Zakopane. Majdnem. 03/06

Zakopane
2018.03.12; hétfő

Éjszaka szélvihar. Reggelre pedig a megszokott, szürke ég, mely eltakarta a hegyeket, cserébe esőt adott. Bőven.

Na, itthon vagyok. Két évvel ezelőtt pontosan ez volt, tíz napig.

Alhatunk, ameddig akarunk, utána pedig csendes délelőtt. Le lehet kezelni a felszerelést, kávézgatás, egy-egy sör. Meteorológia, túrák átnézése.
Kényelmesen megírtam az utóbbi két nap történetét is.
Időközben előtolakodott a nap, de a szélvihar maradt, így innentől oldalról esett az eső. Szerencsére a kunyhó fűtése még sok is.

DSC_4790

Délben jobb lett az idő, elindultunk a városba. Mondom, két évvel ezelőtti menetrend. Ebéd a Kulipintyóban, egy jófajta bigos. Gyakorlatilag üres volt az étterem. Csak mögöttünk ült egy család. Ahol a kisgyerek azzal szórakozott, hogy átnyúlt a faragott háttámla rései között és a hátamat ütögette.

Aztán mentünk tovább a belvárosba. A szelek szárnyán. (Nem, nem a káposzta miatt.) Akkora szélvihar volt, hogy ihaj. Nem lettünk volna a hegyekben.
Vettünk hűtőmágnest. (Örület, de zakopánei még nem volt.) Vettünk Nejnek vastag gyapjúzoknit. Én már rutinosan az öklére tekertem egyet, az eladó elismerően bólogatott.
– Ember, megszenvedtem ezért a tudásért – volt a mosolyomban. Majd megkérdezte, honnan jöttünk. Magyarországról. Remek. Akkor hanyas lába is van a hölgynek? – kérdezte meg magyarul. Ennyit a zseniális technikámról.
Aztán vettünk nekem sapkát. Ganxta Józsi.

IMG_20180312_153231

Innen még jó nagy kerülővel elmentünk a buszpályaudvar melletti Teszkóba és bőven nem bántuk meg. Olyan finom kenyeret vettünk, hogy csak ezért vissza fogunk járni, pedig négy kilométerre van tőlünk. Jól be is vásároltunk, aztán a telepakolt szatyrot ketten közrevettük és úgy cipeltük fel a rohadt hosszú emelkedőn.
– Nagyon jó. Úgy visszük a söröket, mint a fiatalok a gyereküket – jegyeztem meg.
– Vissza a gyökerekhez. Emlékszel, amikor így vittük a koleszba sporttáskában a piát?
– Ja. A porta mellett óvatosan, hogy ne zörögjenek az üvegek.

A telep elkezdett kiolvadni. A napocska ugye süt, a szél ezerrel fúj, Janek meg veri fel a jeget. Délután négykor értünk haza (igen, továbbra is másolva a két évvel ezelőtti menetrendet), ki tudtam ülni a ház mellé egy szivarra. Remek.

A séta útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Már azt hittem, hogy mára nem jut semmi technikai indíttatású káromkodás, de aztán persze megjött. A fitnesz órám azt mondta, hogy ugyan szép volt ez a 9,5 kilométer séta, különösen a cuccal kapaszkodás felfelé a meredeken, igazából ez testvérek között is megvolt 750 kalória, de amikor a szoftver lekönyvelte az adatokat, levont kétszázat. Csak. Oké, lehetne rá legyinteni, ha ez az egész mögöttes infrastruktúra nem ezeken a számokon alapulna. Mert ilyenkor elszakad a tényleges valóság az óra által elképzelt valóságtól és idő kell, mire ismét egymásra találnak. Nyilván ez sem tragédia, csak… hosszú. Egyszer majd kifejtem.

Utólagos betoldás. Vasárnap nyomoztam egyet, meg törtem is a fejemet és azt hiszem, már értem. Nem, nem szakad el senki a valóságtól. Csak a modell olyan, hogy időnként furcsa, nehezen értelmezhető számokat dob ki. Az egész mögött a némileg misztikus BMR és az aktív kalória meghatározása áll, de ezeket nem itt fogom kifejteni, hanem – ahogy fentebb is jeleztem – egy másik írásban. Mindenesetre a szövegből már nem vettem ki az órát froclizó megjegyzéseket, még ha utólag nem is jogosak. _Akkor_ bosszantott a jelenség.

Folytattuk a régi menetrendet. Pihi, netezgetés. (Megosztott mobilnettel, mert a wifi ugye elhalálozott.) Vacsora. Utána még bekopogtam a mai nap krónikáját.

Vodka. Alvás. Holnap megint szopunk fent a hegyen. Remélem.