Fűben-fában orvosság

A Redőnyös rámcsörgött kedden, hogy nem tud jönni hétfőn (észrevettem, miután hétfőn az istennek sem vette fel a telefont és tényleg nem jött), de majd jön csütörtökön, így persze borult a hetem.
A kertészkedésnek is lőttek, egész délutánra esőt mondott a meteorológia. Végül az eső sem jött, de nyuszi voltam, nem mertem belevágni.

Aztán a reggeli sport sem stimmelt. Most először sprinteltem bringával az új órát viselve és mondjuk úgy, hogy 42 percnyi nyomulás 26-os átlaggal szerintem többet érdemel, mint 210 kalória. (Melyből még levont 35 BMR-t.) Meg a 93-as átlagpulzus sem nagyon stimmelt. (Ezt majd egy későbbi írásban fejtem ki, mert ismét gyűlnek a hajmeresztő dolgok a sportórával kapcsolatban.) Mindenesetre jó kis dilemma lett belőle: ha elfogadom, akkor valószínűleg szükségtelenül alul fogok étkezni, ha meg nem fogadom el, akkor az hová vezet? Hasraütve fogadom el az értékeket, attól függően, hogy jók-e nekem, vagy sem?

Mivel se redőnyös, se kert, elmentem anyagbeszerezni. Jó kis gürizés volt. Ráadásul a GLS futár kettőre ígérte magát, emiatt igyekeznem kellett. Ebből az egyik boltban lett is egy parázs veszekedés. Az előttem lévő család elképesztően húzta az időt, én pedig hangosan felsóhajtottam, mire mindenki – azaz a család és az eladó is – nekem esett, hogy mit türelmetlenkedek. (Persze a futár csak öt óra körül ért hozzánk.)

Csavarbolt.
Bementem. Valahol egy messzi sarokban üldögélt egy pacák.
– Jó napot kívánok! – köszöntem.
– Jó napot! – válaszolta, de nem állt fel – Mit szeretne?

Egy listával mentem, de nem igazán kívántam átordítani a tételeket a helyiségen.

– Csavart venni – közöltem. Hátha feláll és odajön a pulthoz.
Végül felállt, de nem jött oda.
– Milyet?
– M10*110-es sima hatlapfejűt.
– Olyan nincs.
– Egyáltalán?
– Csak 100-as és 120-as van.
– Akkor hol vegyek ilyet, ha maguknál sincs?
Megvonta a vállát.
– Nem tudom. Mi nem tartunk. Ritka méret. Esetleg vegyen 120-as és fűrészelje le a végét.

Leforrázva jöttem ki. A hétvégén már raknám össze a szerkezetet, kellene a csavar. Az OBI-ban van ugyan, de csak nagy dobozban, piszok drágáért.

Ezzel persze nem volt vége a napnak. A médiacenter laptop eljátszotta a hattyú halálát. Kábé félévente teljesen kimered, de úgy, hogy nem reagál semmilyen gombra, még a kikapcsolóra sem. Csak az akkumulátor kiszedése és visszarakása segít. És itt kezdődnek a gondok. Ha akarták volna sem tudták volna jobban megbonyolítani a műveletet. Nem részletezem, itt már megtettem. Most is nagyjából ugyanúgy történt minden, attól az apróságtól eltekintve, hogy a vékonyabb szalagkábel rögzítésblokkolójának 1 mm * 3 mm-es műanyagpöcke már a szétszedésnél letört. Az alaplapról. Próbáltam mindenféle kókányolással rögzíteni, ez ugye azt jelentette, hogy vagy négyszer-ötször is összeraktam, amíg próbálgattam. Emlékeztetnélek, hogy a múltkor csak egyszer raktam össze, de attól is szétrobbant a fejem. Ettől függetlenül nem sikerült rögzítenem, de szerencsére kiderült, hogy ez az izé a tapipad csatlakozója, anélkül meg remekül elvagyunk. (Külső billentyűzet, külső egér.)

Itt látható, ahogyan szerelek. Éppen pattintom be a fedelet, a fejemen fejlámpa, mellettem kés, csavarhúzó, gumikalapács. Az utóbbi saját használatra.

DSC_4929

Amilyen szar nap volt, este megérdemeltem egy drágább szivart. Kiültem a teraszra… és ahogy rágyújtottam, azaz véglegesítettem a szivar elszívását (mert ezt már nem lehet abbahagyni, vagy végigszívom, vagy kuka), nos, ekkor jött meg a délutánra ígért eső. Mivel a redőnyös meg ugye nem volt, így a szanaszét szakadt árnyékoló nem védett semmit. Felkaptam egy orkánkabátot, kerestem egy relative száraz sarkot és dafke végigszívtam a szivart.

Nos, eddig tartott a bevezetés. Most jön, amiért írtam az egészet.

Úgy általában beszélünk a stresszről, de elég nehéz definiálni, számszerűsíteni meg aztán végképp. Szerencsére megteszi helyettem az óra.

Írtam már, most csak röviden. A csuklón mérő óra folyamatosan rögzíti a pulzust és annak ingadozási sebességéből számol stressz értéket. Külön számol egy 0-100 közé normált mutatót (level) és külön egy egyensúlyt (balance), mely azt mutatja, hogy a nap hány százalékában voltál pihenés (a stressz kisebb, mint 25) fázisban.

Na most a helyzet az, hogy amióta nézegetem ezeket a számokat, ez az egyensúly nálam a legritkább esetben éri el az óra szerinti minimális elfogadható értéket. Nyilván az életmódváltásban nem ez volt az elsődleges, de most már ráérek finomhangolni. És annyiból igaza van az órának, hogy tényleg kell valamennyi pihenés, nem szabad állandóan rohanni.

Elkezdtem megfigyelni, hogy mitől mászik el az egyensúly. Eredetileg azt terveztem, hogy alaposan kirészletezem a nyomozást, de inkább csak a végeredményt írom le. A következők emelnek ki a pihenés zónából: nyilván a munka, a sport, meg – teljesen logikusan – a hideg, a koffein, az alkohol és a nikotin. Nem kicsit groteszk, hogy anno azzal a céllal kezdtem szivarozni, hogy kirángassam magam a hajtós munkából. Hogy relaxáljak. Egy pohár whisky mellett. Aha.
Természetesen az utolsó három tételt vissza lehet nyesni. Ugyanúgy, ahogy az étel mérsékelt fogyasztását is meg lehetett szokni, ugyanúgy menni fog ez is.

De nem csak ez van. Citromfű. Én eddig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az ilyesmi teáknak, de a citromfű meggyőzően debütált.
Mutatom.

Kezdjük azzal a zűrös keddi nappal. A kék szín mutatja, mikor voltam pihenés fázisban.

stressz1

Reggel hatkor keltem, addig szép kék minden. Aztán látható, hogyan kapott el a gépszíj, időnként elég magas tüskékkel. De a lényeg a jobb oldal. Valamikor este kilenc körül ittam egy csésze citromfű teát… és a stressz érték hamarosan le is esett a pihenés szintjére. Dacára annak, hogy kint ültem az esős, hűvös éjszakában és szivaroztam. Majd ez meg is maradt fél tizenkettőig, amikor elmentem aludni. Maga az éjszaka is nyugodt volt. (Nem vágok be több diagrammot, de hidd el, amikor elalvás előtt bort iszok, az éjszakai rész csak valamikor hajnalra kékül be. Már ha egyáltalán.)

stressz3

Az már más kérdés, hogy nehezen aludtam el, mert ahogy letettem a fejemet, rögtön beindult a vezérhangya a fejemben, hogy akkor mit is fogok csinálni a kertben, hogyan fogom összerakni, na meg beindult a fejben blogírás, aztán amikor végre elaludtam, rémeset álmodtam, a felriadás után ki kellett mennem vécére, de ez már mind egyéni szociális probléma. Úgy látszik, mindez nem befolyásolja a fizikai stresszt.

stressz2

A szerdai diagram jobb oldala is tanulságos. Egész nap gályáztam a kertben, látszik is. Aztán olyan fél kilenckor kiültem a teraszra és most roibos teát ittam. Mert állítólag az is stresszcsökkentő. Nos, a hír igaz, de. Ha megnézed majdnem a felére vitte a stresszt, viszont még így sem értem el a pihenés szintet. Pedig két csésze teát ittam és vártam is eleget. Meg az eső sem esett. Végül egy órával később jött a citromfű tea és kezdett bele a kékítésbe.

