Fellőttük a 2024-es bringaszezont. Kicsit (nem is kicsit) késve… és hát, sokkal bizonytalanabbul.
Tavaly, már az alföldi bringatúrán összeraktam, mi lesz az idei bevezető bringatúra: egy kör a Nyírségben.
Aztán jóformán ez az egy túra maradt meg az eredeti tervekből. Persze ez sem meglepetés, idénre csupa magashegyi túrát terveztem, azok mind kútba estek. De ez a nyírségi, ez maradt. Igaz, 3 hetet megcsúszott, de megcsúszott az egész felkészülés is, mostanra jutottam el odáig, hogy bele mertem vágni. Nem, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy végig is tudom csinálni, eddig kétszer teszteltem le, hogy egymás utáni két napon megyek egy-egy nagyot, aztán megnézem, mi lesz, nos, az lett, hogy kipurcantam. Most meg öt nap jön.
Tiszafüred, Tisza-tó (bemelegítés)
2024.06.03; hétfő
Első napra nem is terveztünk nagyot. Rakjuk össze a felszerelést, mozgassuk meg a berozsdált bringákat. Autóval lementünk Tiszafüredre, kivettünk egy faházat. Gyors átöltözés, előszedtük a kerékpárokat és nagy lendülettel nekiindultunk a körnek. A lendület 1.89 kilométerig tartott. Ott volt az első pihenő, a Stég. Ettünk egy lángost és ittunk egy sört. Piszok drága volt, még pesti viszonylatban is. Sajtos-tejfölös lángos 2000, sima lángos 1400, a sörök is valahol 1200 körül mozogtak. De olyan nagy választék nem volt, az egész tókörben két kocsma volt csak nyitva, a másikban (Sarud Fröccsterasz) meg nem volt kaja.
Daráltuk a kilométereket, Kisköre előtt benéztünk a Jóremény stéghez, sör itt sem volt, csak Sarudon. De ott volt más is. Leültünk, fújtunk néhányat, majd rutinból ránéztem a Windy radarra… és égnek állt a fülem. Azt mondta, hogy tíz perc múlva leszakad az ég. Ebben nem az erős eső volt a meglepetés, a meteorológia szinte az egész napra esőt igért, különösen délutánra, hanem az időzítés. Néztük az eget, de nem láttunk semmit jönni. Aztán el kellett mennem vécére, az itt különösen problémás, kábé 600 métert kell sétálni, le az ártérbe, majd amikor kijöttem, addigra tényleg leszakadt az ég. Valahonnan a nád mögül kimászott egy cseszett nagy fekete felhő és rendesen kiszakadt. Én meg a béna lábammal próbáltam valahogy gyorsan visszasántikálni a kocsmába, fel a magas töltésre. Ronggyá áztam.
Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment az eső. Csak azért nem mondom, hogy zápor, mert a radaron látszott, hogy hatalmas nagy viharfelhőről volt szó, szerencsére csak a sarka érintette Sarudot.
Innen már gyorsan visszaértünk Füredre. Vacsora, esti sör, nagyjából összepakoltunk és gyors alvás. Elméletileg éjszaka vonul át felettünk az armageddon. Még mindig jobb, mintha nappal tenné.
Tiszafüred – Nyíregyháza
2024.06.04; kedd
Igen, az éjszakai viharok megvoltak. Átaludtuk.
Rögtön betonkeményen kezdtünk. 121 kilométer, egész napos kitartó eső. Beöltöztünk részben vízhatlanba, részben gyorsan száradóba. Este még tanakodtunk, hogy ezt a napot lehet jobb lenne vonattal megoldani, de végül bátrak voltunk, a lovak közé csaptunk. (Induláskor okozott némi agyf@szt, hogy Nej az én bringámba pakolta el a mobilját – lenémítva, persze – utána pedig egy negyedóráig kerestük.) Az első pihenő 23 kilométer, tiszacsegei halászcsárda. Konyha ilyenkor még nyilván nem volt, de a tízórai sör is jól esett. Érdekes módon az eső nem. Néztük, nézegettük a radart, teljesen olyan volt, mintha az Adrián lavíroznánk a szigetek között, ahol persze a szigetek viharfelhők voltak. Kikerültek. Nem reklamáltunk.
A következő pihenő Tiszaújváros volt. A városba nem mentünk be, rögtön a szélén lecövekeltünk a szigeti halászcsárdába. Jó volt, a kaja is, az ár/érték arány is, csak hát ilyen hosszú távoknál nem szerencsés pincéres helyre térni be. Jó nagy késést szedtünk össze.
