K1

Aztán bekeményítettem és levittem egy K1-es kajakot az RSD-re.
Hát, Árpád… ez valami egészen más műfaj. Ha a portyánál arra panaszkodtam, hogy nem túl nagy az ugrás, a K1-nél pont fordítva. Ez már csillagugrás. Beleültem. Aztán röhögtem. Ugye nem gondolja senki, hogy én ezzel evezni fogok? Aztán üldögéltem benne. Sokat. Próbáltam megszokni. Először a kezeimmel tartottam magam, pofozgattam a vizet. Később átváltottam a lapátra. Aztán megpróbáltam evezni, bár ez inkább kavicslapátolás volt. Viszont ment előre is és hátra is. Aztán megpróbáltam nagy lendülettel megindulni, ugye a sebesség stabilizál. Na, ekkor álltam bele néhányszor fejjel a sóderbe. Nagyon vicces volt, mert amikor kimásztam a kajak alól, láttam, hogy az egész strand, mind a húsz ember, aki ott üldögélt a domboldalon, mind vette mobiltelefonnal a produkciót. Viszont délutánra megvolt a sikerélmény, borulás nélkül mentem kábé 20 métert. Ránézésre nem túl sok, de a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy az első próbálkozásnál eljutok ilyen messzire.

Következő nap jött egy hidegfront, zápor, zivatar, armageddon. Kihagytam. Szerdán pedig Nej is lejött velem. Az armageddonból már csak a szélvihar maradt, de az rendesen: 25-45 km/h közötti széllel. Lecuccoltunk mindent Szigetszentmártonba. (A többi RSD strand állandóan tömve volt, én meg nagyon messze vagyok attól, hogy kanyarodjak is ezzel a jószággal.) Bedobtam a kajakot a vízbe és kezdtem volna megmutatni Nejnek, hogyan kell beszállni, amikor ütemes masszív nyögést hallottunk közeledni a víz felől. Hamarosan ki is bukott a nád mögül egy sárkányhajó. Nyolc kölyök ült rajta, meg két felnőtt. Hogy a nagyokat utánozva, viccből nyögtek, vagy tényleg ennyire kihajtották őket, nem tudom. De elég szánalmas volt. Aztán kifutottak a partra, a strand közepén. Ezzel ketté is osztották a strandot. Az én kajakozásom meg is lett lőve, mert a parttal párhuzamosan szoktam fel-alá grasszálni. Majd a talicskányi aprókölyök nekiállt strandolni. Becsületükre legyen mondva, mentek volna beljebb is, a bólyáig, de a felnőtt nem engedte őket. Ott ugráltak abban a négy méteres sávban, ahol egyedül kajakozni tudtam volna. Rajtuk kívül nem volt senki a strandon. (Direkt azért mentünk korán.) Ha azt mondom, hogy felrobbantam, akkor még finom voltam. Többször kiabáltam ki, látszólag Nejnek, valójában olyan hangerővel, hogy a szörnyetegek is meghallják, na meg a felnőtt kisérők is, és nem finomkodtam, bátran használtam úgynevezett csúnya szavakat is. Nem ért semmit. A csapat megölte a strandot, legalábbis kajakgyakorlási szempontból.
Cseréltünk. Nej ült be. Ő nagyon helytakarékos. Egy leckével le van maradva, még ott jár, hogy minimális letámaszkodással tudjon egyenesen ülni a kajakban. Szép nagyokat borulgatott. Nem olyan sóderlefejelőseket, mint én, de ezek is elég látványosak voltak. Aztán elmentünk inni egy sört.

Mire visszatértünk, meghallottuk a bűvös szót: ebéd! Azaz a kis csapat elvonul valahová ebédelni. Végre eljött az én időm. Gyűrtem, gyaláztam a kajakot, na meg persze az is gyűrt, gyalázott engemet. De a 25 méternyi szakasz többször is megvolt. Legnagyobb sikernek viszont mindenképpen azt tartom, hogy kezdem magam otthonosan érezni a kajakban. A második nap, de már nyoma sincs annak, hogy no way, ezt a kajakot nem lehet megülni. De. Meg lehet. Piszok sok idő, de egyszer elkapom.

A végére persze minden elromlott. Ebéd után jöttek strandolók és nem tudom, miért, de csupa olyan köcsög jött, aki megállt a térdig érő vízben. Beszélgetni. Ezzel megint megölték azt a sávot, ahol tudtam volna gyakorolni. Kipróbáltam, tudok-e kanyarodni. Majdnem! Többször is sikerült befordulnom a víz felé, igaz, időnként leért a lapát a kavicsig, de akkor is. Túl sokra mondjuk nem mentem vele, befelé életveszélyes volt elindulni. Egyszer sikerült kifejezetten mélyen bemennem (vov!), aztán amikor beborultam, a viharos szél alákapott a kajaknak, jó ötven métert kellett gyorsúszásban sprinteltem, mire utolértem. Maradt a partközel. Ahol éppen családok tereferéltek. Aztán kikötött egy miniyacht a Kövér családdal, mert enni akartak egy gofrit a büfében, utána kikötött egy kenus csapat, én pedig feladtam. Összecsomagoltunk, jöttünk haza.

Nos, összességében jó lesz. Érzem, hogy napról napra biztosabb vagyok. Már csak a nyomorult körülmények lehetnének jobbak. Nyáron, strandon esélyem sincs, valahogy a hely vonzza a süket, elmebeteg idiótákat. Szomorú, de a nyáron kívül meg nem nagyon lehet gyakorolni, hiszen mind a két nap több időt töltöttem a vízben, mint szárazon. És akkor most legalább tíz napig viharos északi szelet mond a meteorológia, az se frankó. Hazafelé a délegyházi tavak felé jöttünk, hát… tarajos, magas hullámok szánkáztak a tavakban. Jó, tudom, nem szabad türelmetlenkedni, de akkor is. Mindent akarok és azonnal.

6 Comments

  1. Hajrá, én hiszek benned :)

  2. Ez a 2 gyönyörű Kabai K1 a tiétek?

  3. Nem tudom, hogy mennyire szereted a Nagy-Dunát, de ott rengeteg olyan hely van, ahol alig van ember, pedig gyönyörű a part. Az igaz, hogy sodrás is van, ami kezdésnek nehezítés…

    Persze ha már találtál jobb gyakorlós helyet, akkor majd várjuk az új eseményeket.

Leave a Reply

Your email address will not be published.