Indul a kajakszezon

Habár a Pyrus kajakos társaságnak van kvázi szezonnyitó túrája is, de nekünk – mármint Nejnek és nekem – a hagyományos esztergomi evezés indítja az évet.
Ez volt most szombaton.

Meglepő módon idén nem voltunk túl sokan. Pedig ennél jobb körülmények soha nem voltak. A márciusi tél után beköszöntött az áprilisi nyár. Minimális szél, éppen annyi, hogy hűtsön a váratlan melegben. Ezerrel virító nap. Annyira nem számítottam rá, hogy sem sapkát, sem hosszúujjú pólót nem vittem. Le is égtem, ahogy kell.

Viszont eljött Tavaly Már Találkoztunk is. Szegény srácra senki nem emlékezett.
Nagyjából így nézett ki mindenkivel az üdvözlési ceremóniája:
Kézfogás.
– Szia, Kovács Béla.
– Szia, Tavaly Már Találkoztunk.

Az evezés… hatalmas élmény volt. Az időjárás rendesen odatette magát, a növényvilág ezerrel próbálta utolérni az időjárást, minden zöld volt, de minimum rügyezett. Jó társaság gyűlt össze, én pedig élveztem, hogy kényelmesen elférek a kajakban, könnyedén pattogtam ki-be, illetve a másfél hónapja felpörgetett sport következtében jó erőben is voltam.
Naná, hogy el is böktem. Mivel volt erő, nem figyeltem a stílusra. Hiba volt. Egyszerűen lehetnek másfél mázsás karizmaid is, a több órányi evezéshez hát és derék kell. Sem a váll, sem a kar, sem a bicepsz nem bírja ki. Nem az erő fogy el belőlük, hanem megfájdulnak. Nagyon. És amikor elkezdenek fájni, akkor már késő. Szerencsére a visszaúton már vitt a Duna, de az utolsó 500 méter a Prímás sziget csatornájában csillagrugdosós szenvedés volt.
Meg utána a hazafelé vezetés is. Meg utána az egész nap. Meg utána a teljes vasárnap is, amikor már megint a kertben gályáztam. De hát úgy szép az élet, ha zajlik.

Legyenek képek is.

DSC00762

Bemelegítés nélkül semmit.

DSC00766

Ebédszünet.

DSC_8089

Na, ne…

DSC_8134

Ez most komoly?

A vakond új nadrágja

Miért új nadrág?

Nos, az a fura helyzet állt elő, hogy felborult az evolúció menetrendje. Egy átlagos melegítő az életciklusának vége felé, miután már kinyúlt, kirojtosodott, itt-ott ki is szakadt, átváltozik melós nadrággá. Ez így van rendjén. És ha jó volt a minősége, akkor akár tízenhuszon évig is kitart. (Kertészkedésre még mindig az EPT-s melegítőmet használtam, márpedig onnan 2002-ben jöttem el.)
Nos, most az összes kiöregedő, hosszú kertészkedős karrierben reménykedő melegítőm pofára esett. Mentek dobozba, utána meg a padlásra. A fél ruhásszekrényemmel együtt.
Dolgok változnak.
Én pedig vehettem vacsiúj melósruhát. Nem kicsi volt a nosztalgiafaktor. Középsuli óta nem éreztem a vadonatúj munkásruha szagát. (Akkoriban hetente kétszer vegyi gyárban töltöttük a napot.) Később pedig mindig volt valami. A legtöbbször az, hogy nem engedhettem meg magamnak a dedikált, új melósruhát, így vagy kinyúlt melegítőkben, vagy apámtól kapott overallokban húztam az igát.
Ez viszont… ez viszont dögös ruci. Lehet, hogy szervertelepítéshez is ezt veszem fel.

DSC_4902

Miért vakond?

Egy hete már a földet túrom, zömében négykézláb. A két kézi ásóból el is hagytam egyet, szóval maximum ásás terén kihívásokkal küzdő vakond lehetnék. Ha behunyom a szememet, fűgyökerekből álló mátrixot látok magam előtt.

Erről van szó. Ne vezessen félre, hogy a gyom ugyan jelentős a képeken, de még kezelhetőnek tűnik. Nem az. A fű még nem indult be. Egy hónap múlva már 50-60 centis fű lepné el az ágyást, nem hogy a levendulák nem látszanának ki alóla, de még a kisebb rózsák sem.

DSC_4858

DSC_4859

Itt pedig, a bekezdés után, már az ágyást látjuk, Herkules első hőstette után. Öt centi mélyen forgattam fel a földet és téptem ki a fűgyökér-hálózatot. Ehhez képest egy autó teljes vezetékezésének kikapása vasárnapi lazítás. Ásó? Na az nem volt. A képeken pont nem látszik, de az egyik oldalon meglehetősen sok rózsa van, a másikon pedig ilyen bújkálós szeder, japánbirs és egy szépen megnőtt torzsás ecetfa. (Könnyítésként a kiviket kihajítottam, a tíz tő levendulát pedig újraültettem.) A lényeg, hogy tele volt a föld kímélendő gyökerekkel. A fűnek a kötélszerű, olykor egy méter hosszú gyökérrendszere pedig ezek köré tekeredett, bekúszott az ágyásszegély kövei közé, a kerítés alapja alá, és úgy általában elkövetett mindent, hogy kiirthatatlanná váljon. Ennek a bonyolult hálózatnak csak kicsi kéziásóval lehetett nekiesni.
Két napnyi szopás meló volt. Két teljes rohadék nap. Négykézláb, hasoncsúszva, tüskés rózsaágak közé. Biztosan van ennél ocsmányabb meló is, de nem sok.

DSC_4866

DSC_4887

A konszolidáció első jele. Zöld műanyag ágyásszegély, a kő ágyásszegély kipucolva, dekorkerítés bepasszintva. Ez sem volt fáklyásmenet, dolgozott itt is a kéziásó.

DSC_4878

DSC_4888

Egy újabb cucli. A nájlon. Ez akkor hatékony módszer, ha még nincs növény és teljesen le lehet zárni a talajt. Na, ez itt nem állt fent. Az összes nyomorult növény tövét körbe kellett nejlonozni. A pici levendulák bebújós ruhát kaptak, a vastag bokor rózsák, szedrek méretre szabottat. Meg egy csomó anyázást. Nem kicsit bonyolította a helyzetet, hogy ez a nylon valami elképesztő vékony anyag, melyet már vágni sem lehetett rendesen (hosszasan éleztem egy ollót, mire viszonylag akadálytalanul tudta vágni), de a mértéktelen rosszindulat odakint tört ki belőle. Amikor a rózsabokrok alá bekúszva, a nejlont a fogaim között bevíve végre rápasszintottam a kerítés lábazatára, meg a növények győkerére, majd hátranyúltam a murvával megtöltött kőműveskanálért, hogy lesúlyozzam, de ekkor belibbent egy apró szellő, a nejlon pedig huss, arrébbrepült egy-két métert. Én pedig az izzadt arcomat belenyomtam a puha, jószagú földbe és elmorzsoltam néhány keresetlen szót.

DSC_4881

DSC_4889

Ehhez képest a murvaréteg lerakása már egyszerű volt. Majdnem azt írtam, hogy könnyed, de azért a 40 kilós zsákkal be-bekúszni a bokrok közé, felért egy kettlebell edzéssel. Ekkorra a térdem már jobban el volt kopva, mint egy kamionparkolós ribancé.

DSC_4882

DSC_4890

Ta-damm! A vége. Amiért annyit küzdöttem. A murvára még ráment négy centi fenyőkéreg.
Innen gyere ki, fű! (Ki fog. Olyan.)

