Maus Tod

Lászlót érdekes beszélgetésre hívták. Egy politikus behívta a pártközpontba. Hogy megvitasson vele dolgokat. Természetesen felkészült. Órákig próbált meggyőzni egy kaktuszt, hogy ne szúrjon és egy picit mintha puhultak is volna a tüskéi. Mármint a kaktusznak.

A politikus már a recepción várta.
– Á, László!
– Ó, a Politikus!

Felmentek a tárgyalóba.

– Szóval Ön azt mondta a legutóbbi vitánkban, hogy abszolút felesleges az egész vitatkozás, az ország teljes internetét lehallgatják és manipulálják? – kérdezte a Politikus.
– Pontosan.
– Nem gondolja, hogy ez egy nagyon erős kifejezés? Hogy ez egy erősen izzadtságszagú összeesküvés-elmélet?
– Nem.
– És ezt mire alapozza?
– Én építettem ki.
– Pardon?
– Informatikus vagyok. A legutóbbi munkám ennek a rendszernek a kiépítése volt.
– Mii!!?
– Tudja, a szokásos. Sniffer alkalmazások a fontos csomópontokba. A kormány kulcsával bridzseljük a https kapcsolatokat. A többi már csak tárkapacitás kérdése és adatbányászási probléma. Egy csomó szorgalmas és hasznos hülyével facebook kommandót üzemeltetünk. Ugyanezek a szerencsétlenek filléres órabérért fröcsögnek ellenzéki blogokban. Gondolta volna, hogy van közöttük olyan is, aki ingyen csinálja? Az egész csak szervezés kérdése. Tudni kell, mit akarnak, tudni, hová kell küldeni az idiótákból álló hadsereget. A maximum egymondatos üzenetet meg a propagandaosztály szállítja. Rutinmunka.
– Nem. Nem mondja!
– Izé. Maga nem politikus?
– De. De nem ez a fajta.
– Aha. Akkor nem politikus.
– Hogy lehet ennyire cinikus!
– Én? Maga nevezi magát politikusnak.
– Jézusom. Mégis, milyen világot képzel el maga?
– Hát, ennél jobbat. De csak ilyen van. Minden másik elfogyott.
– Nem akarom elhinni.
– Akkor végképp menjen el répát kapálni. Mégis, mire számított?
– Jót akartam. Igazságosabb elosztásokat. Az oligarchák megfékezését. Persze, lopnak. De szerettem volna, ha több jut az oktatásba és az egészségügybe. Csak pár százalékkal kellene kevesebbet lopniuk és minden rendben lenne. Szerettem volna lokális ügyekkel is foglalkozni. A központi csatározások miatt a végeken nagyon el lettek hanyagolva a dolgok. Szerettem volna számon kérni a kormány igéreteit. Kevesebb propagandát. Több kormányzást.
– Maga hülye. Maga romantikus hülye. Ennek jelenleg semmi realitása sincs.
– De hát akkor mit lehet csinálni?
– Elmenekülni a belső világba. Ez a külső, ez velejéig romlott. Hányinger. De ez adja a pénzt az életbenmaradáshoz. Az ember nyel egy nagyot és csinálja. De élni már odabent él. Hazamegy. Felteszi a fülest. Izgalmas zenét hallgat. Csutka hangerőn. Behunyja a szemét. Gondolatai méhecskeként szökkennek szellemének virágszirmain. Nem létezik. Nem eszik. Nem iszik. Levegőt is alig vesz. Csak zene. És színtiszta gondolkodás. Abból is az absztrakt fajta. A külvilág meg bassza meg magát.
– Maga egy rohadék individualista!
– Lehet. De megtaláltam a boldogságomat ebben a nyomorult világban.
– De ezt csak maga mondja!
– A magam számára én vagyok az egyedüli, a legfontosabb létező! Mi az, hogy csak?!

A politikus maga elé nézett.

– Hát, jó – sóhajtott fel – Erre mit mond?
És előhúzott egy pisztolyt.

László nem szólt semmit.

– A maga számára maga a legfontosabb, az egyedüli létező. Én pedig le fogom magát lőni. Erről mi a véleménye?

László elkezdte kigombolni az ingét.

– Hé! Mit csinál?

László nem szólt semmit. Akkurátusan széthúzta mellkasán az inget. Eligazgatta a gallérját.
– Jó lesz? – kérdezte.
– Maga… maga mit csinál?
– Elrendezem, hogy véletlenül se hibázhassa el. Tudja, van olyan, amikor a golyó elakad egy gombban.
– De… de!
– Mit hebeg? El sem tudja képzelni, mennyire elegem van már ebből a világból. Maga szerint én élvezem ezt az életet? Hát, nem. Legyen kedves, lőjön ide. Ide, a bal mellbimbóm fölé. Csak gyors legyen. És már végeztünk is.

A politikus döbbenten nézett, hol Lászlóra, hol a pisztolyra. Végül egy hirtelen mozdulattal főbelőtte magát.

– Na, bazdmeg – morogta László – Te is rögtön a legkönnyebb megoldást választottad.

Felvette a telefont. 112.
– Halló?
– Halló! Miről van szó?
– Van mellettem egy hulla.
– Jézus!
– Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem így hívják.
– Pardon?
– Egy ember főbelőtte magát mellettem. Küldjenek ide mindenféle embereket. Rendőrt, orvost, tűzoltót. Vadakat terelő juhászt.
– Most viccel?
– Nem. László vagyok. X utca Y szám. Pártközpont. A recepción fogom várni magukat.
– Rohanunk.

