Hazafelé tartottunk. Az autóban ketten ültünk, a gyerek és én.
Aztán váratlanul kifogyott a benzin. Még éppenhogy be tudtam gurulni egy ismeretlen nagyváros nagy lakótelepén egy parkolóba.
Elkezdtem kipakolni a sporttáskákat a csomagtartóból.
– Ezt fogd meg. Meg ezt is – adtam oda a gyereknek, majd fordultam vissza a kocsihoz – Tudsz még csomagot vinni?
– Igen.
De mire kiráncigáltam az újabb sporttáskát, a kiskrapek már elindult. Nemhogy elindult, de olyan messzire jutott, hogy kiabálnom sem volt érdemes. Pedig határozottan nem a vasútállomás felé tartott. Néztem, ahogy nagy komoly fejjel megy előre, cipeli a nehéz táskákat. Háát… őt már sohasem fogom látni. Ránéztem a kezemben tartott táskára. Valószínűleg tudta volna még használni, de hát így alakult.
Kivettem a maradék cuccot, aztán léptem párat. Visszanéztem a kocsira. Ismeretlen város, ismeretlen, de hatalmas lakótelep… ezt se fogom már később megtalálni. Jó kis autó volt.
Határozottan elindultam a vasútállomás felé. Afelé, ahonnan számomra már nem indulnak vonatok.