Ami még nem lenne baj, csakhogy ezek egyáltalán nem beszélgetnek egymással.

Arról van szó, hogy a komolyabb sportórákban már több algoritmus is dolgozik párhuzamosan. Az enyémben például van egy folyamatos 7/24 egészségmonitorozás: pulzus, fizikai stressz (ez a pulzus szórásnégyzetéből számolódik), feltöltöttség, oxigénfelvétel, alvásminőség, légzésszám, mozgásmennyiség, mozgásintenzitás, súly és valami HRV, amit még nem sikerült megfejtenem.

Heart rate variability (HRV) is a statistical measure of the specific changes in time between successive heartbeats. Garmin’s HRV status measurement is taken while you sleep, and it provides a 7-day average of your HRV in comparison to your personal HRV baseline.

Ez az algoritmus az orvos. Mér egy csomó dolgot, ezekből statisztikákat készít, majd javaslatokat tesz.

A másik algoritmus az edző. Őt csak a sportteljesítmény érdekli. A csúcsteljesítmény kihozása: még jobban, még magasabbra. Ő elsősorban a rögzített sportaktivitások adataiból él: idő, távolság, szint, energia, pulzuszónák, vo2max, légzésszám, lépésszám, edzésmennyiség, edzésintenzitás. Abszolút nem foglalkozik a dokival. Ha a 7/24 értékekből látszik, hogy a páciens éppen beteg, az edző továbbra is üvölt, hogy ne lazsálj, irány futni. Ha hullára sportoltad magad, akkor az edző halványan megdicsér (vagy még azt se), a doki viszont kapásból lecsesz, hogy a halálodon vagy, mit csinálsz? De az edző már másnap megint hajtani akar, mert zuhan a 7 napos mozgóátlag, hát mi lesz így a csúcsformával? Napokon keresztül meghalsz a terepen, miközben az edző szerint ezek csak karbantartó edzések, semmi fejlődés, a doki meg már rég beadta volna a felmondását, ha lehetne.

Ezt az egészet tegnap gondoltam végig futás közben. Erős hétvége volt, most tartottuk Egerben a nagycsaládos sándorjózsefezést, söröztünk is, persze, de engem nem az vitt padlóra, hanem a rengeteg kaja. Elszoktam már tőle. Aztán vasárnap, immár itthon emésztést segítő gyógysörök. A doki egymás után vágta be a karókat az ellenőrző könyvembe.
Hétfő reggel nagyon laposan nézegettem kifelé a teraszajtón. Semmi kedvem nem volt. Esett az eső, fújt a szél. – Just do it! – förmedt rám az edző. Szerinte az edzettségem peak állapotban van, ami egy nagyon ritkán előforduló állapot, gyakorlatilag a tökéletes csúcsforma. A doki felvágta az ereit.
Jó. Kimentem.
Nagyon jót futottam. Lenyomtam a nagyobb kört, méghozzá az idei legjobb idővel, az adatok szerint különösebb erőlködés nélkül.. Az edző mondjuk nem dicsért meg, nem szokott, de legalább le sem cseszett.
A doki persze megállás nélkül sikítozott. Estére pedig benáthásodtam. Ezt az írást is egy papírzsepikupac alól ki-kinyúlva követem el. Mézestea, strepsils, nasivin. A tréningstátusz értékem felugrott produktívra, a napi fizikai stressz viszont egész nap folyamatosan az egekben, köszönhetően a betegségnek.

Azért megnyugtató, hogy ilyen jó segítségeim vannak. Mindkettőnek igaza lett.
Csak éppen nem ártana, ha néha beszélgetnének is egymással.