Hetven kilométernyi árvízvédelmi töltés. Monoton, egyhangú, de legalább nem túl forgalmas. Bár Tiszaújváros után meglepően erős volt az autóforgalom, egészen Tiszagyulaházáig.
Tiszadob volt az első nyírségi falu, némiképp meg is illetődtünk. Hogy is mondjam… olyan hevesien lepukkant falu volt. Aztán később kiderült, hogy pont ez az egy falu volt kivétel, a továbbiakban csupa rendezett, jópofa településekhez volt szerencsénk. Ettől függetlenül nagy bátran beültünk Anikó kifőzdéjébe és kifőzettünk magunknak egy-egy sört. 780 forint volt. Mármint a kettő együtt.
Tiszalöknél ért véget a szerencsénk. Tiszadobig ugyanis pont párhuzamosan mentünk a viharfelhők áramlásával, jobbra is, balra is dörgött, esett, felettünk nem. Aztán fordultunk kilencven fokot és elkezdtük keresztezni a viharfelhőket. Beálltunk fedél alá, elmentem bevásárolni, mire visszaértem, nagyjából elállt az eső. Csak éppen a felhő pont abba az irányba ment, amerre mi is. Végül ráálltunk az eső uszályára és Nyíregyházáig folyamatos enyhe esőben tekertünk.
A szállás egyből meglett, mondjuk itt volt némi gubanc, az előző lakó nem költözött ki (szervízbe került az autója), így a szállásadó felajánlott egy másik apartmant, mely viszont még nem volt teljesen készen. Elfogadtuk persze, egy éjszakát bárhol ki lehet bírni, végülis egyedül a konyha nem volt topon, de mosogattunk a fürdőszobában. Viszont mire megvacsoráztunk, elpakolászgattunk, megittuk az esti söröket és töltőre raktunk mindent, este 11 lett. Ez hiba.
Nyíregyháza – Tivadar
2024.06.05; szerda
A sportórám nagyon zokon vette a tegnap estét, a fizikai feltöltöttségemet lazán nullára tette. (De legalább nem volt negatív. Azzal megvárta a következő napot.) A sportrakészségem (hülye szó, de nem tudok rá jobbat) hasonlóan az origóra csattant be. Miközben ma reggel jött el az igazság pillanata. Tudok-e bringázni a harmadik erős napon is?
Az előjelek nem voltak túl jók. Reggel nyüsztettem, sántítottam. A második emeletről csak erősen a korlátba kapaszkodva tudtam lejönni. De mire összeraktuk a bringát, beindult a fájdalomcsillapító és a feketenadálytő krém, a bicajra még sziszegve ültem fel, de amint nyeregben éreztem magam, minden fájdalmam elmúlt. Mehettünk.
A legeseménydúsabb napunk jött.
Kezdve ott, hogy 7 kilométerre voltunk a Sóstótól. Ezt a parkot mindenképpen meg akartam nézni és ebben a kellemes környezetben mindenképpen inni akartam egy laza sört. Utána terveztünk egy kerülőt. A gyökerek. Mármint az enyémek. Nagyapám nyírbogdányi, apám demecseri. Én valamikor pici gyerekként jártam már erre, de abból nyilván nem emlékeztem semmire. Most viszont szépen, lassan be szerettem volna bringázni mindkét települést és beleképzelni a környezetbe a kefebajszos nagyfatert, illetve a dacos hatéves apámat.
A harmadik attrakció a beregi kör kerékpárút volt. Erre mindketten nagyon fentük a fogunkat. Egyrészt, mert maga a túra is látványosnak igérkezett, másrészt pedig gyönyörűen illett a sorba. 2022-ben egy kaposvári havernál időztünk, pont akkor, amikor a Deseda-tó melletti kerékpárút lett az év kerékpárútja. Mit ád az ég, pont ott voltunk és pont végigjártuk. Aztán 2023-ban pont aznap, pont akkor bringáztam a Wenckheim kerékpárúton, amikor azt választották meg az év kerékpárútjának. Most pedig, ha az eredeti terv szerint mentünk volna, pont akkor lettünk volna Beregben, amikor a beregi kör lett a 2024-es év kerékpárútja, de persze így, három hét késéssel is még bőven elmondhatjuk, hogy rajta tartjuk a kezünket a magyar túrakerékpározás ütőerén.
