Megint Bükk

Eger-Felnémet
2013.04.24; szerda

Távolság: 7,4 km
Szintkülönbség : –
Megtett szint: –
Részletesen: Endomondo

Az előzmények ismertek. Nem csak az utóbbi egy hét szopásai, de úgy általában sincsenek jó napjaim. Mintha valami eldöntötte volna, hogy idegileg kicsinál. Ilyenkor jó kimenni a természetbe, távol az emberektől, távol az elektronikától. Azt szerettem volna, ha három napig az összes elektromos eszköz, amit használok, a kvarcórám lenne. De még ez sem ment simán. Új edzőcipő, indulás előtt két nappal feltörte a sarkamat. Oké, ennyit a túraszandálról, marad a túrabakancs, ragtapasszal. Szintén két nappal korábban begyulladt a fogam. A szituáció kezelhető ugyan, de sűrűn kell fogat mosnom, meg nem baj, ha van a közelben civilizáció, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. Így viszont a sátras móka ugrott, túra átszervezése, szállás foglalása a fennsíkon. Időjárás. Két héttel korábban még bélelt túranadrágot csomagoltam, vastag softshell felsővel. Pár nappal indulás előtt kézzel nyomkodtam ki a vastag, hosszúujjú túraingemet, hogy időre megszáradjon. Tök feleslegesen. Még a rövidujjú ing is soknak bizonyult, a katonai gyakorlónadrágról nem is beszélve. Pedig az a legvékonyabb hosszúnadrágom.

Vonat. Céges telefon zsebre, privát telefon a hátizsákba, úgysem fog keresni senki. Ehhez képest hatszor kellett a kétórás út alatt levennem a zsákot (kétszer a kalauz kérte a személyi igazolványomat – menetközben műszakváltás volt) négyszer pedig telefonon kerestek. Ebből egyszer Nej félrenyomott, utána pedig nem sokkal felhívott, hogy bocs, félrenyomtam.

Egerben úgy gondoltam, tartok egy főpróbát a felszerelésemmel: nem buszozok, hanem hazasétálok. Úgyis olyan ritkán látom magát a belvárost: ha látogatóba jövünk, mindig egyből kimegyünk a szülőkhöz.

Utolsó simítások a teszkóban: három darab félliteres ásványvíz, műzliszeletek, pénz az automatából. Már a szülőknél jutott eszembe, hogy elfelejtettem fájdalomcsillapítót venni a fogamra, szerencsére a fájdalom teljesen eltűnt.

Számítottam rá, hogy sok állattal fogok találkozni útközben. (Nem, nem emberszabásúval, hanem valódival.) De arra nem számítottam, hogy az első már Egerben meglesz. Felnémeten nem a zajos, büdös négysávos úton mentem végig, hanem elkerültem hátul, a dombok felé. Itt futottunk össze a Nyúllal. (Mármint ő futott. Én meg gyorsan néztem.)

From Bükk 2013
From Bükk 2013

Elektronika. Aha. Kvarcóra. Ja. Már a vonaton keresett egy haver valami Exchange problémával. Egerben anyám nem tudott nyomtatni a böngészőjéből. Öcsémnek estére lefagyott a Windows8-as gépe, beállt a boot, órákig csak homokórázott, nem működött az F8 sem. (Nem is, mert itthon megnéztem, most már shift+F8.) Nos, ezek után akar még engem vendégül látni valaki?

Szerencsére a hegyre felfelé már térerő sem volt. ott végre sikerült tényleg kizárnom az elektronikát a világomból.

A szülői házban kiültem a teraszra, sör és szivarkák mellett finomítgattam a holnapi kirándulás részleteit. (Meg olvasgattam az utánam küldött céges sürgős doksikat.) Időnként kijött valaki, beszélgettünk. Este még egy kis golfnézés, aztán korán feküdtem. Korai lesz a kelés is, hosszú napnak nézek elébe.

Felnémet – Bánkút
2013.04.25; csütörtök

Távolság: 32,97 km
Szintkülönbség : 731 m
Megtett szint: 1312 m (Ezt fogadjuk minimum némi kétkedéssel. Az endomondó grafikonon látszik a szintprofil is, az alapján nem reális.)
Részletesen: Endomondo

Hatkor ébresztő, hétkor teljes felszereléssel, vidám mosollyal indulás. Nagyon távol a Berva kőbánya. Felfoghatatlan távolságra a Bükk-fennsík. Nem baj.

