Hóolvadás a Bükkben

Ennyi víz egyszerűen nincs. Meg ennyi sár sem.

Amikor terveztük az évet, azt mondtuk, hogy óh, Húsvét, akkor már tombol a tavasz, támadnak a friss zöld levelek, irány a Bükk. Aha. Ehelyett a szibériai tavasz támadott.

DSC_4822

De most komolyan. Kihagytuk március elején azt a rövid, egyhetes tavaszt (kimentünk a Tátrába, elsüllyedni a hóban), aztán megkaptuk itthon a márciusi telet, majd amikor megint elkezdett emberkedni a meleg, felmentünk a Bükk-fennsíkra. Mert ott még masszívan megállt a hó.

Pontosabban, nem is akartunk felmenni a fennsíkra. Csak így sikerült.
Az eredeti terv szerint Miskolcon is végiggyalogoltunk volna a Tiszaitól, majd a DVTK stadionnál felmentünk volna a hegyekbe és Bükkszentkereszten aludtunk volna egy panzióban. A következő nap Répáshután, majd egy hosszú, huszáros menetelés után a szüleimnél Felnémeten, onnan pedig gyalogoltunk volna az egri vasútállomásig.
Pályaudvartól pályaudvarig.
Ebbe piszkált bele a bükkszentkereszti panziótulajdonos. Két nappal indulás előtt hívott, hogy jönne egy nagyobb társaság és csak úgy tudja elszállásolni őket, ha mi lennénk olyan kedvesek és a másik panziójában aludnánk. Fent a fennsíkon.
Újratervezés.
Így persze ugrott a miskolci végiggyaloglás, amit persze annyira nem bántam. Nem vesztettünk sokat.

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
2018.03.30; péntek

Nem volt éppen egy könnyed ébredés. Csütörtökön baráti társaságban sushi party. (Ne is kérdezd, végig vegát ettem.) Olyan fél tizenkettőkor értünk haza, utána még volt vagy egy órányi melóm a túrával, a kora reggeli vonathoz meg négykor kellett kelnünk. Én még gyakorlatilag aznapos voltam. (Ja, nem csak sushi volt a buliban.) A vonaton találkoztunk Barnával. Rögtön előszedtem három sört és egy kisebb üveg vodkát. Senki nem tiltakozott. Nekem meg szükségem volt rá: hogy ne érezzem úgy magam, mint akin átment az úthenger. (Jelzem, nem úsztam meg, csak egy nappal elhalasztottam.)

Kihasználtam a pillanatnyi jókedvet és elmeséltem, hogy tulajdonképpen nem is oda megyünk, amiről eddig beszéltem. Ja és felsétálunk 600 méter szintet a fennsíkra.
Szerencsére mindenkinek gyorsan jár az agya.
– Eredetileg étteremben ettünk volna. Így most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– A panzióban van étterem. Konkrétan svédasztalos vacsora lesz és svédasztalos reggeli.

Először Barna szája húzódott mosolyra. A svédasztal a legkedvesebb szava. Utána Nej is kapcsolt.

– Várjál! Ha felmegyünk a fennsíkra, akkor rohadt sok elfogyasztható kalóriánk lesz!
– Így van. És ekkor jön a svédasztal.
– Aha! És az a szegény tulajdonos még nem is tudja, hogy tempósan közelít felfelé a Deficit!
– Széles mosollyal.

Az 1-es villamossal kimentünk a végállomásig, Felső-Majláthig. Aztán innen – nagy levegő – és nekivágtunk a hegyeknek. Ugyan mehettünk volna a műúton is, de az erdő valahogy szimpatikusabb volt, még úgy is, hogy hosszabb volt, úgy is, hogy jelzetlen földutakon kellett mennünk és kaptunk persze bőven plusz szinteket is. (Fincsi kis kalóriákért.)

Nos, ez a szimpátia hamar elfogyott.

IMG_20180330_112616

DSC_4807

Hosszú esőzések. A Bükk pedig éppen olvadt kifelé a hóból. Akkora sártengerben kellett dagonyáznunk, hogy tízméterenként kapartuk le magunkról a sárkoloncokat. Miközben mentünk, én már bőszen terveztem is át fejben az útvonalat. Hogy Lillafüred után már lehetőleg műúton menjünk, végig. Tudom, nem az igazi, de lehet rajta haladni. A sárban maximum csak röfögni.

Így készült a mű.

