcsémmel és a párjával. Rendesen bejártuk a környéket, voltunk Grádóban is, Triesztben is… ma pedig pont ez a terep: Grado, Monfalcone, Trieszt.
A kempingünk még Grado előtt volt, konkrétan a hosszú földnyelv előtt. Ezen átgurultunk, majd önfeledten csavarogtunk a városban. Sorra megtaláltuk az ismerős helyeket, a mólót, a tengerparti sétányt, a szökőkutas teret, ahol öcsém szórakozott azzal, hogy lesből vette, ahogy állandóan dohányzunk, aztán jött a sétálóutca… megvolt minden.
Utána viszont újból sivatag. A tenger mellett. Monfalcone-ig ugyanis nincs semmi, se bolt, se kocsma. Ez pedig kábé 50 kilométer a kanyargós tengerparti bringaúton. (Országúton csak 18 kilométer.) Szerencsére a város egy nagy stranddal indul, itt azért volt strandkocsma és hideg sör. Alig hittem a szememnek, amikor a pultos hölgy hűtőből vette elő a keményre fagyott söröskorsót.
A városban már volt bolt, megebédeltünk. Utána pedig rácsatlakoztunk az SS14-es autóútra. Kicsit tartottam tőle, emlékeztem, hogy ez egy szűk, ellenben zsúfolt út, de gond nélkül értünk el a Miramare kastélyig. Sokadjára jártam itt, egy csomószor elmondtam/leírtam a történetét… most nem teszem. Rá lehet guglizni. Ez a kastély nekem olyan Taj Mahal jellegű élmény, egyszerűen tökéletesek az arányai, az elhelyezkedése, a környezete. A parkot most nem jártuk be, mentünk tovább. Nem mondom, hogy nagyon siettünk… de ráérő időnk sem volt sok.
Eredetileg az volt a terv, hogy a Muggia feletti San Bartolomeo kempingben alszunk, bár már a tervezéskor is bosszantott, hogy tök feleslegesen megyünk ki közel húsz kilométerre a kempinghez, majd másnap jövünk be ugyanannyit. Aztán a meteorológia délutánra nagyon erős vihart jósolt, délután hattól este kilencig égszakadás, földindulás, 6-os eső. Amiben nem az a baj, hogy sátorban kell átvészelni, hanem az, hogy délután hatra még nem is értünk volna ki a kempingbe, nemhogy sátrunk lett volna. Így végül foglaltunk Triesztben szállást, ez 17 kilométerrel, azaz egy órával rövidítette le a távot, ezt be tudjuk húzni délután ötig, a vihart pedig az ablakból nézzük.
Pontosan így is történt. Előtte azért még megszopattam magunkat, a gyors újratervezésnél nem vettem észre, hogy a Komoot alapértelmezése az gyalogtúra, így olyan utat tervezett nekünk, mely tele volt lépcsőkkel. Nekünk meg ólomnehéz bringákat kellett (volna) tologatnunk ezen az útvonalon. Rögtön úgy kezdődött, hogy fel kellett volna mennünk egy három emelet magas lépcsősoron. Kikerültük. Egy 18%-os sikátorban. Aztán egyszer csak fent voltunk a várban. Szürreális volt, de időben álltunk olyan jól, hogy egy bódénál leültünk inni egy sört. Aztán szálloda, becsekkoltunk, elrendeztük a bringákat, a cuccokat, elsétáltunk boltba… majd amikor kiléptünk a boltból, akkor kapott el minket az eső.
Ránéztem az órámra: hat óra két perc.
– Késtél – néztem fel az égre, de azért kiléptünk és még a nagy eső előtt értünk vissza a szállodába. Vacsora, zuhanyzás, pihengetés. Klíma, ezerrel. Hajnalban arra keltem fel, hogy _fázok_, de nem lehetett sehol se állítani, se kikapcsolni. A takarónk meg közös volt és Nej lenyúlta.