From Bükk 2013

Rögtön egy durva harapás: az almári domb 120 méter szint, a legrosszabb fajtából: alig járható, szűk, majdnem függőleges vízmosás.
A tetején kellett volna az oxigénmaszk.

From Bükk 2013

Amikor vége az üdülőhegynek, vége a kutyaugatás-kórusnak is. Már éppen kezdett az agyamra menni.

From Bükk 2013

Fentről nagyon szépen látszik Eger. Nem csak a város gyönyörű, hanem a fekvése is. Az előtérben Felnémet, jobbra a pásztorvölgyi iskola, nem messze mögötte a családi ház, aztán hátul világítanak Csebokszári házai és pontosan ugyan már nem lehet kivenni, de az a maszat ott Eger belvárosa.

Gyerünk tovább.

Nyár van, kegyetlenül. A tavasz ugyan bedugta a fejét az ajtón és beköszönt, de már itt sincs, megjött helyette a nyár. Mindennel, ami taszít benne: a pokoli meleg és a rettentő mennyiségű aprólégy, döglégy és bögöly.

A Berva völgye kellemes. Tök fura, éppen tegnap tisztáztuk apámmal, hogy kicsi gyerekként ő is dolgozott a völgyben (fát közelítettek le az autóúthoz), meg én is: mi egy skeetlövő pálya mellett egyeltük a domboldalt. Itt van nem messze az Egerből is látszódó mészkőbánya, az ötvenes években rabok művelték. A robbantásokat időnként még ma is észleljük. Sajnos közelről semmi nem látszik belőle, annyira sűrű a völgyben a növényzet.
A középiskolai koleszban volt egy ózdi srác, az ő szavajárása volt az, hogy ‘a berva életbe!’. A tanárok nem tudtak mit kezdeni vele, hiszen nem mondott semmi csúnyát, ez egy sima földrajzi név. Az más, hogy mire gondolt közben.
Fura dolog ez. Hiszen mi is számít káromkodásnak? A csúnya szó? A gondolat? A gondolat indukálása a másik személyben? Káromkodós ember valaki, akinek minden második szava az, hogy basszus? Idegenkedünk tőle? Miben különbözik attól az embertől, aki sűrűn bazdmegel? Pedig ugyanaz van mögötte, mégis sokkal jobban taszít az utóbbi alak. Úgy gondolom, hogy káromkodási szempontból a basszust alulértékeljük, a bazdmegelést meg felül. Ez alapján megítélni bárkit is, az meg marhaság. A szövegéből ezerféleképpen kiderül, hogy kulturált emberről van-e szó, vagy bugris bunkóról: a bakker/bazdmeg változatok használatán alapuló véleményalkotás nagyon könnyen tévedhet.
Viszont, ha már előjött ez a gondolatmenet, tegyünk egy kisérletet. Ebben az írásban mellőzni fogom a csúnya szavakat. Az lesz helyettük, hogy berva, franc és elszabtam. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz ettől mesterkélt az írás. Egy biztos, káromkodási alapanyag lesz bőven.

Apám: – Egyszerű lesz az út, végigmész a távvezeték alatt.
Én: – Hehe.
Aztán egy jó nagy szakaszon tényleg a távvezeték alatt mentem.

Hatvan méter szint. Tök feleslegesen. Bakker. Basszus. Van itt egy kellemes tisztás, a térkép szerint az a neve, hogy Emír Nyaka.

From Bükk 2013

Ahogy kiértem rá, fa alatt kellemes pihenőhely, némi táblázás is. De a további útról semmi konkrét infó. Utálom a tisztásokat. Valahol a túloldalukon megy tovább az út, de értelmes táblázás nélkül ez nem látható. Na, a Bükk és az értelmes táblázás, ezek viszont erősen különböző dolgok.
A tisztás közepén magányos fa. Nézdd meg az alábbi két képet. Az elsőn a fa látszik, zoom nélkül.

