Öt órája adóbevallással küzdök és még nincs vége, csak megpihentem. Nem, nem vagyok ennyire retardált, csak éppen van annak némi bája, amikor az ember saját magának a munkáltatója, az a hülye munkavállaló meg össze-vissza nyilatkozgat, az adóhivatal pedig mindent elkövet, hogy az interneten lévő információk alapján nehogy véletlenül megértsd, mikor, mire gondoltak, a magyarorszag.hu mögött lévő adatbázis-szerver meg éppen rossz napot fogott ki.
Gondolkodtam, hogy megírom részletesebben is, a hülyeségnek és a szervezetlenségnek micsoda ódája lehetne belőle (hozzáértőknek pl: 14m29 és 14m30), de aztán hagytam a fenébe. Az ég kék, a fű zöld, az adóhivatal idióta. Erre kár időt pazarolni.
Month: May 2015
Mítoszok
Tanulság, hogy a mítoszokat rendszeresen újra kell olvasni. Gyerekkoromban az összes ismertebb nép mítoszait, meséit elolvastam. Imádtam őket. Természetes, hogy nem ragadt meg minden történet, minden szereplő. Aztán teltek az évek, a műveltség meg már csak olyan, hogy rakódik, mint zsír a húsra. Aztán az utánolvasáskor derülnek ki meglepő összefüggések, kapcsolatok a közben megismert szereplők és az első olvasás után elfelejtett szereplők között. Mire gondolok? Például itt van a két féltestvér, Kasztór és Polüdeukész. Az eredeti olvasáskor elsikkadtak. Aztán amikor Rómát tanultam, megjegyeztem a római változatukat (Castor és Pollux). Az egyik jó birkózó, a másik ügyes íjász. Az egyiknek valami király az apja, aztán az anyuka egy igazi milf lehetett, mert maga Zeusz is megkívánta, így született a másik gyerek. (Illetve ikrek, de ne kérdezd meg, ez hogyan lehetett egyszerre két apától, akik közül az egyik állat képében volt.) Jó testvérek voltak és amikor Kasztór meghalt, Polüdeukész (a félisten) utána akart halni, de végül kibulizta, hogy hol itt (Zeusz), hol ott (Hádész) legyenek, együtt. Szép történet, nem véletlen, hogy római megfelelőik nagy népszerűségnek örvendtek, a templomuk a fórum közepén volt, maga Caligula is (mint isten) a legjobb barátainak tekintette őket. (Közvetlen átjárót is építtetett a palotája és a templom közé.) Nem mellesleg az ikrek csillagjegy is őket takarja. Aztán most olvasok egy könyvet és meglepő tényt találtam: annak a bizonyos anyukának nem csak két fia volt, hanem két lánya is (igen, egyik a király apukától, a másik Zeusztól), az egyik az a Klütaimnésztra, aki Agamemnon felesége és Oresztész anyja volt, a másik lány pedig maga Heléna. A Szép Heléna. Aki miatt kitört a trójai háború. Az biztos, hogy ilyen gyerekek után tényleg nem akárhogyan nézhetett ki az anyuka, nem csoda, hogy Zeusz visszajáró kuncsaft volt. Rákerestem. Léda. Oké. Összeállt a kép. Csak ahhoz, hogy összeálljon, többször is át kellett rágnom magam különböző gyüjteményeken, feldolgozásokon. Pedig már az elsőben is le volt írva minden, csak nálam elsikkadt.