DSC_4883

DSC_4891

Csak még azt nem tudom, mit fogok mondani, amikor pár nap múlva a vakond – mármint az igazi – áttúrja az egészet.

DSC_4912 Stitch

Túltoljuk

A padláson irkáltam, szivar és bor mellett.
Nej hazaért az esti konditermi ugrálásából.

– Hahó, Gabi! – kiabáltam le.
– Igen?
– Adtál a macskáknak enni?
– Nem.
– Helyes. Mert én már adtam.
– Gondoltam.
– Ja. Csak azért kérdeztem, nehogy kétszer kapjanak. Még elhíznak.
– Ne rakjunk ki a teraszra nekik is egy konyhamérleget?
– Remek ötlet. De ne csak a kaját mérjük, hanem a macskákat is!
– Helyes. Legyenek ezek a dögök is igazi fitnesz macskák.

Akinek nem inge, ne vegye magára

Egy újabb szólás, mely az intenetes kommunikációban már nem azt jelenti, amit eredetileg.

Elméletileg arról van szó, hogy állítunk valami kellemetlent egy nagyobb csoportról, majd eszünkbe jut, hogy van köztük néhány kivétel, akiket nem akartunk bántani, ezért finomítunk.

Gyakorlatilag viszont az történik, hogy kicsúszik a kezünk alól egy erős általánosítás, mi magunk is megijedünk tőle. Bele akartunk rúgni valakikbe, de túl erősre sikerült, esetleg túl alpárira. Ezért gyorsan hozzátesszük a fenti szólást. Hogy akikre vonatkozik, azok nehogy megsértődjenek. Mi pedig megmentsük a renoménkat a közösség előtt, miszerint azért mégsem vagyunk akkora taplók. Hiszen ha mondunk valamit valakikre, majd teszünk egy bizonytalan kivételt, akkor valójában amit mondtunk, az nem is vonatkozik senkire.

Azaz sértegetünk, de szeretnénk, ha nem lenne ránk nézve következménye. Ingyen akarunk kemények lenni.

Az diétákrul

Ez az utolsó tervezett írásom ebben a témában, legalábbis egyelőre.

Abban a korábbi bejegyzésben frankón belegabalyodtam egy mentegetőzésbe, mely végül olyan hosszú lett, hogy kivágtam az egészet és csak valami rövidebb, jelzés jellegű megjegyzést tettem. Persze ez így nem az igazi, szóval most egy külön írásban térnék ki a témára.

Arról van szó, hogy miért is nem írtam semmit fogyókúrákról, diétákról egy olyan írásban, mely alapvetően a fogyásról, jobb esetben a testalkat megtartásáról szólt.

Nos, azért, mert nem ezekkel kezdődik. Hanem azzal, amit ott olyan hosszasan fejtegettem.

Rajzoltam valamit.

Már most szólok, hogy ilyen ábrát semmilyen elméletben ne keress. Ezt én raktam össze, pusztán azért, hogy illusztráljam a mondanivalómat. Ne is próbálj semmi tudományosat belemagyarázni, mert az speciel nincs benne.

dieta1

Vedd észre – és ez nagyon fontos – hogy a fenti ábra már nem csak a fogyásról szól, hanem arról, hogyan alakíthatsz ki egy minden szempontból egészséges életmódot.

Haladjunk sorban.

  • Kalória egyensúly
    Ezzel kezdődik. Itt tudod megfogni az egészet. Nem részletezem, megtettem a fentebb linkelt írásban. Ha betartod, akkor csak és pusztán ezzel simán le tudsz dobni több tíz kilót is egy év alatt. (Az egészséges tempó max fél kiló hetenként, azaz simán belefér 20+ kiló egy évben.)
     
  • Mozgás
    Ennek összetett szerepe van. Egyrészt segít az előző pontban említett kalóriaegyensúly fenntartásában. (Hiszen ha mozgással kitolod a határt, akkor lazábban lehet tartani.)
    Másrészt nagyon komoly szerepe van az egészséges életmód kialakításában. Az ember évmilliók alatt arra kondícionálódott, hogy mozog. Tudtad, hogy elméletileg mi vagyunk az egyik legkitartóbb futók az állatvilágban? Ha csak úgy elhagyjuk a mozgást, akkor mindenféle káros elváltozások indulnak el bennünk.
    Harmadrészt meg sportolni jó. Kitisztja a fejet, kisöpri a stresszt, felfrissít, sikerélményt ad. Ha ráadásul kellemes környezetben teszed (futsz az erdőben, túrázol a hegyekben, evezel a vizeken), akkor maradandó élményt is kapsz.
    Negyedrészt formálja az alakodat. A fogyás önmagában még nem az igazi. Viszont vigyázz, nem mindegy, mit mozogsz: a kardió például szálkásít, azaz ebben a mozgásformában az állóképességed nő ugyan, de veszítesz az izmaidból. Igaz, a maradék hatékony lesz. Ha viszont izmokat is szeretnél (és miért ne szeretnél, hiszen a látvány mellett a kalóriaegyensúly fenntartása is könnyebb izmosan), akkor inkább az intenzív, súlyzós edzések legyenek túlsúlyban (pl. kettlebell), de persze legyen kardió is.
     
  • Diéták, módszerek
    Ha a fenti két pontot – hangsúlyosan – beemelted az életmódodba, akkor már rengeteget tettél az egészségedért. De ezt még vastagon lehet tovább finomítani. Hogy mást ne mondjak, ha estére marad 200 elhasználható kalóriadeficited, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy iszol egy pohár bort, vagy elrágcsálsz 30 gramm mogyorót.
    Tágabban nézve, egyáltalán nem mindegy, hogy miből is tartod fenn az egyensúlyt. Már az sem mindegy, hogy a három nagy táplálékkategóriát (szénhidrát, zsír, fehérje) milyen arányban kevered, de még az sem mindegy, hogy kategórián belül milyen ételekből szerzed be a javasolt mennyiséget.
    Erről szólnak a kidolgozott diéták.
    Nos, itt sem úszod meg az edukálást. Ahogy a korábbi írásban is céloztam rá, ez az egész rengeteg tanulással jár. Olvasni kell, na meg erősen szelektálni, hogy mit fogadsz el és mi a kamu. A lényeg, hogy megismerd, milyen élettani mechanizmusok állnak az egyes diéták mögött, miért úgy rakták össze ezeket, ahogy és legfőképpen mik is a kockázataik.
     
  • Saját módszer
    Elméletileg, ha alaposan körbejártad, akkor a kész rendszerekből is elfogadhatod bármelyiket. Ha közben tartod az egyensúlyt és mozogsz, akkor még rossz választás esetén sincs olyan nagy baj.
    De ha gondolod, akkor kombinálhatsz úgy is, hogy néhányból kiveszel elveket és ezekből rakod össze a saját diétádat. Például a paleóról messziről ordít, hogy kreténbe tolt marketing, de ki lehet belőle mazsolázni hasznos részeket. Ezeket megtartjuk. A 90 napos, na az a legnagyobb marhaság, de a kéthetente egy víznap hasznos lehet. Nyilván ha ütik egymást (pl. Atkins a jelenleg orvosilag ajánlott előírásokkal), akkor eldöntöd, melyikben bízol.
    És így tovább. Ha sokat olvasol, sokat szelektálsz, egyre több dolgot fogsz beemelni az életedbe, végül ki fog alakulni a saját ízlésedhez szabott étrended.

Nos, ennyi. Lehetne még folytatni, hiszen az eddigi írások tulajdonképpen csak a táplálkozás és az egészséges életmód viszonyáról szóltak (melyből nem lehetett kihagyni a mozgást), viszont maga az egészséges életmód bővebb. Nem mindegy, mi mindennel mérgezed magad, nem mindegy, hogyan kezeled a stresszt, nem mindegy, mekkora az egód, nem mindegy mennyit és hogyan alszol, nem mindegy, mennyit olvasol, nem mindegy, hogyan érzed magad a munkahelyeden, nem mindegy mennyire vannak egyensúlyban a vágyaid és a lehetőségeid… és folytathatnám még sokáig.