A negyedik attrakció Tivadar volt. 1988-ban, nagyjából akkor, amikor összejöttem a későbbi Nejjel, volt itt egy haveri táborozás. A szabadstrand melletti kocsma mellé toltuk fel vadkempingben a sátrakat (ekkor nem hogy kemping nem volt, de még üdülők sem) és egész nap fürödtünk, kajakoztunk, sörözgettünk. Kellemes emlék maradt, nyilván kiváncsi voltam, mi lett a környékből, fel tudom-e még idézni a 36 évvel ezelőtti élményt?
Végül az ötödik attrakció maga a szállás volt. De erről majd később.
Mi valósult meg mindebből?
A sóstót megtaláltuk. A kinézett büféket már nem, de végül csak találtunk egy kerthelyiséges éttermet, ahol csapoltak sört is. Már ültünk volna le, már néztem volna rutinból a radart, amikor nem találtam a mobiltelcsimet. Ott maradt a szálláson. Nyilván a sörnek lőttek, rohantunk vissza. Szerencsénk volt, az ügyintéző hölgy már mosolyogva várt minket, telefonnal a kezében. Huh. Viszont a napot már újra kellett terveznünk. 120 kilométer lett volna, erre most rájött 2*7, az annyi, mint 134 kilométer. Úgy, hogy az idővel is megzuhantunk. Ráadásul a beregi kerékpárút tele van olyan látványosággal, amelyeknél meg kell keresni a kulcsos nénit/bácsit, aki utána végigmondja az adott templom/épület történetét, jellegzetességeit, ami persze jó, hiszen pont ezért megyünk, csak éppen időt kell rá szánni, nem is keveset.
Sóhaj. B terv. Kimarad a beregi kör, Gergelyiugornyánál ráfordulunk a töltésre és letekerünk rajta Tivadarig.
Természetesen a sóstói sör elmaradt. Kifejezetten rosszkedvűen tekertem Nyírbogdány felé. Ezt jól elböktem.
Maga Nyírbogdány egy kicsi falucska, gyorsan körbejártuk, Demecser viszont határozottan meglepett. Voltak ugyan halvány emlékeim, de azokban még földutas, poros településként maradt meg, most meg egy élettel teli mezővárost találtam. Gimnáziummal.
Kárpótlásként Gemzsénél találtunk haranglábat, nyitva volt, fel is lehetett menni. Már annak, akinek működik a lába.
Aztán Vásárosnamény. Durva élmény volt. Szűk, zsúfolt város, tele autóval és elképesztően idióta kerékpárutakkal. Kész kinlódás volt az egész. Gyorsan bevásároltunk, majd Kraszna, Tisza, Gergelyiugornya. Na, itt végre tudtunk inni egy sört. Utána 19 kilométer töltésút és már Tivadaron is voltunk. A szállás… hozta, amit vártam. Egy teljes tornácos házat kaptunk meg, a tornác alatt grillezőhely, odabent étkező, konyha, két fürdőszoba és két hálószoba, összesen 9 ággyal. A bútorok pedig… látszik, hogy frissen gyártottak, de régi, parasztbútor stílusban. Komolyan, már csak a szentképek hiányoztak a falról, hogy a gyerekkorban érezzem magam, a nagyi szobájában. Roppant hangulatos volt az egész.
Lecuccoltunk és már zúgtunk is le az üdülőterületre.
Hjaj.
Egyből felismertem mindent. Lelkesen mutogattam Nejnek, hogy hol állt a sátor, hol volt a pottyantós budi, hol strandoltunk és úsztunk, hol volt pad és asztal (már nem volt ott) és persze hol volt a strandkocsma (melyből mára komoly étterem lett). Be is mentünk vacsorázni és sör mellett hatalmasat nosztalgiáztunk. Ezt nyilván nem fogom leírni, de egy részletet érdemes kiemelni. A kajakot. 88-ban iszonyú csóró csapat gyűlt össze, jórészt stoppal érkeztünk, de valaki valahogy lehozott egy kettes kajakot. Nej pedig teljesen belezúgott. Én éltem volna ez egyetemisták gondtalan sörözgetős életét a haverokkal, ő viszont állandóan elrángatott, hogy menjünk evezni. Aztán 18 évvel később, amikor már kezdtem realizálni, hogy ennek nem lesz jó vége, be kellett ismernem, mindketten elhíztunk, kellene valami rendszeres mozgás. Én ugyan bringáztam, néha futottam is, de Nejt nem bírtam egyikre sem rávenni. Egyszerűen nem akarta. És ekkor jutott eszembe Tivadar meg a kajak. _Innen_ datálódik a kajakos pályafutásunk. Felvetettem az ötletet, kaptam rá egy bizonytalan bólintást, vettünk egy kettes beachkajakot… a többi meg már történelem. A kajak életünk egyik meghatározó eleme lett. (Fogyni persze nem fogytunk semmit, arra még 12 évet kellett várni. Illetve egy felismerésre, miszerint sporttal _nem lehet_ fogyni.)