From Bükk 2013
From Bükk 2013

A másodikon rázoomoltam a 135-ös objektívemmel. Ekkor már látod rajta a jelzést, ugye? (Nagyítsd ki bátran.) Ha nincs nálad távcső, vagy zoom fényképezőgép, akkor ezen a tisztáson halott vagy.
De ez még hagyján. Ugyanis a logikus elképzelés ilyenkor az, hogy gondolatban összekötöd a beérkezési pontot a magányos fával és úgy gondolod, hogy az egyenes végén lesz a továbbvezető út is. Mit ád az ég, tényleg megy ott befelé az erdőbe egy szekérút. Jó meredek. Én is fellihegtem a tetőre. 60 méter szintemelkedés, rövid idő alatt. Itt tűnt fel, hogy nincs turistajelzés. TúraGPS elő, a legnagyobb nagyításban látszott, hogy ha minimálisan is, de szögben állok a túraúttal. Azaz a szekérút távolodik tőle. Megnéztem a folytatást, a távolodás egy idő után markáns lesz, a szekérút elmegy Szarvaskő felé, a túraút meg megy felfelé a Berva patak völgyében. Mehettem vissza le az emelkedőn. (Endomondó szintprofil, olyan 7 km környékén tisztán látható a hupli.) És igen, a tisztáson, a szekérút bejáratától nem messze találtam is egy elég jellegtelen, benőtt utat, ahol pár méter után ott is volt a jelzés. Miért, miért nem lehet ilyen zűrös helyekre kitenni egy kiszabott útjelző táblát? Hiszen az átlagos turista már annak is örül, ha a magányos fán észreveszi a jelet, nemhogy utána fel legyen készülve egy ilyen trükkre.

Már otthon is, amikor nézegettem a túratervet, látszott, hogy akárhogyan is variálom, pont a legnagyobb melegben leszek azon a szakaszon, ahol igazából bevadul a terep, jönnek a kemény szintek. Habár reggel hétkor már úton voltam, de a 11 órai meleg így is az emelkedőn kapott el. Tervezés közben az vígasztalt, hogy ekkor azért már a Bükkben leszek, a fák árnyéka csak megvéd. A franct. Egy gramm árnyék sem volt.

From Bükk 2013

Olyan déltájban meg is billentem: hányinger, szédülés. Sapka ugyan volt rajtam, de ez akkor is kezdő napszúrásra utalt. Abban bíztam, hogy hamarosan jön a Homonna tisztás, a térkép szerint pihenőhellyel és forrással. Ott leülök, mint az iszap, és megvárom, amíg csitul valamennyit a nap.
Nem részletezem, milyen állapotban érkeztem meg a tisztásra. A tisztásra, mely nem létezett. Két túraút ugyan keresztezte egymást, de tisztás, az nem volt. Az asztal és a padok a tűző napon voltak, esély sem volt odaülni. Ledobtam a felszerelést a fenyők alá, elmentem forrást keresni. Hosszas bolyongás után meg is találtam. A helyét. Az ún. Bársonyos forrás nem létezett, kiszáradt. Pihenés? Lófranc. Abban a pillanatban, hogy egy percnél tovább nem mozogtam, vastag fekete felhőként leptek el a legyek. A természet lágy öle, az. Két müzliszeletet toltam be (erőszakkal, mert nem kívántam, de kellett a kalória), mind a kettőt sétálgatás közben. Víz… na, ez volt a legbervább. Másfél literrel indultam neki, az Emír Nyaka környékén még volt egy forrás, ott ittam egy liter vizet és újratöltöttem.