De ezekről már nem írok.

A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon

  1. BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
  2. Ami működik, de tényleg
  3. Cukros bácsi
  4. Sportóra, még mindig
  5. Az diétákrul

Mr. Gray

De régóta tartozom ezzel a fényképpel, ugye, Meow?

Nos, azóta elég sok idő telt el. Az egykori aranyos kandúr kölyökcica akkora lett, hogy simán ketté tudná harapni a két feketét.

Emiatt változtattuk meg a nevét is. Amíg olyan picike volt, addig viccesen hangzott a Rambó név. De egy ekkora macskánál már majdhogynem sértés. Így lett Szürke uraság, avagy Mr. Gray.

És akkor az igért fénykép.

DSC_4860

A kemény dudus

A cím eléggé áthallásos ugyan, de ez nem egy választási poszt.

Erről van szó.

DSC_4855

Korábban írtam már, mekkora szívás volt holmi szedett-vedett dudusokkal leütni a fémtüskéket. Na most 8, azaz nyolc darab, 90*90*750-es tüskét kellett letolnom, úgy, hogy _nem volt_ hibázási lehetőség, mindegyiknek oda kellett lemennie, ahová a mérés kijelölte.
Paráztam tőle rendesen.

Samu fejszém a múltkori kaland óta volt, irtotta is rendesen az erdőből összeszedett fa dudusokat. Ugyan voltak maradék torzó oszlopaim, de túl sok reményem azokban sem volt.
Két napot szántam rá, hogy valahogy beleverjem mindet a földbe. Az előzmények fényében, mondhatni optimistán.

Elmentem a boltba a tüskékért és oszlopokért.

Na, ez egy külön történet, de inkább nem mondom el. Maradjunk annyiban, hogy kora tavasszal, szakadó esőben, szombaton ne menjél el vásárolni az OBI-ba, mert fél Pest ott lesz. Az OBI pedig úgy retek, ahogy van. Elképesztően trehány, szervezetlen banda. Jól fel is húztam magam rajtuk.

Viszont… viszont találtam egy úgynevezett tüskebeverő segédeszközt. Nem hülyéskedek, ez volt a neve. Hivatalosan így nevezik a dudust. Ez konkrétan kemény műanyagból volt, méretre pedig pont illeszkedett a tüske felső részébe. Meg is nézheted, a fényképen balra az a sötétzöld izé, na az. Vacak 3000 forintért adták, de minden pénzt megér.

Meg is kutyáztattak érte. Nem volt rajta vonalkód.
– Nem tudom lehúzni – mondta a pénztáros – Itthagyja?
– Inkább lőjenek főbe! – hördültem fel.
A nyolc oszlop, tüskéstől 50e forint volt. De enélkül a vacak nélkül nem jók semmire.
– Akkor telefonálok – közölte szenvtelenül a pénztáros.
Mögöttem kábé negyven méter hosszú sor. Nem túlzok.
Telefonált. Vártunk. Megjelent egy ifjú hölgy.
– Miről van szó?
– Erről – mutattam.
– Jé, ilyet még sosem láttam! Mi ez?
Ő volt a területért felelős eladó.
– Hosszú. Tudja, hol vannak?
– Nem.
– Akkor magával megyek.
Elmentünk. Megmutattam.
– Érdekes. Tényleg nem láttam még ilyet – nézegette a leány.
– Rögtön gondoltam. Ugyanis egyiken sincs vonalkód.
Lehúzta a géppel a tálcán lévő kódot, én pedig sprinteltem egyet az udvar végéből a pénztárig. (Szószerint.) Nem akartam, hogy meglincseljenek.

Tudni kell, hogy szombatra más munkát terveztem, de a közel egész napos eső áthúzta a számításaimat. Így, miután kipihentem a vásárlás megpróbáltatásait és elállt az eső, gondoltam, legalább kimérem a tüskék helyét és leszurkálok néhányat. Hogy ennyivel is előrébb legyek.
Kimentem, méricskéltem, leszúrtam az első négyet. Néztem, nézegettem. Mi lenne, ha kipróbálnám az új dudust? Kíváncsiságból felvettem a pulzusmérő övet. Azért ez sport lesz, a javából.
Nos, az első tüskére rásomtam vagy tizet a samuval és már bent is volt. Tövig. Nem volt egy perc. A nyolc tüskét körülbelül nyolc perc alatt ütöttem le. (86 kalória, ha valakit érdekel.)
Döbbenten néztem és nagyon sokára tudtam csak felfogni. A két napra tervezett, izzadós, szenvedős munka megvolt nyolc perc alatt. Könnyedén. Fogalmam sincs, hogy volt-e valami ellenállás, gyökér, kő, keményebb talaj. Az új dudus bírta az ütéseket én pedig jócskán megkínálgattam a samuval. És a tüske átment mindenen.

Ezelőtt összesen nyolc, ezeknél kisebb tüskéket ütöttem le. Vérrel, verítékkel, pokolian megszenvedve. Ahogy a belinkelt írásban is kifejtettem, napi egy tüske volt a tempó, de ez is kiszedett belőlem mindent. Mert nem volt meg hozzá a céleszköz. Miért nem volt? Ahogy a szakterületért felelős eladó lány is mondta, jé ilyet még nem látott. Azaz az OBI ezt már elfelejtette megrendelni. Remek.

Mindegy, egy pánikolós meló kipipálva.

Ja, hogy mi lesz belőle?

DSC_4854

Valami ilyesmi.

Sportóra, még mindig

Komolyan, már több időt csesztem el az órám értékeinek értelmezésével, mint GT az autójának konfigurálásával.
Bár… hol van komplexitásában akár a legluxusabb BMW is az emberi szervezettől?

Nézzük rögtön azt az értéket, hogy VO2Max.
Lefordítom: Volume O2 Max. Azaz a maximális oxigénfelvevő képesség. Ha jobban belegondolunk, tényleg egy fontos képesség. Arról szól, hogy amikor fullra hajtod magad, akkor mennyi oxigént tudsz felvenni. Elárulja, hogy mennyire vagy fitt, mennyire vagy jó erőnlétben. Fontos? Hogy a fenébe ne.
Az óra mögötti háttér (nyilván a teljes Garmin Connect) is fontos értékként kezeli. A vo2max érték FirstBeat paraméter, azaz nem valami gagyi cucc. Ráadásul nagyon sok érték alapul rajta. Mind a pillanatnyi edzettségi értéked, mind az időbeni edzettségi értéked, de még az edzettséged jövőbeni várható alakulását is ez határozza meg. (Gyakorlatilag forma karbantartása, illetve formaidőzítés.)

Sőt – bár ez csak az én sejtésem – akár az edzettség értékén keresztül az RMR értéket is befolyásolhatja. (De – jobban belegondolva – ez valószínűleg nem igaz. Az RMR értékét, pontosabban az abból következő Calorie Goal értékét, a MyFitnessPal számolja ki, nem a Garmin Connect. Szóval hiába írja az elmélet, hogy az izmosságod növelésével emelkedni fog az RMR is, a modellben erre nincs lehetőség.)

Csak hát… elég hülyén működik. A leírás szerint a Training Effect (TE) és a Training Status értékek, melyekből pontosan meg tudnád mondani, hogy a szervezeted milyen állapotban van, azaz hogy éppen relaxációs fázisban dekkolsz, készen egy nagyobb terhelésre, vagy folyamatos, átlagos terhelést kapsz, vagy esetleg már túltoltad és pihenned kellene, szóval ezek a meglehetősen fontos értékek csak akkor látszanak, ha vannak vo2max értékeid is.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam, amikor rájöttem, hogy ez az óra a vo2max értékét csak futással tudja mérni. Most miért? A jó ég áldjon meg, hiszen én annyi sportot tolok, de tényleg, halálra súlyzózom magamat, elképesztő bringasprinteket szoktam odarakni és a 40-50 kilométeres kajakozásaim sem számítanak kispályának, hát mi az istenért nem tudsz ezekből vo2max értéket mérni? Nem, ezek közül egyik sem számít. Ha nem volt olyan mérésed, melyben vo2max is volt, akkor nem látsz semmit.