Késő este bringáztunk haza. Még gyorsan lecsaptuk a lakásban a legyeket, majd bedőltünk az ágyba. Sajnálatosan megint 11-kor, ami nem volt túl jó ötlet. A sportóra csak azért nem sikoltozott, mert levettem róla a hangot.
Tivadar – Debrecen
2024.06.06; csütörtök
Ismeretlen fázis. Túl vagyok három erős napon, jön a negyedik. Este sántikálás, reggel bútorokba kapaszkodva járás. De jött az erőltetés, a fájdalomcsillapító, a kenőcs… és valahogy embert faragtam magamból.
Ez egy nehéz ügy. Oké, elindult a bringatúra, a rutin átsegített az induláson, de valahol éreztem, hogy nem az igazi. Valami hiányzott, de az nagyon. Egyszerű lenne azt mondani, hogy az önbizalom, de ennél komplikáltabb a helyzet. Persze kell az önbizalom, de kell a magabiztosság is, az, hogy nyilván, persze, csináljuk, mi a franc bajunk lehet, menjünk, nyomjuk, valami majd csak lesz. Ezt a határozottságot most nagyon nem érzem. Elkeserítő, de mintha fejben is megöregedtem volna. Eddig az volt, hogy nem vettem tudomást az évekről és ez nagyon is bejött, fejben, magabiztosságban és fizikai állóképességben is egy jó negyvenes formát hoztam. Aztán jött ez a tragikus 2024-es év, a combcsonttöréssel, a normális gyógyulást agyonvágó foggyulladásokkal, tályogokkal, én pedig beleragadtam ebbe a gödörbe. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is. A fizikai gyógyulás 2025 tavaszára várható, kérdés, hogy lesz-e bennem akkora mentális erő, hogy addig megőrizzem a belső fiatalságomat. Ha nem sikerül, akkor jön a betegség- és öregségtudat.
De nem borongok itt. Szikrázó napsütésre ébredtünk. Az eső, a viharfelhők markánsan elvonultak, a radar egész Közép-Európában nem mutatott esőfelhőt. Piszok meleget annál inkább. Ma 26-28 fok lesz. Holnap, keresztül a Hortobágyon 28-31. Hideg cucc a zsák mélyére, nyári cucc elő. Napolaj.
Ha azt mondtam a tegnapi napra, hogy a legeseménydúsabb, a mai pont a fordítottja. Mátészalkáig még lesz néhány kanyar, de onnan Debrecenig nyílegyenes út visz, a 471-es, pontosabban a mellette lévő kerékpárút. Igen, Mátészalka és Debrecen között egy meglepően jó minőségű kerékpárút feszül, itt-ott vannak rossz pillanatai, de nagyjából jó.
Eleinte viszont egy kis férfias szivatás. Fehérgyarmat után a 491-esen indultunk el, aztán egyszer csak jött egy tábla, hogy menjünk el balra. A trekkem is arra vitt, így elmentünk. Egy ideig borzalmasan vacak aszfaltos úton küzdöttünk, aztán az is véget ért. Földút. Az egész túra vezérmotívuma volt, hogy _csak_ aszfalt, semmi más. Az utóbbi idők felhőszakadásai után a földutak, ahol be-benéztünk, járhatatlanok voltak. Nem, nem sár… hatalmas pangó vizek. És most földút. Ránézésre murvás volt, adtunk neki egy esélyt.
Háát…
Egy idő után a földútból single trail lett. Aztán annyira benőtte a bozótos, hogy tolni kellett a bringát. Utána vasúti töltés oldalában toltuk, küzdve a bazalttörmelékkel. Végül – nagy levegő – áttekertünk a Szamos vasúti hídján. Itt azért tudni kell, hogy a vasúti űrszelvény mellett _nem volt hely_ a kerékpárnak, azaz ha közben jön a vonat, akkor nagyon ráfaragtunk volna. Kalandos volt. Utána Tunyogmatolcs (milyen hülye név már, ha kettészedem, akkor azt kapom, hogy Tunyogi, meg Matolcsi) és hamarosan visszatértünk a 491-es útra. Ahonnan le lettünk terelve arra a járhatatlan terepre. Élmény Magyarországon kerékpározni.