From Bükk 2013

Igenám, de ezután jöttek a kemény emelkedők a tűző napon, én pedig nagyon számítottam erre a dög Bársonyos forrásra. Igaz, biztonsági játékként csak fél liter vizet ittam meg, de emiatt szószerint zörögtek a sejtjeim. És bejött, a forrás nem létezett, azaz a maradék egy literrel kellett legyőznöm az aznapi maradék szintet (közel 300 méter) és a maradék távot az első vízforrásig (20 km.) Igen, jól látod: az adott helytől a legközelebbi vízelőfordulás 20 km. Azaz már Bánkút. (Itt említem meg, hogy a tervezett végcél nem Bánkút volt, hanem Jávorkút. Az még plusz négy kilométer Bánkúttól.) Árnyékban nem is reménykedtem. Tiszta sivatag. (Közben nem győztem hálálkodni a döntésért, hogy útközben tettem egy kis kitérőt azért a korábbi forrásért. Ha azt nem teszem, akkor már a Homonna tisztáson felfordultam volna.)
Hosszú pihenés, az nem volt. Elvacakoltam egy negyedórát, aztán a legyek miatt mentem tovább. Azt találtam ki, hogy amikor egy-egy kósza fa miatt megjelent valami kósza árnyék – ez olyan 100-200 méterenként fordult elő – akkor pihentem egy percet, majd mielőtt eldurvult volna a légyhelyzet, mentem is tovább. Így haladtam is, meg hűtöttem is egy cseppet magamat. Nagyon bíztam a Galya-nyeregben, de a kép ugyanaz volt: az asztal és a padok a tűző napon, a legyek meg ugyanolyan harapósan repkedtek. Azért úgy eszembe jutott a Szlovák Paradicsom, ott az ilyen pihenő padok fölé odarittyentettek valami fedelet is. Hiszen alapanyag – fa – volt bőven. Ez jó napsütés ellen, jó eső ellen. Nálunk? A magyar turista kemény legény.
Nagyjából itt merült fel az ötlet először bennem, hogy le fogom rövidíteni ezt az egészet. Amikor egy hónappal ezelőtt tervezgettem, akkor még téli körülmények voltak, semmi kánikula, semmi legyek. A mostani viszonyok mellett viszont ez nem túra, hanem tortúra. Megy a fene holnap Miskolcra. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy Jávorkútról lemegyek Lillafüredre, onnan a kohász-kék jelzésen pedig a Vasműig, majd ahogyan Egerben is, egy városnéző sétával fejezem be az utat. (Konkrétan a Tiszai pályaudvarig szerettem volna besétálni.) Ez olyan 20-25 kilométer lett volna, rendes szintekkel. Na, ez volt az, amihez ilyen körülmények között semmi kedvem nem volt. Eleve a Jávorkút is kezdett necces lenni. Bánkút és Jávorkút között ismerem az utat, még világosban is igen trükkös. Van benne egy meglepő letérés a földútról, melyet nehéz elcsípni. Aztán van egy ligetes rész, ahol valójában nincs túraút, csak a távoli fákon lehet észrevenni a jelzéseket és fától fáig lehet haladni. Na, ez az, ami sötétben nem megy, még fejlámpával és túraGPS-szel sem. Azaz ha este hétig nem tudok elindulni Bánkútról, akkor Jávorkút almás. Márpedig jelen állapotban Bánkút is valami elérhetetlen messzeségben lebegett.

Güzü tovább. Hogy én nem vagyok normális, az biztos. Üldögélhetnék a szülőknél, beszélgethetnénk sör mellett a hűvös teraszon, biztosan örülnének is nekem – én meg itt pusztulok meg a tűző napon, a hegyre felfelé menet. Aztán már hazafelé mondta Nej, hogy mennyire is irigyelt engem. A hűvös irodájából. Hogy ilyeneket csinálok. Aha.

Miután jó alaposan kinéztem az utat, belefutottam egy behajtani tilosba. Nem erősködtem, kerülő. Így legalább lesz esélyem kimászni a Bél-kő tetejére. Eredetileg beterveztem, de itt, fent, hirtelen számítani kezdett minden plusz méter szintkülönbség. Végül úgy voltam vele, hogy majd meglátom.
A kő előtt nem sokkal futottam össze az egyetlen emberrel, akivel a túra során találkoztam. Beszélgettünk, dícsérte a kilátást.
Nagy levegő. Azértis kimentem, megnéztem.

From Bükk 2013
From Bükk 2013
From Bükk 2013

Fura látvány volt, nem pont erre számítottam, de az erdőkből, természetből kikukucskálva érdekes kontraszt volt a berva ipari környezet.