Ja, hogy miért nem futás? Az a nyomorult térd. Hogy most porc, vagy szalag, az szinte mindegy is, a lényeg, hogy nem megy. Ha elkezdek futni, akkor nem a vitálkapacitás, vagy az erőnlét hiánya állít meg, hanem a fájdalom a lábamban. De ettől még a vo2max értéke nevetséges lesz. Használhatatlan.

Szóval kicsit morc voltam.

Nyomoztam. Hoppá, az óra tud vo2max értéket bringázással is mérni! Ez jó hír. Abban otthon vagyok. Oké, kell hozzá plusz szenzor. Utánanéztem. Az összes Garmin bringaszenzor értéke max 25e forint. Nem tétel. Egy jó vo2max értékért?
Aha. Meg az én naív lelkem. Ezek ugyanis mérnek egy csomó paramétert: cadence (ritmus, azaz pedál fordulatszám), sebesség. Remek dolgok mind. (Ezek nélkül csak GPS alapú saccolás van, ami azért nem ugyanaz.) De ezekből nem lesz vo2max. Ahhoz powermeter kell. Mennyibe is kerül? Nagyjából 1000 dollárba. Azaz 260e forintba. Viszonyításképpen, az az óra, amelynek az ára még a mai napig fáj, nem csak nekem, hanem a családi költségvetésnek is, szóval az az óra volt 190e forint. És akkor egy szar vo2max-képes powermeter 260e. Hülyék vagytok?
Nyilván nem.
Ez egy jól kitalált infrastruktúra, amely apránként szívja be a delikvenst. Kapsz órákat. Egyre jobb órákat. De ha teljesen jól akarsz mérni, akkor vedd meg ezeket, meg azokat a szenzorokat.
A szép az egészben az, hogy már majdnem belementem. De ez a mostani powermeter-es gyomros felébresztett. Kösz, nem. Fájni fog, különösen az én űberprecíz lelkemnek, de ki fogom bírni nélküle. És, jut eszembe, ki fogom bírni a vízben is működő öv(ek) nélkül és ki fogom bírni a mindenféle bringakiegészítő nélkül is. Túltoltátok, bakker.

Na.

Azt hiszed, ezzel vége? Ugyan már. Akkor nem írtam volna semmit.

Nyomoztam. Meglepődtem.

Szóval ez a vo2max nem is olyan új dolog. Tudod, mihez találták ki? A Cooper teszthez. Nekünk csak az maradt meg, hogy 12 perc alatt mennyit futsz, de valójában – mármint ott, ahol fontos volt – ott számoltak belőle vo2max értéket is. Mely értékből már egy csomó mindent megtudtak.

Hmm.

Szóval amikor padlóig anyáztam a Garmint, hogy csak futásból számol vo2max értéket, akkor vakon lődöztem. Egyszerűen nem tudnak mást csinálni. Ez futási érték. Az, hogy valahogyan áttranszformálták egy bringás powermeter-re, az inkább csak egy kínkeserves szenvedés lehetett a részükről.

Magyarul, futni kell, ha ezekre az értékekre is kíváncsi vagyok. Mekkora megrázkódtatás ez? Fura módon, most, hogy ismerem a feltételeket, nem nagy. Ugyanis nem 6-10 kilométereket kell futnom – melyeket a térdem miatt nem tudok – hanem Cooper teszteket. 12 perc. Na, annyi még megy.
Mennyiszer is?

You typically need a week or two of training history, including at least two recent running or cycling activities with VO₂ Max, before we can determine your training status.

Azaz bőven elég, ha hetente futok egy ilyet. Szuper. Kardióhoz meg úgyis a bringát fogom használni.
És – a rendszer logikájából következően – ha van legalább heti egy Cooper eredményed, akkor van mindened. Akkor már látja az összes többi sportodat és el is tudja helyezni ezeket a Training Status térképeden.

Azt hiszed működik? Ezt az írást két héttel ezelőtt kezdtem összerakni. Azóta futottam három Cooper tesztet. (Jelentem, a térdem tökéletesen bírta.) Sőt, ma – életemben először – átléptem a 2 kilométert is. (Majdnem ki is köptem a tüdőmet.) A Training Status diagram üres. Alaposabb elemzés után kiderült, hogy az óra gyakorlatilag meghülyült: a három futás 03.23, 03.29 és 04.05 napokon történt, a Garmin Connect viszont csak két vo2max értéket mutatott, 03.26 és 04.05 napokon. Érted? 23-án és 29-én, amikor futottam, az óra nem mért semmit, 26-án meg, amikor nem, akkor mért.

Na mindegy, haladjunk. Ha több adat lesz, egyszer csak beáll.

Stressz.

Ez az óra büszke arra, hogy méri a stressz értékeimet. Méghozzá ezt is FirstBeat alapokon. Amit nem szabad lebecsülni. Még az is lehet, hogy használható diagramot kapok.

Mértem. Elemeztem.
Kizárt. Legalábbis első ránézésre.

Ez egyszerűen baromság..

Gondolom, az eddigi írások fényében ismerős lehet a minta. Van egy elképzelésem a valóságról, az óra mér valamit, nyilván köszönőviszonyban sincsenek a tapasztalataimmal, természetesen az óra a hülye, nem pedig az én prekoncepcióim.

Ja.

Nyilván sejted, az órának lett végül igaza. Egyszerűen csak értelmeznem kellett, mit is mért.

Mert mi is az, hogy stressz? A FirstBeat azt mondja, hogy a _fizikai_ állapot stressz mutatója a pulzus ingadozási sebessége (variability). Vedd észre a legelső fontos megkülönböztetést: fizikai állapot. Azaz ennek a stressz értéknek semmi köze sincs a lelki stresszhez. Nem fogja kimutatni, hogy ingerült voltál, hogy féltél, hogy felb@sztad magad. Ezek nem érdeklik. Zakopánéban az órám nagy ívben leszarta, hogy a szállás megszerzésekor milyen állapotban voltam, mennyit ordítoztam a csajjal, mire kulcsunk lett. De az, hogy hideg volt és fáztam az autós kabátban, az már megjelent. És ugyanez itthon. Ha lent ücsörgök a jól fűtött nappaliban a gépem előtt, akkor szuper alacsony a stressz indexem, még akkor is, ha éppen veszekedek a kollégákkal, ellenben über magas, ha a zsibbasztóan hideg padláson éppen a blogot írom, egyébként teljesen relaxált állapotban.
Szóval vicces egy mérőszám, de amióta tudom, mi van mögötte, azóta békében vagyunk.

stressz

Illetve, még valami. A stressz pillanatnyi értéke egy level érték, 0-100 között. Meg is vannak a határok, hogy mi számít alacsonynak (rest), mi közepesnek és mi magasnak. Meg van napi átlag is. Nálam a napi átlag jellemzően kifejezetten alacsony érték. (A képen 27, azaz nagyon közel a teljes nyugalmi állapothoz.) Ennek ellenére nem egyszer megkaptam, hogy Bélám, borzasztóan vacak napod volt, csinálj valamit, mert nyomorultul döglesz meg.
Finoman szólva sem értettem.
Nos, nyomoztam és ma már tudom, hogy teljesen más a level és a balance. Én a level értéket láttam és azt hittem, hogy ez elég. Az óra a visszajelzéseit viszont a balance alapján küldi. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a napod legalább 44%-ában nem voltál rest állapotban (stress level < 20%), akkor nem volt jó napod. És piszkosul leszarja, hogy akkor, amikor nem voltál rest állapotban, akkor a stressz értéked mondjuk 30 körül mozgott, vagy neadjisten 90 körül verdeste a plafont.

Alvás.

Ebben mi lehet a bonyolult? Alszol, órával a kezeden.