Mondok másik példát. Azt a tavalyi grúziai utazás előtt tanultam meg, hogy a Kolkhisz királyság, ahová az argonauták az aranygyapjúért mentek, ma gyakorlatilag Nyugat-Grúzia, melynek jelenleg a legjelentősebb városa az a Kutaiszi, ahová fillérekért repül a Wizzair. De igazából sohasem tudtam, mi is az az aranygyapjú, amelyért az akkori összes görög hős összefogott és belevágott egy ilyen nagyszabású kalandba. (Csak úgy nézz rá a térképre: valahonnan Korinthosz környékéről indultak. Grúziába.) Nos, ezzel is most találkoztam. Két változat létezik (van több is, de azok nem túl valószínűek), az egyik szerint egyszerűen lopni mentek. Kolkhiszban gyapjúval szedték fel a fövenyről az aranyat, így is tárolták, azaz arrafelé az aranygyapjú egyszerűen az arany megfelelője volt. A másik változat szerint egy thébai királygyermeket (Phrixosz) fel akartak áldozni az éhínség elűzésére. Ez a gyermeknek annyira nem tetszett, így elrabolva az áldozáshoz szükséges arannyal befuttatott áldozati gyapjút, jó messzire szaladt. Kolkhiszba, a család ellenségéhez. A görögök pedig ezért a szent köntösért (illetve az ekkor már halott Phrixosz temetetlen testéért) mentek el a világ végére. Persze van egy harmadik változat is, a mítosz. Eszerint Phrixosz anyja istennő volt (a férj csak egy mezei király), és az anya úgy menekítette meg a gyerekeit a feláldozás alól, hogy egy aranygyapjas kost küldött hozzájuk, akinek a hátán Kolkhiszba repültek. A lánytestvér menetközben leesett, róla nevezték el a szorost Hellészpontosznak. Az aranygyapjas kost a sikeres megmenekülés örömére feláldozták, az ő gyapja az a bizonyos aranygyapjú. Jó, mi?
És ha már földrajzilag itt járunk, nemrég olvastam egy érdekes hipotézist. Nem bizonyított, valószínűleg egy geológus csípőből is tudná cáfolni, de engem megragadott. Ez arról szól, hogy a bibliában említett özönvíz gyakorlatilag az a földtani átalakulás volt, amikor a Márvány tenger keleti szélén egy földrengés során szétnyílt a föld, a repedésen – melyet ma Boszporusznak hívunk – a Földközi tenger vize beáramlott a mögött lévő völgybe. Így született a Fekete tenger. Noé valahogy ráérzett a katasztrófára, éppen volt egy megpakolt bárkája és ezen vészelte át az elárasztást, majd sodródott ki a tenger szélére, megpillantva az Ararát hegyet. Valószínűleg nem igaz, de szép történet.
Mint a mítoszok.
Emlékszem, mennyit kinlódtam, amikor a Disney-féle – egyébként nagyon jól sikerült – Herkules rajzfilm után próbáltam meg elmagyarázni gyerekeimnek a különböző rétegeket. Nos, kölykök, igen, a Disney hazudik. Nem az igazi történetet meséli el. Mert mi is az igazi? Izé, a mítosz. De az az igazi? Hát, nem. Akkor az egyiknek szabad hazudni, a másiknak nem? Vagy csak az elsőnek szabad? És gondolj bele, jobb lett a gyerekeknek azzal, hogy elmeséltem nekik, miszerint Herkules egy baromi erős, de meglehetősen buta ember volt, aki egy napon annyira betintázott, hogy részegségében szörnyetegnek nézte a feleségét (hmm), Megarát, meg a gyerekeket és mindegyiket megölte? Hogy utána az egészet az istenekre fogta és az összes hőstette csak _ez után_ következett be, amikor bűnbánó körútra indult? Hogy a kentaurok nem félig ló, félig ember lények, hanem egyszerűen csak a ló testvériség tagjai, röviden lóemberek, és hasonlóképpen a szatírok is egyszerűen csak a kecske testvériség tagjai voltak, azaz kecskeemberek. Hogy Phil (Philoktétész) nem Herkules tanítója volt, hanem ifjú tanítványa és semmi köze nem volt a kecskékhez. Hogy Hádész egyáltalán nem volt gonosz, a titánok pedig Zeusznak és apjának, Kronosznak a háborújában szerepeltek, Zeusz pedig később szabadon engedte az ellene küzdőket, azaz szó sem volt lázadásról? És ez még mindig csak a mítosz, mert többen is állítják, hogy abban az időben a Herkules név eléggé elterjedt volt, valójában akár közel ötven különböző – de azonos nevű – hős tetteiről van szó, akiket a mesemondás fűzött össze egy legendás hőssé az idők során.