From Bükk 2013

Őr-kő tisztás bejárata. Sokk. Tábla szerint Bánkút még 14 kilométer. Pedig már 22-nél járok. És akkor még Jávorkút. Bakker.
Lerogytam a padra. (Az első pad árnyékban.) Térképböngészés. Ja? A kék jelzés megy hegyen-völgyön keresztül, óriási kanyarokkal, szintekkel. Hát, nekem erre most abszolút nincs igényem. Aztán nocsak: itt van a piros bicikli! Van egy pirossal jelölt kerékpárút. (Már korábban is többször jött rajta a túraút.) Azt mondja, hogy… ez eltekereg erre, eltekereg arra… de pont a bánkúti turistaháznál ér véget. És nem, nem mászik fel a hegyekre, inkább azonos szintvonalon, de megkerüli. Ez kell nekem.
Ja, és van még egy nagy előnye: innentől nem kell foglalkoznom a jelzésekkel. Egyszerűen hihetetlen, mennyire botrányosak a jelzések a Bükkben. Jellegtelen oldalösvény, mész tovább a szélesebb úton, aztán csak azt veszed észre, hogy már nincs jelzés. Mehetsz vissza, bámulhatsz bele minden oldaljáratba, hogy hol veszthetted el az utat. Útjelző tábla alig. Az ilyen trükkös oldalsó leágazásoknál szinte soha. Ha nem akarsz eltévedni, akkor folyamatosan az egyik kezedben térképet kell tartani, a másikban túraGPS-t. Nálam volt mind a kettő, de mivel nem bámultam folyamatosan, egy csomószor mégis elböktem. Gyakorlatilag az egész túra könnyedségét, stressztelenítését veszi el az állandó nyomozás a jelzések után. Ha már 100 méteren nem láttam jelzést, mindig jött az idegeskedés, hogy megint elnéztem egy oldalágat, vagy csak spórolt a festő, esetleg kivágták a fát.
Na, ilyesmi nincs a kerékpárúton. Ezek viszonylag szélesek, a talajuk kemény, murvás. Ha nem ágazik le róluk egy legalább ugyanilyen út, akkor biztos lehetsz benne, hogy jó úton jársz. A kerékpárt nem fogják beterelni egy észrevehetetlen rókaösvényre. Igen, messze nem olyan hangulatosak, mint az erdei ösvények. De biztosan tudsz haladni, ráadásul a kerékpárút inkább kerüli a hegyeket, de nem kényszerít a bringásokra plusz szinteket. Nekem pedig már nem nagyon volt erőm hegyet mászni. Szóval ráálltam a bringaútra és szép tempósan haladtam. A hátralévő táv így is 11 kilométer lett a 14 helyett.

Közben volt szerencsém figyelni a turistautakat is, mert elég sokszor kereszteztük egymást. (A kék+ szintén a turistaházig vitt, csak éppen hegyen-völgyön keresztül.) A túraút vagy lement és piszok meredekből jött fel később, vagy fordítva: magasan kezdett, hogy utána visszajöhessen a kerékpárút szintjére. Egy csomószor metszett tisztást, melyekről ugye tudjuk, hogy halálos csapdák.
Nem bántam meg a döntésemet. A turistaút levisz, felhoz… aztán örülj. Nem, nem megyünk lefele, mert abból sírás lesz.
Közben volt egy pillanat, amikor megéreztem, hogy a csúcson vagyok. Egy hosszú kaptató után azt mondtam, hogy most jött el az a pillanat, amikor le kell fényképeznem a GPS-t.

From Bükk 2013

És tényleg. Az egész napot figyelembe véve ekkor voltam a legmagasabban.

Utána csak mentem, mentem, egyre monotonabbul. Tulajdonképpen finiseltem, legalábbis érzésre. Utolsó erők összeszedése, célegyenes-feltámadás. Bánkút még öt kilométer. A francba. Jávorkút meg még négy, azaz összesen kilenc. Berva franc. Ez még rengeteg. Ki fogok pukkadni.

Végül Bánkút, egy újabb bájos jelzésösszezavarás után. 19.00. Remélem, még nyitva vannak. Remélem, érzik, hogy mekkora kapacitás közeledik alulról.
Menetközben többször is felcsillant, hogy még sikerül időben felérnem, aztán a terep mindannyiszor megtréfált. A GPS szerint a nap lemegy 19:38-kor. Azaz ha most, pihenés nélkül még nekiindulok, akkor pont átjutok a zűrös részeken világosban, az utolsó egy kilométer már sötétben is jól járható. (Nejjel teszteltük a múltkor.) De mi az, hogy nem pihenek? Ki vagyok száradva, mint egy marék kalcium-oxid. Fizikailag a halálomon vagyok: fáj a vállam, fáj a térdem, a nadrág feldörzsölte a combomat, a jobb sarkamon vízhólyag és egy cseppnyi erő sincs bennem. Legalább egy félórát kellene pihennem, hogy folytatni tudjam, de akkor pont a sötétben indulnék el, arra az útra, melyről már korábban is írtam, hogy sötétben nehezen járható.