Hjaj. Hogy ezt mennyire nehéz volt megszoknom. Tíz éven keresztül elvoltam úgy, hogy nemhogy éjszaka, de nappal sem hordtam semmilyen órát. Mert a lebarnult alkaron az óraszíj nyoma azt jelenti, hogy az illető rabszolga: az idő rabszolgája.
Erre nesze, most itt van egy fitnesz óra, mely elvárja, hogy mindig rajtam legyen, mindig mérjen. Nehéz volt beletörődnöm, de ha tényleg szeretném magamat monitorozni (és nem az időt bámulni), akkor le kellett nyelnem a békát.

Nos, itt is vannak gubancok.
Alapvetően a mérés arról szól, hogy mennyit alszol mély fázisban, mennyit sekélyben és mennyiszer vagy ébren. Mondanom sem kell, a mérés nem igazán korrelál a tapasztalataimmal, de őszintén, ki az, aki biztos abban, hogy jól emlékszik arra, mikor mi történt éjszaka. Szóval inkább ne firtassuk.
De azért időnként fejreáll a rendszer. Például van, amikor nem érzékeli, hogy aludtam. Azaz nem jelez ki semmit, majd megkérdezi, hogy tulajdonképpen mettől meddig aludtam, majd behúz valamit. Valamit, aminek köze sincs a valósághoz.
Vicces.
Ennél már csak az viccesebb, amikor alvás helyett sportolsz.
Nem, ne nézz rám hülyén. Konkrétan az történt, hogy hajnali háromkor fejeztem be a gépelést a padláson, lejöttem és csak akkor vettem észre, hogy éjjel milyen pihepuha hó esett le, olyan mennyiségben, hogy vastagon betakarja a tájat. Tudtam, hogy reggelre ezt az egészet meggyalázzák az emberek, az autók, tehát most kell elmennem csavarogni. El is mentem, másfél órát sétáltam a környéken, meg az erdőben.

Félelmetes, hogyan tud világítani sötétben a hó. Nem kellett fejlámpa.

Szerinted hogyan kezelte le mindezt az óra?
Brutálisan fejreállt.
A mérést még megcsinálta, de az aktív kalóriákon már látványosan elhasalt, később reggel, amikor súlyzóztam egyet, akkor már mindent összekavart. Kínomban csak röhögni tudtam rajta.

Szóval, ha jót akarsz magadnak, akkor éjszaka alszol. Ne hozd zavarba azt a drága jó fitnesz órádat.

A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon

  1. BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
  2. Ami működik, de tényleg
  3. Cukros bácsi
  4. Sportóra, még mindig
  5. Az diétákrul

Hóolvadás a Bükkben

Ennyi víz egyszerűen nincs. Meg ennyi sár sem.

Amikor terveztük az évet, azt mondtuk, hogy óh, Húsvét, akkor már tombol a tavasz, támadnak a friss zöld levelek, irány a Bükk. Aha. Ehelyett a szibériai tavasz támadott.

DSC_4822

De most komolyan. Kihagytuk március elején azt a rövid, egyhetes tavaszt (kimentünk a Tátrába, elsüllyedni a hóban), aztán megkaptuk itthon a márciusi telet, majd amikor megint elkezdett emberkedni a meleg, felmentünk a Bükk-fennsíkra. Mert ott még masszívan megállt a hó.

Pontosabban, nem is akartunk felmenni a fennsíkra. Csak így sikerült.
Az eredeti terv szerint Miskolcon is végiggyalogoltunk volna a Tiszaitól, majd a DVTK stadionnál felmentünk volna a hegyekbe és Bükkszentkereszten aludtunk volna egy panzióban. A következő nap Répáshután, majd egy hosszú, huszáros menetelés után a szüleimnél Felnémeten, onnan pedig gyalogoltunk volna az egri vasútállomásig.
Pályaudvartól pályaudvarig.
Ebbe piszkált bele a bükkszentkereszti panziótulajdonos. Két nappal indulás előtt hívott, hogy jönne egy nagyobb társaság és csak úgy tudja elszállásolni őket, ha mi lennénk olyan kedvesek és a másik panziójában aludnánk. Fent a fennsíkon.
Újratervezés.
Így persze ugrott a miskolci végiggyaloglás, amit persze annyira nem bántam. Nem vesztettünk sokat.

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
2018.03.30; péntek

Nem volt éppen egy könnyed ébredés. Csütörtökön baráti társaságban sushi party. (Ne is kérdezd, végig vegát ettem.) Olyan fél tizenkettőkor értünk haza, utána még volt vagy egy órányi melóm a túrával, a kora reggeli vonathoz meg négykor kellett kelnünk. Én még gyakorlatilag aznapos voltam. (Ja, nem csak sushi volt a buliban.) A vonaton találkoztunk Barnával. Rögtön előszedtem három sört és egy kisebb üveg vodkát. Senki nem tiltakozott. Nekem meg szükségem volt rá: hogy ne érezzem úgy magam, mint akin átment az úthenger. (Jelzem, nem úsztam meg, csak egy nappal elhalasztottam.)

Kihasználtam a pillanatnyi jókedvet és elmeséltem, hogy tulajdonképpen nem is oda megyünk, amiről eddig beszéltem. Ja és felsétálunk 600 méter szintet a fennsíkra.
Szerencsére mindenkinek gyorsan jár az agya.
– Eredetileg étteremben ettünk volna. Így most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– A panzióban van étterem. Konkrétan svédasztalos vacsora lesz és svédasztalos reggeli.

Először Barna szája húzódott mosolyra. A svédasztal a legkedvesebb szava. Utána Nej is kapcsolt.

– Várjál! Ha felmegyünk a fennsíkra, akkor rohadt sok elfogyasztható kalóriánk lesz!
– Így van. És ekkor jön a svédasztal.
– Aha! És az a szegény tulajdonos még nem is tudja, hogy tempósan közelít felfelé a Deficit!
– Széles mosollyal.

Az 1-es villamossal kimentünk a végállomásig, Felső-Majláthig. Aztán innen – nagy levegő – és nekivágtunk a hegyeknek. Ugyan mehettünk volna a műúton is, de az erdő valahogy szimpatikusabb volt, még úgy is, hogy hosszabb volt, úgy is, hogy jelzetlen földutakon kellett mennünk és kaptunk persze bőven plusz szinteket is. (Fincsi kis kalóriákért.)

Nos, ez a szimpátia hamar elfogyott.

IMG_20180330_112616

DSC_4807

Hosszú esőzések. A Bükk pedig éppen olvadt kifelé a hóból. Akkora sártengerben kellett dagonyáznunk, hogy tízméterenként kapartuk le magunkról a sárkoloncokat. Miközben mentünk, én már bőszen terveztem is át fejben az útvonalat. Hogy Lillafüred után már lehetőleg műúton menjünk, végig. Tudom, nem az igazi, de lehet rajta haladni. A sárban maximum csak röfögni.

Így készült a mű.

IMG_20180330_122605

Ez pedig maga az alkotás.

DSC_4817

Lillafüreden szerencsére volt működő büfé, vettünk is gyorsan sört, meg megettük Barna rendkívül finom fasírtos szendvicseit. (Szendvicsenként 700 kalória, de ugyan ki számolja?)

A Hámori tó után jött egy nagyon meredek kaptató. Kiváló terep, mert a túraút levágja a műút szerpentinjeit, mi pedig benézve el tudtuk dönteni, hogy a rövidítés nagyon saras, vagy még elfogadható. Egyszer rontottuk csak el, na ott volt némi csúszós-mászós tekergés a meredek domboldalban, mire feljutottunk a műútra. Viszont hatalmas hóvirágmezőket láttunk.
Odafent már nem kockáztattunk, inkább sétáltunk egy kicsivel többet, de nagyon elegünk volt már a sárból.

Jó időben érkeztünk. Mondjuk a recepciósnak eléggé leesett az álla, amikor beállítottunk. Derékig sárosan. Fülig jókedvűen.
– Gyalog jöttek? – érdeklődött.
– Ööö – lepődtem meg a tök felesleges kérdésen – Igen.
– És holnap?
– Megyünk tovább.
– Meddig?
– Egerig.

Még nagyobbat nézett. Majd ekkor vette észre, hogy egy nő is van a társaságban.