IMG_20180330_122605

Ez pedig maga az alkotás.

DSC_4817

Lillafüreden szerencsére volt működő büfé, vettünk is gyorsan sört, meg megettük Barna rendkívül finom fasírtos szendvicseit. (Szendvicsenként 700 kalória, de ugyan ki számolja?)

A Hámori tó után jött egy nagyon meredek kaptató. Kiváló terep, mert a túraút levágja a műút szerpentinjeit, mi pedig benézve el tudtuk dönteni, hogy a rövidítés nagyon saras, vagy még elfogadható. Egyszer rontottuk csak el, na ott volt némi csúszós-mászós tekergés a meredek domboldalban, mire feljutottunk a műútra. Viszont hatalmas hóvirágmezőket láttunk.
Odafent már nem kockáztattunk, inkább sétáltunk egy kicsivel többet, de nagyon elegünk volt már a sárból.

Jó időben érkeztünk. Mondjuk a recepciósnak eléggé leesett az álla, amikor beállítottunk. Derékig sárosan. Fülig jókedvűen.
– Gyalog jöttek? – érdeklődött.
– Ööö – lepődtem meg a tök felesleges kérdésen – Igen.
– És holnap?
– Megyünk tovább.
– Meddig?
– Egerig.

Még nagyobbat nézett. Majd ekkor vette észre, hogy egy nő is van a társaságban.

– Maga is?
– Persze – vigyorgott Nej.
– Ne vigyük le holnap kocsival?
– Szó sem lehet róla.

A nő csak nézett, majd megcsóválta a fejét. Rá volt írva az arcára, hogy mennyire sajnálja Nejt. Hogy ezek a gonosz férfiak milyen esztelenségekre kényszerítik.

Aztán átvettük a szobát, ledobtuk a saras cuccot a fürdőben, zuhanyoztunk, tisztába öltöztünk és lementünk a büfébe. Kértünk sört, majd rám – konrétabban a szivarjaimra – való tekintettel odakint ültünk le, közvetlenül a csapos ablaka mögött.
– Gabi, nincs kedved lehozni a vodkát? – jutott eszembe.
– Óh, persze hogy van.

Felment, lehozta.

– Te az a recepciós egyre jobban sajnál. Ti itt ültök és a nőt zavarjátok fel a szobába… – jegyezte meg.
– Hát, annak kell mennie, aki a legjobban szereti a vodkát.

Aztán kiderült, hogy mi négy deci csapolt sört kaptunk, Nej meg fél litert.

– Nofene, a csapos is sajnál?

Később Nej ment be a következő körért.

– Nem hiszitek el, de tényleg a csapos is sajnál. Mondta.

Utána a többiek kezdtek fázni. Naná, hogy Nej ment fel a kabátokért.

– Ne is mondd – vigyorogtunk rá, amikor visszajött – Sajnáltak.
– De úgy, hogy már nekem is fájt.

Aztán Barnával meghúztuk a sörünket, Nej pedig a pillepalackos vodkát. Nem bírtam ki, beleröhögtem a sörömbe.

– Most mit röhögsz?
– Képzeld el, mire gondolhat a csapos? A két férfi issza a sörét, neked meg csak ásványvizet adunk!
– Kurvára sajnálhatnak! – röhögtek fel ők is.

Mondjuk, a napi sörök, a vodkák, meg az aznaposság megtette a hatását. A vacsora kifejezetten vidámra sikerült. Én az evőeszközeimet ejtettem le rendszeresen a földre. Nej meg teljesen ellazult. Amikor el-elment a kajás asztal mellett, felkapott egy rántott húst és séta közben rágcsálta el. Jól éreztük magunkat.
Vacsora után még kiültünk egy sörre, de ekkor már cudar hideg volt. Sajnáltuk magunkat.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
2018.03.31; szombat

Az elalvással nem volt gond. Ledőltem az ágyra, amíg Nej bevette magát a fürdőszobába, aztán a következő kép az volt, hogy reggel felkeltem. Lefekvés előtti fogmosás nélkül.

Megpróbáltunk valami emberformát faragni magunkból, aztán mentünk reggelizni. Svédasztal. Bőséges. Utána kértem egy sört és kiültem a teraszra. Egészségügyi szivar.
Brutálisan hideg volt, viszont csak a látványért megérte. A panzió melletti tó vastagon be volt fagyva, de ahogy a szél kavarta fölötte az enyhe ködöt, teljesen úgy nézett ki, mintha füstölne a jég.