Persze, hogy a gyerekek jobban élvezték a Disney-féle változatot. A gonosz viccesen gonosz, a jó, a hős természetesen győz, elnyeri jutalmát (jó nő, mennyországi állandó belépő), a gonosz kap egy pofont és megszelidül… mi kell még?
Tudtál róla, hogy milyenek voltak eredetileg a Grimm mesék? Ne tudd meg. Még a mostani változatuk sem egy leányálom, gondolj bele, megfelelő tálalással mekkora horrort lehetne forgatni például a Jancsi és Juliskából.
Viszont pont ez a szép az egészben. Mindenki tudja, hogy a mesék nem igazak. Lehet valóságalapjuk, de még ez sem kötelező. Mégis jól esik elmesélni a történeteket. Igen, úgy, ahogy az adott korban jól hangzik. Így lett a 44 Herkulesből egy darab szuperhős. És?
Az egyik legszebb csavar az egészben, hogy Pratchett, amikor megírta Esmeralda Wheatherwax történeteit, azokat a történeteket, melyekben a kitalált/szublimált hős kitartóan, makacsul küzdött a mesék és azok logikája ellen, valójában újabb meséket alkotott. Pratchett szerint ellenmeséket, melyek más logikára működnek, mint az igaziak. Csak hát ezekben a mesékben is a jó győz és a gonosz bukik el. Mert ha nem ez történik, akkor mi sem szívesen meséljük tovább.
Rodi
Beindult a rododendron.
 |
| From MiVanVelem |
És van mögötte bőven utánpótlás is, sok-sok bimbó kinyílásra várva.
 |
| From MiVanVelem |
Egyébként furcsa lény ez a rododendron. Azt írja a hogyishívják, hogy kifejezetten árnyék- és vízkedvelő növény. A fenti példány van itthon a legjobb kondícióban, duzzad az erőtől. Ez van a legnaposabb helyen (télen nincs árnyék, egyébként napernyő), természetes vizet minimálisat kap, én locsolom. Ha eszembe jut. Van kettő a szabadban, közepesen árnyékos helyen (lombhullató fák alatt), ezek kapnak rendesen esővizet is, mégis a fasorban sincsennek. (Alig van bimbó, és azok is kicsik.) Aztán volt egy példány egy szuper helyen, fenyők között, árnyékban, tisztán kapta az esővizet… na, az már elpusztult.
Így higgyen az ember a szakirodalomnak.
LakFor reloaded
Csak hogy legyenek együtt az egybetartozó írások.
Petrovai László önkormányzati képviselő összefoglaló írása a hétfői lakossági fórumról:
– link –
Végig a sárga úton
Legalábbis majdnem. Aztán mégsem.
Előkészületek
Eredetileg a két évvel ezelőtti bükki túrát terveztük megtenni, immár Nejjel kettesben. Haladt is a szervezés, Nej szorgalmasan kákettőzött a konditeremben, hogy bírja. Aztán a torokgyulladásom miatt kénytelenek voltunk megcsúsztatni egy héttel, de az meg háromnapos ünnep. Kiváncsiságból felhívtam a bánkúti turistaházat, hely naná nem volt, de még Sebeskúton Sebesvízen és Jávorkúton sem, pedig azok már nagyjából az emberi teljesítőképesség határán voltak Eger felől. Újratervezés. Az már látszott, hogy a fennsíkon nincs hely. De valahol a közelében? Valamennyire Eger irányában? Így jött be a képbe Répáshuta. Volt kemping, volt szabad faház (igaz, fűtés nem, de erről majd később), Felsőtárkányból indulva be lehet fűzni egy bánkúti útba, 15 kilométer, szintben nagyjából a fennsík fele, jobb híján jó lesz ez is, igaz, pont a második nap lesz kemény, ami az én korábbi túrámban már csak jutalomnap volt.