Trieszt – Postojna
2025.07.22; kedd

A szálloda nagyon jó választás volt, ugyanis pont azon az útvonalon feküdt, amelyen ma kellett volna felfelé másznunk, ha Muggia mellett aludtunk volna. A Giordano Cottur kerékpárút konkrétan másfél kilométerre a szállásunktól indult.
Ez egy elképesztően hihetetlenül jó bringás terep, ki ne hagyd, ha erre jársz. Valamikor a Pula-Divacsa vasútvonal húzódott itt, azt építették át kerékpárúttá. Nagyon jól tették. A városi rész aszfaltos, a város után döngölt finom murva lesz belőle, kényelmesen járható. Végig emelkedik, méghozzá 4%-kal, bivaly egy mozdony kellett ehhez, vagy kettő, de az ember fel sem veszi, mert egyfolytában a tájban gyönyörködik. Völgyhidak, alagutak, a távolban Trieszt és a tenger, az úton időnként kecskék… minden van. Sajnos csak az olasz oldalon. A szlovének egyszerűen nem foglalkoztak vele. Az út elvadult, majd egyszer csak teljes zűrzavar lett belőle. Kezdve azzal, hogy kirakták a kerékpározni tilos táblát, ami egy kerékpárúton azért elég bátor húzás. Az történt, hogy a közeli kavicsbánya billencsei járnak erre és az mellett már nem férnének el a bringák. A terelés meg felvitt egy 17%-os emelkedőn. Utána jött egy falucska, ott nem volt tábla, engem a Komoot elvitt jobbra, legurultunk egy 13%-os emelkedőn, pusztán azért, hogy megint találjunk egy kerékpárral tilos táblát. Mehettünk vissza az emelkedőn. Ezután a faluban balra mentünk, ahol egy kanyar után megtaláltuk a bringaút táblát, hát, rakhatták volna egy kereszteződéssel korábbra is. Itt jött egy hosszú 14%-os emelkedő, végül kijutottunk a 7-es főútra és ekkor mondtam azt, hogy fulladjon meg cipőben minden útvonalkijelölő szaki, nekem elegem van és a 7-es főúton robogtunk be Kozinába, ignoráltuk az összes kerékpárutas leterelést.
A kempingig még volt egy csomó mászás, de ezek olyan jófajta mászások voltak. Ez alatt azt értem, hogy maximum 7-8%-osak voltak, azokat meg azért simán leküzdöttük. Habár Muggia kihagyásával egészen rövid lett a távolság, de végül összejött 1070 méter szint, ami azért nem rossz teljesítmény cuccos bringával. A végére is maradt még némi szint, a kempinghez át kellett buknunk egy kisebb hegyen, utána viszont gurulás és legfőképpen hűvös. Maga a kemping meglehetősen érdekes, egy szurdokokkal, hasadékokkal sűrűn tűzdelt fenyőerdő, ahol úgy alakítottak ki sátorhelyeket, hogy a meredek lejtőket teraszosították. Roppant hangulatos környezet lett az eredmény. (Azt azért tudni kell, hogy ez egy kifejezetten karsztos-barlangos környezet, hogy mást ne mondjak, itt volt a lábunk alatt Európa legnagyobb cseppkőbarlangja, ennek egyik kisebb oldaljárata pedig innen indult, a kemping is erről kapta a nevét.) Persze senki ne gondoljon puha földre, szerencsére kalapácsnak használt kőből is volt elég, de azért megszenvedtünk a sátorállítással. Dóráé így is elég csálé lett, de nem számítottunk sem esőre, sem viharra, jó lett így. Este étterem, pljeskavica, sör. Végre teljesen csendes, nyugodt éjszakánk volt és a sátorban sem volt 30 fok.

