Egy újabb szólásértelmező írás.

Carpe Diem, azaz Élj a Mának. Ha jobban belemegyünk – bele fogok – akkor van értelme. Felületesen elfogadni viszont nagyon káros.

Nézzük először a felületes értelmezést. Mert eleve rettenetesen felületes időket élünk, rohanunk, kapkodunk, nincs időnk gondolkodni azon, amit olvastunk, amit mondanak nekünk. Amit elsőre felfogtunk, az marad a végső.
Nos, a fenti szólás felületes értelmezése azt mondja, hogy ne foglalkozz a múlttal, mert az már elmúlt, ne foglalkozz a jövővel, mert az meg úgyis eljön valamikor, foglalkozzál csak a mával, mert abban élsz. Ez a gondolkodás vezet jobb esetben hajléktalansághoz, rosszabb esetben a korai halálhoz.

Vedd észre, mi a hiba: a kizárólagosság. Azt mondtuk, csak úgy élvezhetjük a jelent, ha kizárjuk a múltat és a jövőt a gondolkodásunkból. Ez marhaság. A szólás sem ezt mondja. (Az angol “seize the day” egy fokkal pontosabb is.) Ki mondta, hogy nem élvezhetem a pillanatot, ha mellette nem gondolok mondjuk a jövőre is?
Amire azt mondom, hogy sőt. Igenis foglalkozni _kell_ a múlttal és a jövővel. A múlt ismerete ad önbizalmat. A tudat, hogy legyőztem már néhány sárkányt, csak megbírkózok a mostanival is. A tudásom. Mely abból származik, hogy a múltban megtanultam ezt-azt. A tapasztalataim. Hogy amikor az az izé történt velem, annak rossz vége lett, így most máshogy fogok dönteni. Hogy amikor a gyerekeimet nevelem, emlékszem, milyen hibákat követtek el a szüleim és igyekszem ezeket a hibákat nem elkövetni, de persze követek el másokat, melyeket majd a gyerekeim nem akarnak elkövetni. De egészen leásva a múltba, amikor az első ősember megette azt a pirossapkás gombát és felfordult, akkor onnantól a törzs már tudta, emlékeztek rá, hogy ezt nem szabad megenni. Nyilván lehet ignorálni a múltat, de akkor a biztos talajt rúgjuk ki magunk alól.
És mi van a jövővel? Hát, az még rosszabb. Mindenki tudja, hogy az élet véges, a szervezetünk elkopik, minél jobban koptatjuk, minél erősebb anyagokkal, annál hamarabb. Persze, kamaszok szoktak olyan nagyokat mondani, hogy úgysem akarok sokáig élni, legalább addig legyen jó. Tudom. Én is mondtam. Aztán 35 éves lettem és lehülyéztem az akkori magamat. Az egészségünkkel való foglalkozás viszont egyértelműen a jövőnek szól. Lejövök a cigiről, mert nem akarok hörögve levegőt kapkodó öregember lenni. Naponta sétálok egy órát, mert az jót tesz a szívemnek. De nem csak az egészég van a világon. Az is elengedhetetlen, hogy valamennyire megtervezzem az életemet. Hogy a rózsák szagolgatása közben azért ne haljak éhen. Vagy beszéljünk a tanulásról. Rengeteg időt töltünk vele. Felesleges? Igen, van felesleges része. De ha akarsz valamit az élettől, és itt most nem feltétlenül csak az egzisztencia megteremtéséről beszélek (bár az is rohadtul fontos), hanem arról, hogy ha érteni szeretnéd a világot, az embereket, akkor magadra kell szedned műveltséget, nyelveket, meg persze logikát, azaz matekot és filozófiát. Az esztétika sem magától alakul ki. Ehhez olvasnod kell, tanulnod kell, gondolkodnod kell – ami lehet, hogy a mában éppen kellemetlen, mert jobban esne helyette egy sör a haverokkal. Emellett persze foglalkoznod kell azzal is, hogy a dolgok nem mindig fognak jól menni, lehetnek zűrök. Ilyenkor jó, ha van valami erőforrás-tartalékunk, leginkább pénz. Miből fogunk megélni, ha hetvenévesek leszünk? A fényevés annyira nem pálya.

Gondolom, érthető, mire szeretném kivezetni a gondolatot. Mint a legtöbb dolognál, itt sem vezet jóra a szélső érték, a kizárólagosság. Lehet élvezni a mát, a pillanatot, sőt, kell is. (Lásd a kedvenc mantrám.) De emellett, pontosabban, ezzel egyensúlyban kell időt, energiát allokálni a múlt feldolgozására és a jövő tervezésére.

Hogy a jövőben bekövetkező jelen is élvezhető legyen.