Viszont egy meglepetés számomra. Azt hittem, ismerem már a Bükk összes túraútját, erre itt rámvigyorgott egy Jubileumi Körtúra útvonal. (1992, a bükki szervezett természetjárás századik évfordulója.) Elég húzós, 71 kilométer, de végigmegy szinte az összes látványosságon. Rögtön el is kezdett kerregni az agyam, hogy valamikor végigjárom. Most pedig beleszagolunk: a Felsőtárkány – Répáshuta út, azaz az első nap végig ezen megy, és a második napon is elég sokat megyünk rajta.
Még egy újratervezés. Eredetileg péntek/szombatra terveztünk, hogy vasárnap tudjunk pihenni, de a pénteki egész napos eső beigérése után inkább szombat/vasárnap lett belőle.
Répáshuta felfedezése
2015.05.02; szombat
Péntek este megérkeztünk a szülőkhöz Egerbe, korai fekvés. Aztán szombat reggel várakozás. Ugyanis szakadt az eső. Az az eső, melynek pénteken kellett volna esnie, de akkor elfelejtett. Szombaton meg eszébe jutott és pánikszerűen nekiállt bepótolni. Kilencig vártunk, aztán nekiindultunk. Elméletileg mindkettőnkön az Izlandon is bevált vízálló cucc volt, de a víztől nem olyan könnyű megszabadulni: ha a ruha tökéletesen zár, akkor a saját kipárolgásunktól leszünk vizesek, még ún. lélegző ruhák esetén is. Meleg ruhát ugyan vittünk magunkkal, de száraz váltóruhát nem. Ez hiba volt.
 |
| From MiVanVelem |
Apám kivitt minket Tárkányig, mi pedig kiszálltunk a reménytelen szürke, szakadó esőbe.
– Talán a fák között jobb lesz – próbáltam vigasztalni Nejt.
A túra adatai:
– Távolság: 13,7 kilométer.
– Szint: 758 méter.
– Térkép: gps track.
 |
| From MiVanVelem |
Ködös, párás utunk volt, gyakorlatilag végig szakadó esőben.
 |
| From MiVanVelem |
 |
| From MiVanVelem |
Nem is lett volna ez akkora nagy baj, ha jó az út. De nem volt az. Oké, kábé tíz kilométeren keresztül élveztük, de aztán jött egy akkora baromság, hogy na.
A turistajelzés néhol nehezen járható, elhanyagolt ösvényeken vezet…
Idézet a korábban linkelt túraleírásból. Maximálisan igaz. Répáshuta előtt pár kilométerrel a túraút lemegy az addigi kényelmes szekérútról, pár tíz méter bozótharc után pedig jön egy alig járható, meredek vízmosás. (Órák óta szakadó eső, minden csupa sár.) A vízmosás közvetlen szélén mintha lenne egy ösvény, de pár méter után eltűnik, beleszakadt a vízmosásba. Jelzés sehol. Elindultunk a vízmosásban. Nagyon nehezen haladtunk, bozót benőtte, fák dőltek bele, meredek volt, csúszott. Aztán felnéztem és magasan felettünk mintha ösvény lett volna a vízmosás szélén.
– Te, szerintem nem az úton megyünk – szóltam Nejnek.
– És akkor?
– Fel kellene jutnunk oda.
– ?