Postojna – Ljubljana
2025.07.23; szerda

Az eredeti tervek szerint ez lett volna a pihenőnap: 65 kilométer, 400 méter szint. De nem árt vigyázni ezekkel a számokkal. Például ha azt mondom, hogy ez a szint az első húsz kilométeren jön össze, mindjárt más a helyzet, ha meg hozzáteszem, hogy mindez laza murvás terepen, jócskán 10% feletti emelkedőkön, rögtön más lesz a leányzó fekvése.
No mindegy, megcsináltuk. Jókat röhögtünk, hogy ez egy ilyen gyalogtúrás nap. Aztán felértünk a szlovén felföldre. Nem, nem lett sík a terep, hullámzások maradtak, de megszelidültek. Az utolsó 20 kilométeren, leginkább Vrhnika után pedig már egyértelműen egy nagyváros vonzáskörzetében tekertünk, külvárosi környezetben. Nagyforgalmú, négysávos úton haladtunk, de végig volt kerékpárút, szóval senkit nem zavart. Illetve engem igen, a folyamatos autózaj miatt nem sokat tudtam beszélni a felvételek alatt.
A trekket úgy állítottam össze, hogy az óvárosba érkezzünk. Igazábol már az egy hónappal ezelőtti túrán is volt ilyen elképzelésem, de akkor nem jött össze. Most annál inkább. Leszálltunk, tologattuk a bringákat a sétálóutcákon, tetszett. Szép, hangulatos az óváros.
Innen mehettünk volna a kempingbe, de megint variáltunk. A meteorológia szerint holnap 11-től 18-ig esni fog az eső. Hol szakad, hol csak szemerkél, de folyamatosan lesz valami víz. Tekintve, hogy ez a szakasz pont a legkellemetlenebb, legvacakabb terep, nem volt nehéz döntés, hogy akkor hagyjuk ki. Jesenicéig jár vonat, onnan meg csak 25 kilométer a szállás. Nyilván akkor is el fogunk ázni, de ezzel vége is a túrának, szállásra érkezünk, meg tudunk szárítkozni, a cuccnak meg mindegy, szóval ennyi már belefér. Ehhez viszont útba kellett ejtenünk a vasútállomást, megvenni a jegyeket.
Utána jött a kemping, előtte bolt, estére/reggelre bevásárlás. Recepció. Ahol eljátszottam a drama queen-t. Már elrendeztünk mindent, éppen a bankkártyámat vettem elő a pénztárcámból, amikor hangosan felsikoltottam és a torkomhoz kaptam. A három kiscsaj ijedten nézett, majd amikor eléjük pöcköltem a pultra egy kínjában vergődő darazsat, megértették, mi történt. A darázs torkon csípett. Az egyik leányzó elszaladt jégakkuért, a másik hozott jégkockákat, a harmadik pedig hívni akarta a mentőket. A jégkocka kellemesen hűtött, én pedig, miután másfél perc után érzékeltem, hogy még mindig élek, intettem a kiscsajnak, hogy ne hívja a mentőket, valószínűleg megmaradok. Befejeztük a becsekkolást, beszélni nem nagyon tudtam, fájt a csípés, mint az állat, de ezzel itt már nem lehetett mit kezdeni. Kimentem a csajokhoz, akik közben feltalálták magukat, leültek egy bárba sört inni. Kértem én is egyet, majd elmeséltem, mi történt. Szemrevételezték, majd Nej kiszúrta, hogy itt valami nem stimmel, a sebben benne van a fullánk, meg van mellette valami fehér hab is, Dóra ügyesen kihúzta a fullánkot, letöröltük a habot… és sokkal jobban lettem. Hátradőltem, kortyolgattam a sörömet. A fullánk persze egyben azt is jelentette, hogy nem darázs volt, hanem méhecske, ami annyiból jó hír volt, hogy egy csípést kaptam, nem ezret. Aztán egész nap egymást érték a bosszantó és teljesen irreális jelenségek, nem győztem kapkodni a fejemet, de végül mindegyiken túltettem magamat, mindent megjavítottam, mindent leküzdöttem. De furcsa nap volt, furcsán idióta.
A kemping kifejezetten és barátságtalanul zsúfolt volt. Laktak itt hippik faluszerű sátorozással, laktak itt komplett középiskolai osztályok, nagy zsivajjal. Sátorállítás és vacsora után nem is nagyon időztünk odabent, visszamentünk a korábbi bárba és ott üldögéltünk estig. Nyilván az elalvás sem volt sima, meleg is volt, hangzavar is, de valahogy sikerült.

