__________________________06.22; szombat

Valami égi hatalom nagyon nem akarja, hogy bringázzak. Apró kis disznóságok, de hatásosak.

Csütörtök délután felhívtam a szervizt, azt mondták ma kapnak árut, pénteken hívnak, hogy mikor mehetek a bringáért. Emiatt pénteken nem mentem el külön tekerni, a szerviz oda-vissza 30 kilométer, az pont elég egy napra. Nos, nem hívtak, így a kerékpározás elmaradt.

Szombaton akartam egy nagyot bringázni, de ekkor meg a technika kavart be, na meg az időjárás. Gyakorlatilag egész nap vonultak felettünk a viharfelhők. Az látszott, hogy nagy bringázás nem lesz belőle, de két zivatar között még el tudtam volna menni, csakhogy bejött egy technikai gebasz, melyet nagyon meg kellett oldanom. Mindig, amikor már azt hittem, hogy készen vagyok és mehetek, jött egy újabb zuhé, aztán amíg tartott a zápor, leellenőriztem, hogy minden rendben van-e, nyilván mindig találtam valamit, elkezdtem foglalkozni vele, persze ekkor volt kint jó idő, majd mire befejeztem, jött az újabb eső… és így ment egészen estig.

Aztán a vasárnap. Informatikus vagyok, az emberek valamiért azt hiszik, hogy ez az ideális munkaidő az infomókusnak, persze a hétköznapi munkaidő mellett. Délelőttre maradt egy zűrös ügylet és nyilván nem véletlenül lett hétvégére rakva: ha valami balul üt ki, akkor legyen időnk mindent visszavarázsolni. Nem túl biztató, bringázási szempontból sem.

__________________________06.23; vasárnap

Elkezdtem rákészülni a melóra, észrevettem, hogy egy parancs el lett gépelve az “implementációs” fecniben, elküldtem a kollégának az újat, visszaigazolta, erre rákérdeztem, hogy ha mindketten úgyis gép mellett ülünk, nem kezdhetnénk-e el dolgozni? Így kezdtünk félórával hamarabb. Egy óra meló, két infarktus és már végeztünk is. Mehettem bringázni.

Minden frusztrációmat beleadtam. Meg egyébként is, éreztem, hogy nagyon ficánkol alattam a bicaj. Az első 23 kilométeren még csak-csak szolidan mentem, városban voltam, sorompók, lámpás kereszteződések, gyalogosokkal kombinált kerékpárutak, nem lehetett vadulni. Maglód után viszont kiérkeztem a szabadba és akkorát, de akkorát tekertem, hogy ihaj. Gyálon állítottam le az órát, azt mutatta, hogy 50 kilométeren 26,1 km/h átlagsebesség. Jojózott a szemem. Egészen eddig 23 km/h között produkáltam és csak sóhajtoztam, hogy mikor lesz ebből normális bringázás. Értem ez alatt azt, hogy a tavaly tavaszi formám volt – spd nélkül – 25 km/h átlag, a nyári pedig 26-27,5. Erre most odatettem egy 26,1-et, ami már a tavalyi edzett formám. Ezzel mentem neki akkor az Alpoknak. Basszus, 5 hónappal vagyok a törés után.
De még nincs vége. Mivel ezt az eredményt egyértelműen a második szakaszban hoztam össze, kiváncsi voltam, hogy mennyi lett külön az utolsó 27 kilométer átlaga? Ma már minden mérve van, könnyen ki lehetett számolni.
29,9 km/h.
Érted?! A 26,1 még ismert zóna, a 29,9… atyavilág. Egyszer csináltam ilyet, amikor megvettem az új bringát és jól megtekertem, akkor pont ennyi lett, de az 16 kilométeres kör volt. Ez meg 27-es. Nem, ilyet még sohasem csináltam. Egészségesen sem.

Már csak járni szeretnék tudni.

__________________________06.26; szerda

Pezsgőt bontottam.

Kezdődött úgy, hogy ha már bringa, akkor legyen teljesen kegyetlen bringa: a vasárnapi csapágyasra hajtás után ma nekimentem a budai Mindszenty buszfordulónak a gravel bicajjal. Ez volt az utolsó kritérium a nagyobb túrák előtt, azaz kötelezően meg kellett csinálnom. A kapaszkodó a Kelenföldi pályaudvarról indul, szép nagy mászás. Ja, 35 fokban. Celsius, nem meredekség.
Megcsináltam. A meglepetés az volt, hogy a lábam szó nélkül bírta, az erőnlétem, nos az még nem az igazi, de felmentem. Utána szolíd hazacsorgás, ebéd, pihengetés.
Ilyenkor, egy ekkora bringázás után rendszerint megfájdul a térdem és az üldögélések után jön a sántikálás, a bútorokra támaszkodás. Érdekes módon, ma elmaradt, még csodálkoztam is, hogy mindenféle tekergések nélkül tudok járni.
Mit csinál ilyenkor egy elkeseredett szerencsejátékos? Nekiáll futni. Ha már nyertem egy nagyot, hátha nyerek még egyet. Végigfutottam a nappalin. És csak álltam döbbenten a teraszajtó előtt, a túloldalon a macskák legalább annyira döbbenten néztek vissza, de ők azért, mert nem engedtem be egyiket sem enni. Megfordultam, újabb menet. Végül négyszer futottam át a nappalin, aztán leálltam, mert nem mertem tovább rizikózni. Nem számoltam hány méter, hány lépés. A nullához képest minden egyformán sok. Ez már valami. Erre már el lehet kezdeni építkezni.

Csak még azt nem, tudom, hogy mindig meg kell-e másznom előtte a Hóvirág utat?