Visszamentem a vízmosáson addig, ahol már ki tudtam mászni belőle. Így viszont az útbeszakadás elé kerültem. Azaz valahogy át kellene ugrani kábé másfél métert. Ez nem egy távolugrási világcsúcs, csak éppen egy meredeken ferde, erősen sáros, húsz centis peremről kellene elrugaszkodni (nem lehet) és még ennél is keskenyebb, beszakadt partra megérkezni. Először megpróbáltam megkerülni a terepet, de annyira laza volt a meredek domboldal, hogy folyamatosan visszacsúsztam, nem jutottam feljebb egy centit sem. Maradt a halálugrás. Megpróbáltam. Belezúgtam a 2-3 méterrel lejjebb lévő vízmosásba. Bajom nem lett, de a fényképezőgép táskája, a hátizsákom és én magam is vastagon sáros lettem. Megfogni sem tudtam semmit, annyira sáros lett a kezem, és még csak annyi növényzet sem volt, hogy beletöröljem. (Ezért nem is készült fénykép az akadályról.) Második nekifutás. Visszamentem a vízmosásban, kimásztam, feljöttem a peremig. Nézegettem. Ez puszta erőből nem megy. Kisebbre tekertem a túrabotomat, majd két kézzel megmarkoltam. Elrugaszkodtam, a levegőben belevágtam a botot a laza domboldalba és vállból lendítettem át magamat a beszakadt peremen. A landolás még necces volt, de a bot itt is segített. Imbolyogtam, de átértem.
– Kicsim, te ne próbáld ki! – szóltam vissza Nejnek.
– Akkor itt maradok?
– Kitalálunk valamit.
Feljebb mentem. Nem igazán vigasztalt, hogy végre találtam jelzést, azaz tényleg a fenti úton kellett mennünk, nem a vízmosásban. Aztán jó húsz méterrel feljebb egy bozótos benőtte a vízmosás oldalát, Nej végül ágról-ágra kapaszkodva mászott ki belőle, megkerülve az ugrós részt. De legalább innentől ő is olyan sáros lett, mint egy varacskos disznó.
És ez még csak az első pár méter volt. A következő három kilométer ilyesmi terepen vitt. Pengevékony, csupa sár ösvény, meredek domboldal peremén. Kidőlt fák kifordult gyökérzete miatt szakadékká változott domboldal. Egy lépést sem mertünk leszúrt túrabot nélkül megtenni. A túrajeleket festő ember is inkább a túlélést választotta, kilométereken keresztül nem volt jelzés, és sokszor ösvény sem. A Garmin nélkül tutira eltévedtünk volna.
(A folyamatos esőben a papírtérképet nem tudtuk elővenni. Már a szálláson vizsgáltam át és látszott, hogy lett volna egy földút, mely ezt az egész háromkilométeres, meredek, rémálom-vízmosásos ösvényt megkerülve, azzal párhuzamosan felvisz ugyanoda, ahol az ösvény is kibukkant. De a Bükki Nemzeti Parkra tipikusan jellemző, hogy a túrautak, már csak brahiból is, időnként lemennek valami járhatatlan dzsuvás, rosszul jelölt szakaszra, majd az egészséges szopatás után visszajönnek a földútra. Pusztán a sportérték és a miheztartás végett.)
Aztán ahogy kezdett szolidulni az út, megjelentek a jelzések is. (Gondolom, fentről ennyire tudott bejönni a festő.)
 |
| From MiVanVelem |
 |
| From MiVanVelem |
Mi pedig beértünk Répáshutára.
Ekkor állt el az eső. Közel hat óra hideg zuhany.
Amikor előzetesen nézegettem a falut, a térkép jelzett egy éttermet. Erre csak legyintettem. Amikor a Bakonyban megérkeztem Porvára és megkérdeztem a szállásadót, hol lehet enni, csak nézett furán. Sehol. Ez egy zsákfalu. Márpedig Répáshuta szintén zsákfalu, ráadásul népességre, méretre is gyakorlatilag pont akkora, mint Porva. És Kelet-Magyarország. Mitől lenne itt jobb a helyzet?
Nos, nem tudom, mitől, de jobb. Nem hogy kemping volt, faházakkal, de működött az étterem, sőt, mint kiderült panzió is volt benne, voltak a faluban apartman házak, Zimmer Ferik. Az étterem pedig… de erről majd később.