DSC_4825

Ja, az eső közben ocsmányul szakadt. Nem is igyekeztünk elindulni, fent tébláboltunk a szobánkban.
Ekkor kopogott be a tulaj.
– Van egy ötletem. Most megy le a kocsi Miskolcra, ha gondolják, levisszük magukat Répáshutára.

Kinéztem az ablakon. Szürke ég, szakadó eső.

– Köszönöm, de inkább nem.
– Miért?
– Szeretünk túrázni.

Fejcsóválva ment el. Szerintem mindnyájunkat sajnált.

Megjegyzem, nem csak a túrázási szenvedély mondatta ezt velem. Este már a répási Vadász panzióban leszünk, mi ketten pedig pontosan tudtuk, milyen finomakat főznek és milyen rengeteget adnak belőle. Csupa jó fokhagymás, zsíros tót ételeket.
Kellett a kalória, na.

Végül összepakoltunk, az időjárásra való tekintettel vízhatlan borító került a hátizsákokra, a fényképezős táskára, sapka, kapucni. Fizettünk, elvonultunk. Nem is kellett hátranéznem, hogy lássam, mi van a recepciós leányzó arcára írva.
Odakint… az eső amint meglátta, hogy mennyire be vagyunk öltözve, elállt. Visszaöltöztünk. Azért csak jobb így.

DSC_4830

IMG_20180331_115710

A súlyos szürke felhők, a gomolygó köd viszont maradt, így kénytelen voltam meghúzni a túratervet. Semmi értelme kimennünk sem a Három-kőhöz, sem a Tarkőhöz, úgysem látnánk semmit. Ha viszont nem megyünk ki a kövekhez, akkor teljesen felesleges felmászni Bánkútig. Egyrészt kerülő, másrészt elég vacakul járható, jelen esetben súlyos dagonya a terep, senkinek sem volt hozzá kedve. Így végül összeraktam egy olyan útvonalat, mely gyakorlatilag egy keskeny, de aszfaltozott erdei úton kanyargott le Répáshutáig.
Nagyon jó ötletnek bizonyult.
Mivel a terep nem volt megerőltető – gyakorlatilag végig lefelé mentünk – így a nehéz, szürke időjárás ellenére is jókedvűen haladtunk. Tulajdonképpen csak a végén volt egy ötszáz méternyi szívás, de az rendesen ott volt a szeren.

Az egri útról a műút nagyon nagy kerülővel megy le Répáshutára. A túraút ezt levágja. De milyen áron! Borzasztó meredek, traktorokkal, terepjárókkal mélyen felszántott sártenger az út. Élmény volt leereszkedni rajta.

Piszok korán érkeztünk meg. Gondoltuk elsőre. Aztán ahogy lecuccoltunk, kinyíltak az égben a csatornák és masszívan nekiállt az eső. Szóval nem korán, hanem pont időben érkeztünk. Ha csak egy félórányi kitérőt is tettünk volna, akkor rongyosra ázunk.

Oké. A szokásos tisztálkodási program. Utána mi legyen? Menjünk le az étterembe, igyunk sört. Mert vacsorához még korán van. A pincércsajszi viszont rögtön hozta az étlapot. Körbenéztünk, mindenki evett. Inni külön kell az ivóban, de az úgy néz ki, hogy ott még én is félek. Jó. Eszünk valami sörkorcsolyát. A vége persze az lett, hogy ettünk egy első vacsorát, valami jó, tartalmas levest. Meg ittunk két sört.
Utána visszamentünk a szobába és csendespihenő.

DSC00758

Rövid időn belül kórusban horkoltunk. De mindenkinek jól működött a belső órája, hat óra előtt pár perccel megébredtünk és irány a második vacsora.

Na most eddig nagyon sokszor dícsértem a fogadó konyháját. (Meg egyébként is kedvelem a szlovák ételeket és ritka, ahol jól készítik ezeket.) Ez az állapot megváltozott. Séfet cseréltek, vagy nekiálltak takarékoskodni, nem tudom, de ez már nem az a konyha, melyet szerettünk. Én a kedvenc ételemet rendeltem, de – ugyanazon fantázianév alatt – a tócsiba tekert vaddisznópörkölt helyett tócsit és három kis szelet szűzérmét kaptam, zöldséges raguval. Barna is húzta a száját, az eddigi dícséreteink alapján jobbra számított. Ráadásul az ételhez rendelt sörömet csak az asztal leszedése után kaptam meg, ekkor már bőven feleslegesen, mivel mentünk volna felfelé. Szóval összességében elég rossz maradt a szánk íze.