Jesenice – Log
2025.07.24; csütörtök

Reggel egyből az időjárást néztük, de nem nagyon változott. Az eső mennyisége egy kicsit még nőtt is. Gyorsan összepakoltunk, útközben még beléptem a boltba ezért-azért, jócskán időben értünk a vasútállomásra. A vonaton sem volt gond, betoltuk a bringákat, kikötöttük, szó sem volt izmozásról meg kampóra akasztásról. (Ilyesmit az expressz vonatokon szoktak, a lokálisokon nem.) Csak szólok, Szlovéniában bringajegyet csak a vonaton lehet venni a kallertől, most is így történt. Az összes izgalom az volt, hogy a csajok rendszeresen rámszóltak, ne vakarjam már a torkomat, mert a csípés már jobban feldagadt, mint az ádámcsutkám. Igazuk volt, de baromira viszketett.
A meteorológiát – konkrétan a radart – folyamatosan néztük. Hatalmas viharfelhő érkezett délnyugatról, volt benne sárga (30-40 dbz) és volt benne piros (50 dbz) is, bár ez utóbbi elment alattunk és Ljubljanát célozta be. A sárga ellenben pont keresztbefeküdt Jesenice és Krajnski Gora között, pont, amikor ott leszünk. Néztük, hogy ki lehetne-e cselezni, de 2-3 óráig lesz ott. Oké. Akkor elázunk. Nem kicsit, nagyon. Már a vonaton becsomagoltuk a felszerelést, felvettem a télikabátomat (max 20 fokot írtak egész napra, ami csontig áztató esőben elég kevés), szóval készültünk az istencsapásra. Leszálltunk. Utolsó pillantás a Windyre. Semmi változás. Ami annyiból fura volt, hogy Jesenicében konkrétan nem esett, sőt, felhőt sem láttunk. Kábé tíz percnyi bringázás után értük el az eredeti trekket. Ekkor sütött ki a nap. Mi meg talpig vízhatlanba, télikabátba burkolva tekertünk. Ismét ránéztem a radarra. Nos, az egész cseszett nagy felhő, mely korábban beterítette Udinétől az egész Júliai-Alpokot, az mind felszívódott. Tíz perc alatt. Én meg csak néztem döbbenten. Ha ez modellen alapuló előrejelzés lett volna, egy szavam nem lett volna. De a radar, az más. Az tényleges fizikai mérés. Kilövik a sugarat és a visszatérő sugárból állapítják meg, mennyire sűrű a felhő, mennyi víz, mennyi energia van benne. Egy 35 dbz-s, ország méretű felhő nem tűnik el csak úgy tíz perc alatt. Márpedig most ez történt.
Itthon kérdezgettem is a fiamat, aki pilótaként látott már ezt-azt, azt mondta, hogy az Alpokban minden megtörténhet. Simán jöhetett a felhő magasságában egy gigászi szélroham, amely szétszórta azt.
Mindenestre akkor, ott, csak néztünk bután, majd visszavetkőztünk és az egész nap átalakult élménybringázássá. Hiszen az is volt, ez a 25 kilométer hiányzott ahhoz, hogy bejárjuk a teljes millenniumi kerékpárutat. Ráérni meg ráértünk, a Száva mellett találtunk egy mindenes bódét, nyilván vettünk sört és kiültünk a gyors folyású folyó mellé élvezni a táj szépségét. Fél három körül értünk a szállásra, a tulaj barátságosan üdvözölt. Elkezdtük bepakolni a bringákat a kocsiba, már majdnem befejeztük, amikor leszakadt az ég. A szobánkban néztük meg, nos, nem hiszed el, az a bizonyos viharfelhő visszanőtt. Amilyen váratlanul tűnt el, olyan váratlanul nőtt vissza. Csak közben volt pár óra szünet, amikor szárazon fel tudtunk tekerni a szállásunkig, be tudtuk fejezni a túrát. Hihetetlen.
Lementünk az étterembe, ettünk, ittunk, hallgattuk a kinti eső zaját. Aztán felmentünk, pakolászgattunk, szutykolódtunk, olvasgattunk, majd valószínűtlenül korán mindenki beleájult az ágyba.

Hazautazás
2025.07.25; péntek

A hazautazás meglepően eseménytelen volt. Reggel mindenki meglepve látta, hogy a hosszú és mély alvás ellenére a garmin órája erősen lepontozta az alvást, gyakorlatilag nekem ez volt a legrosszabb alvásom a héten, beleértve az összes kempingbéli kinlódást. Mondhatni az óra igencsak elszakadt a valóságtól.
Korán indultunk, negyed kilenc környékén, az útépítések sem fogtak meg igazán, délután háromkor már itthon voltunk. Elpakoltunk, megebédeltünk, majd vártuk a fiamékat, mert valamit mindenképpen mondani akartak. Aztán mondtak is, közölték, hogy kedves szülők, hamarosan valószínűleg meg fogtok öregedni, de ezt senki nem bánta, sőt.

Fényképalbum

Júliai-Alpok fényképalbum

A ténylegesen megvalósult túra