Megjegyzés. Pár évvel ezelőtt kerestem Úrkúton – kábé ötször akkora bakonyi falu, mint Répáshuta – egy egyéjszakás szállást. Semmit nem találtam. Felhívtam egy helyi számot, hátha ők tudnak valakit, aki ad ki szobát. Semmi. Úrkúton maximum a szabadban tudsz aludni.
Szóval kemping. Megérkeztünk. Fejtetőig sárosan. Szegény gondnok vért izzadt, mire kellően udvariasan értésünkre adta, hogy mielőtt bemennénk a faházba, a közös zuhanyzóban veressük le magunkról a sarat. Megtörtént, bár valószínűleg itt kapták meg a végső vizes lökést a bakancsok.
Faház. Hideg. Mi meg fáztunk. Beszórtuk a cuccot és inkább átvonultunk az étterembe. Jólesően látszott már messziről, hogy füstöl a kéménye. És itt hirtelen minden gondunk elszállt. Meleg volt. Csapolt aranyfácánt mértek. Ittunk valami házipálinkát. Mint kiderült, ez egy szlovák étterem (a falu is jórészt az), és elképesztően jól főztek. Nekem még mindig rágási problémáim voltak, de elegánsan eltekintettem tőle és bevágtam egy teljes menüt: tárkonyos vaddisznóleves, ördögtáska (tócsi kettéhajtva, vaddisznópörkölttel töltve) és persze sörök. A tócsi meglepően finom volt, sok helyen nem merik rendesen megfokhagymázni, na itt nem óvatoskodtak. Nagyon nehezen tudtuk csak elszánni magunkat, hogy visszamenjünk a kempingbe.
Megjegyzés. Ennyit a netes szálláskeresésről. Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a kis faluban panzió is van. Arra kerestem rá, hogy bükki kempingek, erre kidobta a répáshutait, faházzal, én pedig megelégedtem ezzel. Na most a panzió csak fejenként hatszáz forinttal került volna többe, de ebben már benne van a reggeli és legfőképpen fűtött a szállás. Tanulópénz. (De hogy ebbe a panzióba egyszer még visszamegyünk a családdal, az tuti.)
Mire visszaértünk a faházhoz, felfűtött a bojler. Sokáig nem örömködhetett a meleg víznek, mert egyből kizuhanyoztuk belőle. Felvettük a meleg ruhát és alapvetően nem is éreztük volna rosszul magunkat, de nem volt száraz zoknink, mezítláb meg durván hideg volt. A faházban találtunk hőmérőt, 13 fokot mutatott. Délután. Meg sem mertem saccolni, mennyi lesz hajnalban. Az biztos volt, hogy egyik vizes ruhánk sem fog reggelre megszáradni, és sajnos akadt belőlük: cipő, zokni, aláöltözet, softshell dzseki, sapka. Aztán feltúrtuk a házat, találtunk egy csomó plusz takarót, így legalább az éjszaka megoldódni látszott, meg egyből belecsavartuk magunkat derékig és mint két vénember, üldögéltünk a nappaliban. Szerencsére vettünk az étteremben elvitelre sört. Nem húztuk sokáig az időt, hamar lefeküdtünk.
Bánkút és Garadna-völgy
2015.05.03; vasárnap
Az éjszaka meglepően jól sikerült. A többtakarós módszer annyira bejött, hogy én például beleizzadtam a párnámba, illetve hajnalban egy hirtelen ötlettel felvettem a vizes zoknit és reggelre megszáradt a lábamon. (A bakancs viszont vizes maradt, szóval nem sokkal lettem előrébb.)
A vizes cuccok felhúzásához kellett némi akaraterő, különösen abban a friss hajnali órában. Reggeliztünk és hét órakor már neki is vágtunk a mai szakasznak.
A túra adatai:
– Távolság: 24,2 kilométer.