– Maga is?
– Persze – vigyorgott Nej.
– Ne vigyük le holnap kocsival?
– Szó sem lehet róla.

A nő csak nézett, majd megcsóválta a fejét. Rá volt írva az arcára, hogy mennyire sajnálja Nejt. Hogy ezek a gonosz férfiak milyen esztelenségekre kényszerítik.

Aztán átvettük a szobát, ledobtuk a saras cuccot a fürdőben, zuhanyoztunk, tisztába öltöztünk és lementünk a büfébe. Kértünk sört, majd rám – konrétabban a szivarjaimra – való tekintettel odakint ültünk le, közvetlenül a csapos ablaka mögött.
– Gabi, nincs kedved lehozni a vodkát? – jutott eszembe.
– Óh, persze hogy van.

Felment, lehozta.

– Te az a recepciós egyre jobban sajnál. Ti itt ültök és a nőt zavarjátok fel a szobába… – jegyezte meg.
– Hát, annak kell mennie, aki a legjobban szereti a vodkát.

Aztán kiderült, hogy mi négy deci csapolt sört kaptunk, Nej meg fél litert.

– Nofene, a csapos is sajnál?

Később Nej ment be a következő körért.

– Nem hiszitek el, de tényleg a csapos is sajnál. Mondta.

Utána a többiek kezdtek fázni. Naná, hogy Nej ment fel a kabátokért.

– Ne is mondd – vigyorogtunk rá, amikor visszajött – Sajnáltak.
– De úgy, hogy már nekem is fájt.

Aztán Barnával meghúztuk a sörünket, Nej pedig a pillepalackos vodkát. Nem bírtam ki, beleröhögtem a sörömbe.

– Most mit röhögsz?
– Képzeld el, mire gondolhat a csapos? A két férfi issza a sörét, neked meg csak ásványvizet adunk!
– Kurvára sajnálhatnak! – röhögtek fel ők is.

Mondjuk, a napi sörök, a vodkák, meg az aznaposság megtette a hatását. A vacsora kifejezetten vidámra sikerült. Én az evőeszközeimet ejtettem le rendszeresen a földre. Nej meg teljesen ellazult. Amikor el-elment a kajás asztal mellett, felkapott egy rántott húst és séta közben rágcsálta el. Jól éreztük magunkat.
Vacsora után még kiültünk egy sörre, de ekkor már cudar hideg volt. Sajnáltuk magunkat.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
2018.03.31; szombat

Az elalvással nem volt gond. Ledőltem az ágyra, amíg Nej bevette magát a fürdőszobába, aztán a következő kép az volt, hogy reggel felkeltem. Lefekvés előtti fogmosás nélkül.

Megpróbáltunk valami emberformát faragni magunkból, aztán mentünk reggelizni. Svédasztal. Bőséges. Utána kértem egy sört és kiültem a teraszra. Egészségügyi szivar.
Brutálisan hideg volt, viszont csak a látványért megérte. A panzió melletti tó vastagon be volt fagyva, de ahogy a szél kavarta fölötte az enyhe ködöt, teljesen úgy nézett ki, mintha füstölne a jég.

DSC_4825

Ja, az eső közben ocsmányul szakadt. Nem is igyekeztünk elindulni, fent tébláboltunk a szobánkban.
Ekkor kopogott be a tulaj.
– Van egy ötletem. Most megy le a kocsi Miskolcra, ha gondolják, levisszük magukat Répáshutára.

Kinéztem az ablakon. Szürke ég, szakadó eső.

– Köszönöm, de inkább nem.
– Miért?
– Szeretünk túrázni.

Fejcsóválva ment el. Szerintem mindnyájunkat sajnált.

Megjegyzem, nem csak a túrázási szenvedély mondatta ezt velem. Este már a répási Vadász panzióban leszünk, mi ketten pedig pontosan tudtuk, milyen finomakat főznek és milyen rengeteget adnak belőle. Csupa jó fokhagymás, zsíros tót ételeket.
Kellett a kalória, na.

Végül összepakoltunk, az időjárásra való tekintettel vízhatlan borító került a hátizsákokra, a fényképezős táskára, sapka, kapucni. Fizettünk, elvonultunk. Nem is kellett hátranéznem, hogy lássam, mi van a recepciós leányzó arcára írva.
Odakint… az eső amint meglátta, hogy mennyire be vagyunk öltözve, elállt. Visszaöltöztünk. Azért csak jobb így.

DSC_4830

IMG_20180331_115710

A súlyos szürke felhők, a gomolygó köd viszont maradt, így kénytelen voltam meghúzni a túratervet. Semmi értelme kimennünk sem a Három-kőhöz, sem a Tarkőhöz, úgysem látnánk semmit. Ha viszont nem megyünk ki a kövekhez, akkor teljesen felesleges felmászni Bánkútig. Egyrészt kerülő, másrészt elég vacakul járható, jelen esetben súlyos dagonya a terep, senkinek sem volt hozzá kedve. Így végül összeraktam egy olyan útvonalat, mely gyakorlatilag egy keskeny, de aszfaltozott erdei úton kanyargott le Répáshutáig.
Nagyon jó ötletnek bizonyult.
Mivel a terep nem volt megerőltető – gyakorlatilag végig lefelé mentünk – így a nehéz, szürke időjárás ellenére is jókedvűen haladtunk. Tulajdonképpen csak a végén volt egy ötszáz méternyi szívás, de az rendesen ott volt a szeren.

Az egri útról a műút nagyon nagy kerülővel megy le Répáshutára. A túraút ezt levágja. De milyen áron! Borzasztó meredek, traktorokkal, terepjárókkal mélyen felszántott sártenger az út. Élmény volt leereszkedni rajta.

Piszok korán érkeztünk meg. Gondoltuk elsőre. Aztán ahogy lecuccoltunk, kinyíltak az égben a csatornák és masszívan nekiállt az eső. Szóval nem korán, hanem pont időben érkeztünk. Ha csak egy félórányi kitérőt is tettünk volna, akkor rongyosra ázunk.

Oké. A szokásos tisztálkodási program. Utána mi legyen? Menjünk le az étterembe, igyunk sört. Mert vacsorához még korán van. A pincércsajszi viszont rögtön hozta az étlapot. Körbenéztünk, mindenki evett. Inni külön kell az ivóban, de az úgy néz ki, hogy ott még én is félek. Jó. Eszünk valami sörkorcsolyát. A vége persze az lett, hogy ettünk egy első vacsorát, valami jó, tartalmas levest. Meg ittunk két sört.
Utána visszamentünk a szobába és csendespihenő.

DSC00758

Rövid időn belül kórusban horkoltunk. De mindenkinek jól működött a belső órája, hat óra előtt pár perccel megébredtünk és irány a második vacsora.

Na most eddig nagyon sokszor dícsértem a fogadó konyháját. (Meg egyébként is kedvelem a szlovák ételeket és ritka, ahol jól készítik ezeket.) Ez az állapot megváltozott. Séfet cseréltek, vagy nekiálltak takarékoskodni, nem tudom, de ez már nem az a konyha, melyet szerettünk. Én a kedvenc ételemet rendeltem, de – ugyanazon fantázianév alatt – a tócsiba tekert vaddisznópörkölt helyett tócsit és három kis szelet szűzérmét kaptam, zöldséges raguval. Barna is húzta a száját, az eddigi dícséreteink alapján jobbra számított. Ráadásul az ételhez rendelt sörömet csak az asztal leszedése után kaptam meg, ekkor már bőven feleslegesen, mivel mentünk volna felfelé. Szóval összességében elég rossz maradt a szánk íze.

Évente egyszer szoktunk olyat csinálni, hogy elvonulunk egy hétvégére valami félreeső, de gasztronómiailag kiváló helyre, ahol nagyokat eszünk, közben társasjátékozunk, időnként sétálgatunk. Eddig a tényői Dombi fogadó volt egyedül, a répási Vadász panzió lett volna az alternatív helyszín. Nos, ezt bukták el most.
Túrázásoknál megmarad persze, jó helyen van, de semmi több.