Évente egyszer szoktunk olyat csinálni, hogy elvonulunk egy hétvégére valami félreeső, de gasztronómiailag kiváló helyre, ahol nagyokat eszünk, közben társasjátékozunk, időnként sétálgatunk. Eddig a tényői Dombi fogadó volt egyedül, a répási Vadász panzió lett volna az alternatív helyszín. Nos, ezt bukták el most.
Túrázásoknál megmarad persze, jó helyen van, de semmi több.

Elkapott beszélgetés a szomszéd asztaltól.
Vendég: – Melyik levest ajánlja?
Pincér: – Mindegyiket.
Ezzel jól ki lett segítve a páciens.

Esti szivar a közös erkélyen. A másik szobából kijött egy nő nézelődni.
– Szivarozik? – fordult felém.
– Igen – bólintottam.
– De jó!
– Szerintem is.

Este még olvasgattunk, beszélgettünk, aztán alvás.

Répáshuta – Eger
2018.04.01; vasárnap

Szomorú napra ébredtünk. Az eső egyfolytában szakadt, az előző délutántól. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, mekkora sártenger lehet odakint. Nem is igyekeztünk elindulni. Hátha most is eláll időközben.
Nem állt el.
Végül nem tudtuk tovább húzni, háromnegyed tízkor nekivágtunk. A túratervet megint módosítanom kellett. Az első hat kilométerrel nem lehetett mit kezdeni, csak az erdei út van, merő dzsuva. De még mekkora dzsuva! Emlékeztem erre a szakaszra és teljesen rá is paráztam. Még száraz időben is nehezen járható. Elképzelésem sem volt, hogyan vergődünk át rajta ilyen időben.
Utána viszont elhagyjuk a túrautat és rámegyünk az aszfaltozott erdészeti útra. Ez gyakorlatilag levisz Felsőtárkányig, onnan pedig a műúton be tudunk sétálni Egerig.

Fullra becsomagoltuk magunkat és vidáman nekivágtunk. Pontosabban én annyira nem voltam vidám. Paráztam.

DSC_4835

DSC_4836

DSC_4837

A táj simán elmehetett volna horrorfilm forgatási helyszínnek. A fenti tónál nem győztük sorolni, milyen szörnyetegek bukkanhatnának elő belőle. Kiderült, hogy nagyon műveltek vagyunk. Legalábbis mocsári szörnyek terén. (És akkor még Jožin z bažin eszünkbe sem jutott.)

IMG_20180401_101744

Aztán közelítettünk. Először csak a kidőlt fák szaporodtak meg.

DSC_4842

DSC_4843

Szerencsére gondos kezek ezeket már elfűrészelgették. Nem kellett annyit sportolnunk rajtuk, mint a múltkor.
Aztán jöttek a nehezebb feladatok. Amikor a kifordult fa gyökere pont a túrautat tépte fel. Ezeket csak nagy ívben, felfelé lehetett megkerülni, az iszamos, sárosan csúszós, cserébe meredek domboldalon. Dolgoztak a túrabotok. Aztán jött a végén a hasadék, melynek peremén visz egy vékony ösvény. Ezen gyakorlatilag végig ferdén dőlve kellett mennünk, annyira meredek volt a hasadék oldala. És emlékeim szerint errefelé volt egy kétméteres földcsuszamlás, mely pont az ösvényt vitte el. Nos, azóta némi kerülővel ugyan, de belegyalogoltak egy új ösvényt az oldalba.
Ettől függetlenül borzasztóan megkönnyebbültem, amikor kijöttünk a hasadékból és átszökkentünk a patak fölött. Megcsináltuk.

Barna kapott még az út elején, húsvéti ajándékként egy kétdekás unikumot, de passzív-agresszívan kizsaroltuk, hogy felbontsa.

Még kábé egy kilométernyi saras-dagonyás szenvedés volt egy meredek földúton, de végül kiértünk a műútra. Úgy éreztem magam, mint aki egy túlélőtúra után jutott vissza a civilizációba.
Kár volt.
Eddig ugyanis alig esett az eső, de ahogy elindultunk a műúton, akkor úgy igazából nekikezdett szakadni. Az erdőben védtek volna a fák, de ott meg a sárban nem tudtunk volna haladni. Majd hogy az egészet betetőzze, beindult a szél is. A műúton ezektől a dögöktől semmi sem védett. Nem volt se fölöttünk, se a közelünkban fa.