– Szint: 759 méter.
– Térkép: gps track.
Elméletileg ez egy nagyobb kaptatóból, majd élvezetekkel teli jutalomjátékból állt volna: nyolc kilométer fel a fennsíkra, Bánkútig, onnan egy hosszú ereszkedés a Garadna völgyén keresztül Lillafüredig, kocsmákkal, jutalomsörökkel, sült pisztránggal.
Csak hát… vizes bakancsban, vizes kabátban, vizes sapkában. Hiába van jó idő, azért ez vissza tud venni az ember kedvéből. Nálam pedig elég durván beköszönt a depresszió: az egy hete elmúlt torokgyulladásom visszajött, vasárnap reggel már megint nem tudtam nyelni. Tekintve, hogy mára legalább 5 sört és egy hatalmas sült pisztrángot terveztem, ez rövidtávon is elkeserített, de hosszútávon egy újabb flectoros, antibiotikumos, ágyból plafonnézéses hét kilátása teljesen tönkrevágott. Szóval a vidám időre, vidám hangulatra tervezett túranap igen orrlógatósra sikeredett, legalábbis számomra.
 |
| From MiVanVelem |
Ott jártunk, hogy reggel hétkor már az utat tapostuk. A legkeményebb szakasz a faluból kijutás volt, pár kilométer csak a műútig, de a 400 méter szintkülönbségből egyből letudtunk 230-at. Aztán a nyolc kilométerből inkább tíz lett, mert tanulva a tegnapi napból, inkább burkolt utakon szerpentineztünk, minthogy erdei ösvényeken vágjuk át a kanyarokat.
Bánkúton pihenő, pogácsa, langyos sör, apró kortyokkal. Viszont innentől már nyugodt voltam. Bár egy kicsit trükkös az út (könnyű elgombázni az ómassai ösvényt), de már ismerős a terep, nem kell a tájékozódással foglalkozni. Nos, azzal tényleg nem kellett, csak éppen… végig kellett tudni menni az ösvényeken. Már a kemping gondnoka is mondta, hogy durván nagy lett a jégkár idén télen, és ez meg is látszott sok helyen.
 |
| From MiVanVelem |
Gyökerestől kidőlt fák, sokszor egy egész domboldal letarolva.
 |
| From MiVanVelem |
Ami minket jobban érintett, hogy fák, facsoportok sokszor az ösvényre dőltek rá, megkerülhetetlenül, így egész komolyan akrobatizálni kellett, hogy átmásszunk az akadályokon. Nem sok tiszta felület volt ekkor rajtam, de a hátizsákom teteje igen. Eddig.
Végül lekeveredtünk Ómassára, határozott léptekkel elhaladtunk a kocsma mellett (Nej aznap még vezetett, nekem meg ugye a torkom), Garadna vasútállomás, na itt azért elszopogattam egy sört, aztán jött az Erdei Halsütöde.
 |
| From MiVanVelem |
Valójában ez volt a túra jutalma, az a bizonyos csúcs-csoki. Sajnos nagyon rosszkor érkeztünk, óriási tömeg volt. Csak az ötven percnyi sorbaállásba került, hogy feladjam a rendelést a pultnál és még vagy negyedórába telt, mire megkaptuk a kaját. De megérte, finom volt. (Még nekem is, pedig nem szeretem a halat.)
Innen már csak egy párkilométeres séta volt a Hámori-tó melletti sétányon Lillafüredig, apám kijött értünk, Egerben átöltözés, egy hosszú út Pestig (fáradtak voltunk azért mind a ketten) és tulajdonképpen ennyi. Ez az írás három nappal később készült, de a cucc még nemhogy elpakolva nincs, de még a hátizsákból sem szedtük elő. Majd.
Ja, és mondanom sem kell, a tapasztalatok alapján a jubileumi körtúra felejtős. Nem sikerült jól a bemutatkozása.
Recent Comments