Elkapott beszélgetés a szomszéd asztaltól.
Vendég: – Melyik levest ajánlja?
Pincér: – Mindegyiket.
Ezzel jól ki lett segítve a páciens.

Esti szivar a közös erkélyen. A másik szobából kijött egy nő nézelődni.
– Szivarozik? – fordult felém.
– Igen – bólintottam.
– De jó!
– Szerintem is.

Este még olvasgattunk, beszélgettünk, aztán alvás.

Répáshuta – Eger
2018.04.01; vasárnap

Szomorú napra ébredtünk. Az eső egyfolytában szakadt, az előző délutántól. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, mekkora sártenger lehet odakint. Nem is igyekeztünk elindulni. Hátha most is eláll időközben.
Nem állt el.
Végül nem tudtuk tovább húzni, háromnegyed tízkor nekivágtunk. A túratervet megint módosítanom kellett. Az első hat kilométerrel nem lehetett mit kezdeni, csak az erdei út van, merő dzsuva. De még mekkora dzsuva! Emlékeztem erre a szakaszra és teljesen rá is paráztam. Még száraz időben is nehezen járható. Elképzelésem sem volt, hogyan vergődünk át rajta ilyen időben.
Utána viszont elhagyjuk a túrautat és rámegyünk az aszfaltozott erdészeti útra. Ez gyakorlatilag levisz Felsőtárkányig, onnan pedig a műúton be tudunk sétálni Egerig.

Fullra becsomagoltuk magunkat és vidáman nekivágtunk. Pontosabban én annyira nem voltam vidám. Paráztam.

DSC_4835

DSC_4836

DSC_4837

A táj simán elmehetett volna horrorfilm forgatási helyszínnek. A fenti tónál nem győztük sorolni, milyen szörnyetegek bukkanhatnának elő belőle. Kiderült, hogy nagyon műveltek vagyunk. Legalábbis mocsári szörnyek terén. (És akkor még Jožin z bažin eszünkbe sem jutott.)

IMG_20180401_101744

Aztán közelítettünk. Először csak a kidőlt fák szaporodtak meg.

DSC_4842

DSC_4843

Szerencsére gondos kezek ezeket már elfűrészelgették. Nem kellett annyit sportolnunk rajtuk, mint a múltkor.
Aztán jöttek a nehezebb feladatok. Amikor a kifordult fa gyökere pont a túrautat tépte fel. Ezeket csak nagy ívben, felfelé lehetett megkerülni, az iszamos, sárosan csúszós, cserébe meredek domboldalon. Dolgoztak a túrabotok. Aztán jött a végén a hasadék, melynek peremén visz egy vékony ösvény. Ezen gyakorlatilag végig ferdén dőlve kellett mennünk, annyira meredek volt a hasadék oldala. És emlékeim szerint errefelé volt egy kétméteres földcsuszamlás, mely pont az ösvényt vitte el. Nos, azóta némi kerülővel ugyan, de belegyalogoltak egy új ösvényt az oldalba.
Ettől függetlenül borzasztóan megkönnyebbültem, amikor kijöttünk a hasadékból és átszökkentünk a patak fölött. Megcsináltuk.

Barna kapott még az út elején, húsvéti ajándékként egy kétdekás unikumot, de passzív-agresszívan kizsaroltuk, hogy felbontsa.

Még kábé egy kilométernyi saras-dagonyás szenvedés volt egy meredek földúton, de végül kiértünk a műútra. Úgy éreztem magam, mint aki egy túlélőtúra után jutott vissza a civilizációba.
Kár volt.
Eddig ugyanis alig esett az eső, de ahogy elindultunk a műúton, akkor úgy igazából nekikezdett szakadni. Az erdőben védtek volna a fák, de ott meg a sárban nem tudtunk volna haladni. Majd hogy az egészet betetőzze, beindult a szél is. A műúton ezektől a dögöktől semmi sem védett. Nem volt se fölöttünk, se a közelünkban fa.

Na most, ilyen körülmények között gyalogoltunk három és fél órát. A túrakabátom kábé egy óra után megadta magát és onnantól kezdve a bőrömig vizes lettem. De lehet, hogy a csontomig, a fene sem tudta már megkülönböztetni a részleteket. A hátizsákban az összes cucc szarrá ázott, dacára, hogy mindenkinek volt esővédő huzatja. Egerben alig mertem kinyitni a fényképezőgép táskáját. (Rutinom van a technika eláztatásában.) Mázlim volt: a táska esővédő huzata és a vastag szivacsborítás együtt megfogták a vizet. Apám szerint a hőmérő odakint reggel 2 fokot mért és napközben sem ment sokkal fölé. Ja, a szél pedig úgy fújt, mintha fizettek volna neki. Kesztyű? Azt nem vittünk. A zsebeink pedig tocsogtak a vízben.
Csak mentünk, mentünk és mentünk. Nem volt már nevetgélés, beszéd is alig. Nej elkészült, nem is igazán az erejével, hanem agyilag, ebben a brutálisan szar időben. Megegyeztünk, hogy szégyen ide, vagy oda, de megszakítjuk a túrát: ahogy kiérünk az egri útra, telefonálok az öcsémnek és bevisz minket kocsival Felnémetre. (Ugye az igazi az lett volna, ha végigtoljuk gyalog.) De még ezt sem tudtuk megcsinálni, mert annyira szakadt az eső és fújt a szél, hogy nem tudtam elővenni a mobilomat. Végül rátettünk még három kilométert – Nej nagy örömére – és begyalogoltunk Felsőtárkányra, ahonnan egy fedett tető alól már tudtam telefonálni.
– Halló?
– Halló! Na, mennyire süt a nap felétek?
– Baszd meg a napot! Azt se tudom, hogyan néz ki!
– Igazából reggel óta várom, mikor hívtok.
– Akkor még jól is bírtuk. De most már gyere, mert itt fagyunk meg.
– Oké, megyek.

Öcsém rutinosan a disznószállító mikrobusszal jött értünk, szükség is volt rá. Amennyi sarat összeszedtünk az elején, azt mind szétkente, belénk tömte a masszív eső.
Megérkeztünk.
– Szervusz Barna! – köszöntötte apám.
– Szervusz Papa! Van pálinkád?
Mi ketten csak vacogva helyeseltünk.

Aztán megint tisztálkodás. Jó hosszú. Jó meleg.

IMG_20180401_182426

Utána egy váratlanul jól sikerült spontán húsvéti/születésnapi party következett, majd megnéztünk egy váratlanul nézhető rajzfilmet. Este senkit sem kellett ringatni.

Felnémet – Eger
2018.04.02; hétfő

Habár már elcsesztük a túrát, de azért nem akartuk punnyadtan befejezni. Így visszautasítottunk minden segítő szándékot – egy kicsit úgy tűnt, mintha sajnáltak volna – és visszavettük a félig megszáradt cuccokat majd folytattuk a túrát. Az egri vasútállomáshoz.

A nap, az a rohadék nap, meg előjött és úgy sütött, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem ment volna el az első három nap a fenébe és nem hagyott volna minket akkora szarban.
Persze a nappal együtt visszajött a jókedv és ez az utolsó kilenc kilométer már vidáman telt. Mint ahogy az egész túrának lennie kellett volna.
Egerben még tettünk néhány kanyart. Nem tehetek róla, de a szülővárosomban mindig kitör belőlem az idegenvezető és csak viszem a népeket, megmutatni ezt, meg azt, na meg amazt. De még így is kényelmesen elértük a vonatot, előtte ittunk a restiben egy sört (a kalóriák jól hallhatóan nyüszítettek), utána pedig már nem történt semmi érdekes. Én még javasoltam Nejnek, hogy szálljunk le hamarabb a buszról, aztán sétáljunk egyet a saját erdőnkben is, pusztán kalóriavadászatból, de csak annyit reagált, hogy dugjam fel magamnak a kalóriáimat.
Jó túra volt.

Útvonalak:

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Répáshuta – Felsőtárkány
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Felnémet – Eger
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Végül a fotóalbum.