– Szerinted buta vagyok? – kérdezte Éva.
– Buta, mint a főd – vigyorodott el László.
– Ezt most miért kellett ennyire durván? – húzta fel az orrát Éva.
– Teszt – mosolygott tovább László – Ez egy nagyon komoly kérdés, én pedig egyből ezt szoktam rávágni. Ugyanis kíváncsi vagyok, a kérdező mennyire gondolja komolyan.
– Akkor?
– Nos, a helyzet az, hogy a buta ember sohasem kételkedik. Biztosan tudja, hogy ő nem buta. Azaz ha benned egyáltalán felmerül, hogy buta lehetsz, akkor nem vagy buta.
– Ez komoly?
– A legkomolyabb.
– A buta nem buta… nem értem – csóválta meg a fejét Éva – Meg mi az, hogy teszt? Mire számítottál?
– Átharapod a torkom. Ha buta vagy.

Éva rágyújtott, belekortyolt a kávéjába.

– Tehát azt mondod, hogy az, hogy nem értem, amit válaszoltál, az azt jelenti, hogy nem vagyok buta?
– Pontosan – ragyogott fel László – Nagyon jól fogtad meg a lényeget!

Éva még zavartabban nézett rá.

– Ez akkor azt jelenti, hogy minél kevésbé értem, amit mondasz, annál kevésbé vagyok buta? És akkor ez nem jelenti azt, hogy tulajdonképpen te mondasz butaságokat?
– Touché! – emelte fel a kezét László – Látod, hogy nem vagy buta!

~oOo~

PS.
Ezt a nyúlfaroknyi izét 2016 márciusában kopogtam bele a telefonomba Krakkó főterén. Igen, akkor, amikor a zakopánei remeteség után hazafelé utaztam. Igen, az után a remeteség után, amikor sorra írtam az oroszlánkörmös szösszeneteket. Melyekben Éva egy animális, nem túl okos leányzóként lett bemutatva. Pedig nem buta leányzóra gondoltam, amikor életre hívtam, egyszerűen csak egy olyan valakire, aki teljesen máshogyan gondolkodik, mint László.
Ezért gondoltam azt, hogy tartozom neki ezzel az írással.
Az már más kérdés, hogy a szövegfájl két évig pihent egy eldugott könyvtárban és csak a NAS újraszervezésekor került elő.