Nincs a világon unalmasabb dolog, mint mások álmait olvasni. Már régen leszoktam arról, hogy akár csak magamnak is lejegyezzem, de ezt most röviden leírom, mert elgondolkodtató. Mármint nem az álom, hanem az utóélete.

Szóval. Az álom Isztambulban játszódott. A többiek még aludtak, én lementem reggel a sarki kisboltba reggelit vásárolni. A pékség részen láttam meg két darab ínycsiklandozó mákos bagettet. Nagyon rákívántam. Egy ember állt előttem, aki meg is vette az egyiket. Hmm. Nem baj, elég lesz egy is. Az eladó már hozzám is fordult, éppen kezdtem volna mondani, mit szeretnék, amikor nyílt a bolt ajtaja és hangos üdvözléssel valami haver érkezett. Az eladó arca is felragyogott, miközben üdvözölte. Hangosan váltottak pár szót, az eladó kérdezett valamit, a haver rámutatott a pultra, az eladó odaadta neki a maradék bagettet, lelkes integetések, harsány búcsúzások után az idegen kiment, az eladó pedig hozzám fordult, hogy akkor mit is szeretnék?
Ennyi volt az álom. Felriadtam, és mint egy rémálom után, hosszú-hosszú ideig nem tudtam visszaaludni. Akkora frusztráció volt bennem, hogy hiába forgolódtam, nem jött álom a szememre. Pedig az egész nem történt meg, csak az agyam, a fantáziám játszadozott velem… kihasználva, hogy az álmot valójában megélem.

És akkor megint egy rovátka Harari neve mellé. Ő fejtette ki, hogy az emberiség nagy ereje nem a munka, nem a hátrafelé álló hüvelykujj, hanem a fantázia. Kitalálunk egy nem létező világot, ami még tán rendben is lenne, de utána ebben a nem létező világban élünk, ami azért már annyira nem frankó. Rengeteg ilyen kitalált, de nem létező világ van, jelenlegi életünk nagyjából 95 százaléka ezekben a kitalált világokban zajlik, lásd vallás, politika, művészetek. Egy nagy hatású műalkotás, egy vallási dogma, egy divathullám, egy vérrel-verítékkel keresztülvert állami propaganda, mindez a fantázián, a normákon, a megfelelési kényszereken keresztül képes teljesen új kereteket adni az életünknek.
Próbáld meg ugyanezt egy macskánál. Nem fog működni.