Na most, ilyen körülmények között gyalogoltunk három és fél órát. A túrakabátom kábé egy óra után megadta magát és onnantól kezdve a bőrömig vizes lettem. De lehet, hogy a csontomig, a fene sem tudta már megkülönböztetni a részleteket. A hátizsákban az összes cucc szarrá ázott, dacára, hogy mindenkinek volt esővédő huzatja. Egerben alig mertem kinyitni a fényképezőgép táskáját. (Rutinom van a technika eláztatásában.) Mázlim volt: a táska esővédő huzata és a vastag szivacsborítás együtt megfogták a vizet. Apám szerint a hőmérő odakint reggel 2 fokot mért és napközben sem ment sokkal fölé. Ja, a szél pedig úgy fújt, mintha fizettek volna neki. Kesztyű? Azt nem vittünk. A zsebeink pedig tocsogtak a vízben.
Csak mentünk, mentünk és mentünk. Nem volt már nevetgélés, beszéd is alig. Nej elkészült, nem is igazán az erejével, hanem agyilag, ebben a brutálisan szar időben. Megegyeztünk, hogy szégyen ide, vagy oda, de megszakítjuk a túrát: ahogy kiérünk az egri útra, telefonálok az öcsémnek és bevisz minket kocsival Felnémetre. (Ugye az igazi az lett volna, ha végigtoljuk gyalog.) De még ezt sem tudtuk megcsinálni, mert annyira szakadt az eső és fújt a szél, hogy nem tudtam elővenni a mobilomat. Végül rátettünk még három kilométert – Nej nagy örömére – és begyalogoltunk Felsőtárkányra, ahonnan egy fedett tető alól már tudtam telefonálni.
– Halló?
– Halló! Na, mennyire süt a nap felétek?
– Baszd meg a napot! Azt se tudom, hogyan néz ki!
– Igazából reggel óta várom, mikor hívtok.
– Akkor még jól is bírtuk. De most már gyere, mert itt fagyunk meg.
– Oké, megyek.

Öcsém rutinosan a disznószállító mikrobusszal jött értünk, szükség is volt rá. Amennyi sarat összeszedtünk az elején, azt mind szétkente, belénk tömte a masszív eső.
Megérkeztünk.
– Szervusz Barna! – köszöntötte apám.
– Szervusz Papa! Van pálinkád?
Mi ketten csak vacogva helyeseltünk.

Aztán megint tisztálkodás. Jó hosszú. Jó meleg.

IMG_20180401_182426

Utána egy váratlanul jól sikerült spontán húsvéti/születésnapi party következett, majd megnéztünk egy váratlanul nézhető rajzfilmet. Este senkit sem kellett ringatni.

Felnémet – Eger
2018.04.02; hétfő

Habár már elcsesztük a túrát, de azért nem akartuk punnyadtan befejezni. Így visszautasítottunk minden segítő szándékot – egy kicsit úgy tűnt, mintha sajnáltak volna – és visszavettük a félig megszáradt cuccokat majd folytattuk a túrát. Az egri vasútállomáshoz.

A nap, az a rohadék nap, meg előjött és úgy sütött, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem ment volna el az első három nap a fenébe és nem hagyott volna minket akkora szarban.
Persze a nappal együtt visszajött a jókedv és ez az utolsó kilenc kilométer már vidáman telt. Mint ahogy az egész túrának lennie kellett volna.
Egerben még tettünk néhány kanyart. Nem tehetek róla, de a szülővárosomban mindig kitör belőlem az idegenvezető és csak viszem a népeket, megmutatni ezt, meg azt, na meg amazt. De még így is kényelmesen elértük a vonatot, előtte ittunk a restiben egy sört (a kalóriák jól hallhatóan nyüszítettek), utána pedig már nem történt semmi érdekes. Én még javasoltam Nejnek, hogy szálljunk le hamarabb a buszról, aztán sétáljunk egyet a saját erdőnkben is, pusztán kalóriavadászatból, de csak annyit reagált, hogy dugjam fel magamnak a kalóriáimat.
Jó túra volt.

Útvonalak:

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Répáshuta – Felsőtárkány
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Felnémet – Eger
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Végül a fotóalbum.