László odasétált a recepciós pulthoz.
– Jó napot kivánok!
– Jó napot kivánok.
– Az egyik tárgyalóban volt találkozóm az egyik kollégájával.
– Igen?
– Van egy kis probléma.
– Igen?
– Az illető főbelőtte magát.

A recepciós sápadtan belecsúszott a székébe.
– Mimimimi?
– A 302-es tárgyalóban van egy halott ember. Bezártam az ajtót. Kihívtam a rendőröket. A maga dolga csak az, hogy beengedje őket. Világos?
– Jézusmáriaszentjózsef.

László leült a társalgóba. Felvett egy újságot az asztalról. A koronavírus ma is kiirtotta a fél világot.
– Helyes – bólintott.
Egy ideges, apró termetű emberke jelent meg mellette.
– Mit mondott? – szegezte rá az ujját.
– Pardon?
– A recepciós azt mondta, hogy nagy baj van. És keressem magát.
– Így van. A Politikus fejbelőtte magát a 302-es tárgyalóban.
– Jézus!
– Nem. Nekem nem ezt a nevet mondta.
– Hülye!
– Ezt sem.
– Istenem! – temette arcát a tenyerébe a férfi – Ekkora botrány!
– Tegye túl magát rajta.
– Maga lőtte le?
– Miből gondolja?
– Mert úgy néz ki.
– Ja, az más. Akkor lehet.
– Tényleg maga volt?
– Nem.
– Mivel tudja bizonyítani?
– Magának? Semmivel.
– Aha!
– Nézze, mindjárt itt lesznek a rendőrök. Bemennek a szobába. Rögzítik a nyomokat. Majd elindítják a nyomozást. Ők. Nem maga. Világos?
– Erőszakkal nálam semmire sem megy! – húzta el az orrát a kis ember és átült egy másik székhez.

Pár perc múlva berobogott egy kék egyenruhás férfi. Közvetlenül mögötte egy fehérköpenyes.
László intett nekik. Bólintottak. Innentől együtt futotttak tovább. A kis ember mögöttük loholt.

– Ez az a szoba, ahol a halott van? – érdeklődött a rendőr a 302-es szoba előtt.
– Ez az a szoba, ahol egy halott volt, amikor kijöttem belőle – emelte fel pontosításként a mutatóujját László.
– Azannya! Maga mindig ilyen precíz?
– Matematikusként végeztem.
– Akkor gondolom tudja, hogy a hulla tartózkodási valószínűségi függvényének az integrálja mennyi?
– A szoba egyik falától a másikig pontosan egy.
– Korrekt.

Így is volt. A Politikus enyhén szagló hullája még mindig ott feküdt, félig a széken, félig a padlón.

– Lát valami életjelet rajta? – kérdezte a rendőr a mentőorvost.
– Igen. A füle tövében már határozottan életrekeltek mindenféle anaerob gombák.
– Annak van ilyen szaga?
– Lehet. De a pontos válaszhoz többnapnyi boncolásra van szükségem.
– Értem. Vigye.

Kisétáltak a szobából.
– Kihallgathatom magát? – fordult Lászlóhoz a rendőr.
– Már vártam a kérdését.
– Jó. Akkor egy keresztkérdéssel kezdem. Mi történt?
– Politikai vitával indult.
– Aha.
– Aztán létfilozófiai vita lett belőle.
– Aha.
– És főbelőtte magát.
– Micsoda?
– Tudja, tulajdonképpen az történt, hogy érzékeltettem vele, hogy én, aki a világegyetem legnagyobb értékének magamat tartom, szó nélkül odadobtam neki az egészet, amikor le akart lőni. Mert lehet, hogy ez nekem mindenekfeletti érték, de a világ szempontjából semmi. Sőt, még annál is kevesebb. A semmi semmijének a tízmilliomodik része. Értéktelen. Eldobható. Jelentéktelen.
– És?
– Szerintem egy végzetes pillanatban ő is megértette az üzenetemet. Hogy ő is ugyanilyen jelentéktelen senki. És inkább magát lőtte le.
– Jaj.
– Mi a baj?
– Ez egy filozófiai gyilkosság. A legrosszabb.
– Miért?
– Össze fog ülni odabent a filozófiai tanács.
– És?
– El tudja képzelni, milyen az, amikor az egzisztencialista rendőr alapszervezet összecsap a neoplatonista kammerádok gótikus alapszervezetével? És ez még csak a bemelegítés lesz.
– Bemehetnék hallgatózni?
– Kuss. Maga egy rohadt perverz.
– Parancs, értettem.

László lesétált a lépcsőn. Senki nem tartóztatta fel. Benézett a recepciós pult mögé. A recepciós a sarokban rágta a körmét. Vele szemben az aprócska ember.
– Hogyhogy? – nézett Lászlóra.
– Mit hogyhogy?
– Egyszerűen csak elengedik?
– Persze. Nem csináltam semmit.
– Nem csinált semmit. Nem csinált semmit! Nem ég le a bőr képéről?
– Már miért?
– Lelőtte azt a jó embert! Az magától soha nem lett volna képes erre!
– Hát… jól összekapta magát. és megcsinálta.
– Mondja csak, mondja. De Isten előtt semmi nem marad titokban, majd jól megbünteti magát!
– Isten… Isten… várjon… az a fehér szakállas krapek, aki nem létezik?
– Áááá…. takarodjon!

László kisétált az épület elé. Felnézett az égre. Még csak délelőtt tíz volt.
– Hosszú lesz ez a nap – mormolta, majd felszállt a villamosra.

2 Comments

  1. Ez király volt, kösz.
    Amúgy következő életemben matematikus, villanyszerelő vagy fizikus leszek. Csak az a probléma, hogy már előző életemben sem hittem a reinkarnációban.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