Mátészalkára nem mentünk be, éppen csak érintettük a szélét. Utána rácsatlakoztunk a 471-es kerékpárútra és mentünk rajta, mint a vonatsínen.
Csupa, csupa Nyír* település. Mintha az ország összes településének meg lett volna a Nyír- előtagú párja.
Nyírbogáton megcifrázták a kerékpárutat, váratlanul emelkedni kezdett az út. Nem hittem a szememnek. Aztán majdnem felvittek a Hoportyóra, mely a Nyírség legmagasabb pontja, 183 méter.
Debrecenig eseménytelen utunk volt. Néha megálltunk egy zéró radlerre, máshol egy pékségre. Haladtunk. A következő b+ Debrecenben kapott el, a Hajdúsámsoni utat éppen bővítik, ami egy dolog, de az autóknak meghagytak másfél sávot, oda bringával nem lehetett bemenni, terelőutat meg nem kaptunk, így kénytelen voltunk belegravelezni az építkezésbe. Volt fogcsikorgás és káromkodás rendesen. Aztán elértünk a Pennyhez, bevásároltunk, innen lecsűrtünk a Veres Péter-kertbe, ahol a szállásunk volt.
Az eddigi legjobb minőségű szállást fogtuk ki a túra során. (A tegnapi ugyan izgalmas volt, de a minőséggel akadtak gondok.) Az egyedüli gond a második emelet volt, ekkorra a lábam azért már nem volt a régi. De valahogy megoldottam. Este kilenckor már bedobtuk a szunyát. Jó volt az ágy, benyomtuk a klímát, hatalmasat aludtunk.
Debrecen – Tiszafüred
2024.06.07; péntek
Reggel rögtön újratervezéssel kezdtünk, a francnak sem volt kedve megint a Hajdúsámsoni úthoz. Gyakorlatilag kerékpárúton jutottunk ki a Nagyerdő városrészen kereszül a 33-as útra. Itt volt némi gubanc, a kerékpárút elvitt a BMW gyárhoz, aztán elfogyott, végül egy tiltott gravel úton keresztülhámozva jutottunk el a látóképi csárdához. Balmazújváros… majd az agyhalál. 31 fokban 35 kilométer az árnyéktalan Hortobágyon, mindenféle település nélkül. Amikor végül beestünk a tiszacsegei csárdába és a pincér megkérdezte, hozhat-e valamit, amíg ételt választunk, csak annyit tudtam hörögni, hogy igen, sört. Pedig nem ihattam volna, mert hazafelé én vezettem.
Innen már csak 23 kilométer töltésút maradt hátra. Meg a nap meglepetése. Mind a két oldalon megjelent egy-egy viharfelhő, dörgésekkel, közöttük meg egy szolíd eső.
Olyan nagy gubancot nem okozott, abban a kánikulában kifejezetten örültem neki. Meg annak is, hogy a durva viharok azért elmentek mellettünk.
Tulajdonképpen ennyi. Tiszafüreden gyorsan legallyaztuk a bringákat, beszórtunk mindent a kocsiba és már tepertünk is haza. Elméletileg el kellett volna menni boltba, de megszavaztuk, hogy jó lesz otthon a száraz kenyér is.
Gyors értékelés.
– Végülis kibírtam. A reggelek neccesek voltak, kellett nagyon a fájdalomcsillapító és a kenőcs. De utána már meg volt oldva a nap, úgy értem, simán tepertem a bringával, de a járás nem igazán ment. Nem vagyok nyugodt.
– Az új fog nagyon kidörzsölte az ínyemet. Visszatértem a zabpehelyhez. Emiatt sem vagyok nyugodt.
– A túra viszont tetszett. A falvak rendezettek voltak, sőt, kifejezetten pofásak. Nagyon sok helyen volt kerékpárút, igaz ebből meglehetősen sok volt bicskanyitogató minőségű. A táj teljesen megfogott. Hatalmas puszták, ligetek, enyhe dombok. Egyáltalán nem éreztem azt a sivatagos jelleget, melyet az Alföld középső részén, különösen a Kiskunságban lehet.
– A Bereg teljesen kimaradt, beleértve a beregi kör bringautat. Oda még vissza kell menni egyszer.
Zárásként a szokásos. A térképek, trekkek, relive videók az alábbi helyen érhetők el.
Recent Comments