Lónyay Menyhért

2007 novemberében leutaztunk Velembe, egy őszi kirándulós hétvégére. Kellemes élmény volt, de számomra a nagy kaland az volt, hogy a könyvespolcon találtam egy csomó egybekötött réges-régi Pesti Hírlapot a XX. század elejéről. A napi kirándulások után leültem a cserépkályha mellé és belebújtam az újságokba.

Most megint magamtól idézek.

A kiegyezés után vagyunk. A monarchiában az a szabály, hogy a 3 fontosabb, közös minisztériumból egy mindig a magyaroké. 1871 környékén történik az első váltás, Andrássy megy külügyminiszternek, Lónyay, volt közös pénzügyminiszter jön magyar miniszterelnöknek. Nincs könnyű dolga, egyrészt az ország többsége – köztük persze az erős ellenzék – még nem békélt meg a kiegyezéssel. Az ország elkeserítő anyagi helyzetben van: a köznép még mindig nem hajlandó elfogadni az adózás tényét – hiszen 48 előtt nem létezett adó, az utált osztrákok próbálták meg bevezetni. A helyzetet nem könnyíti meg az 1873-as tőzsdekrach, ahol komoly anyagi károk érik a magyarokat is. Lónyay bele is bukik a miniszterelnökségbe: a vétke az, hogy ő nem ment tönkre a tőzsdeválságban, sőt, láthatólag gyarapodott is. Márpedig egy miniszterelnök ne gyarapodjon, ha az országnak szarul megy.

Hagyok egy kis időt, hogy ezt megemészd.

Hasonlítsd össze azzal, hogy jelenleg nálunk azért megy tönkre az ország, mert a miniszterelnők gátlástalanul ellop mindent. És a nép tűri, az ellenzék nem váltja le. Ennyit silányult 150 év alatt a politika, a közerkölcs. Valamikor egy Lónyay, egy Wekerle, egy Széchenyi sem volt elég jó, most meg… fásultan beérjük egy o1g-vel.