Végül besétáltam a panzióba, kértem egy szobát és öt sört.
Az ötödiket már lassan ittam. A harmadik szivar mellé.
Jó hely a Bükk-fennsik. Jó a levegő.

Közben kijött a teraszra a pincér.
– Hozhatok vacsorát? Hamarosan zár a konyha.
– Mit tud ajánlani?
– Étlapot. Meg meglepetésvacsorát.
– Oké. Lepjenek meg.

Elment. Visszajött.

– A ma esti meglepetés zöldségleves és pizzaszeletek. Jó lesz?
– A zöldséglevest hanyagoljuk.
– Nagyon finom.
– Én ma máshogyan pótlom a folyadékot – mutattam bizonytalanul a sörök felé.
– Jó. Hozom a pizzát.

Végül szeletekbe vágva egy fél pizzát hozott ki. Nem bírtam megenni, pedig máskor simán lecsúszik egy egész is. Nem volt rossz, csak éppen képtelen voltam a szilárd ételt lenyelni. Felfelé jövet összesen három műzlicsokit toltam be, erőszakkal. A hőségben, a nagy fizikai terhelésben egyáltalán nem kívántam szilárdat. Csak folyadékot. Rengeteget.

Hobó idézte valakitől: úton lenni az élet, megérkezni a halál. Erre mondtam én, hogy de nagy marha vagy fiam, bakker. Én útközben haltam meg majdnem, és érkezés után tolom be boldogan a söröket.

Aztán felmentem zuhanyozni. Hülye, hülye, hülye. Tudhatnám már, hogy az erős terhelések után ki szokott rázni a hideg. Most meg azt gondoltam, mi bajom lehet, ha hideg vízben zuhanyzok? A takaróig alig jutottam el, gyorsan belecsavarodtam és igyekeztem legalább szabályos ritmusban vacogni. És még csak nem is tudtam jól bemelegedni, mert igyekeznem kellett, nyolckor zárt a kocsma.

Visszaültem a söreim mellé.

Nem is tudom, melyik a jobb? Kiülni az étterem teraszára, amikor egy komplett erdei iskola randalírozik szabottul az udvaron (ez volt, amikor vacsoráztam), vagy amikor már csend van, mert bementek belső foglalkozásra, én viszont belecsöppentem egy ifjú pár romantikus vacsorájába. Akik éppen az esküvőjüket jöttek fel megtervezni ezen az eldugott, hangulatos helyen. Ahol a mellettük lévő asztalnál szivarozok. És tolom befelé a söröket. Három után már büfizni is szoktam. Még akkor is ha ki vagyok száradva.
Nem akarom beidézni az egész beszélgetést, de amikor befejezték a romantikus vacsorát és mentek mellettem kifelé, legszívesebben odasúgtam volna a hapsinak, hogy fuss, menekülj. Fly you fool, hogy stílszerű legyek. (Belső poén, nem fogom elmagyarázni.)

Aztán az éjszaka. Előtte tisztálkodás. Érdekes, az öt sör után nem kellett pisilnem. Sőt, még a fogmosás után is betoltam két pohár vizet, pedig ez egyáltalán nem szokásom.
Tíz körül feküdtem, üdén, tisztán. Nem volt gond az elalvással. Egészen hajnal egyig. Arra ébredtem, hogy valaki a fejemben azt magyarázza, hogy jó lenne kitalálni, hogyan lehet a fájdalmat szétosztani úgy, hogy mindenkinek elviselhető mértékű legyen. Először nem értettem, aztán leesett, hogy pokolian begyulladt a fogam.
Nem tudom milyen hatalom vette a fejébe félévvel ezelőtt, miszerint mindenképpen eléri, hogy felkössem magamat, de ez az éjszakai találat nagyon ült. Éjjeli fogfájás fájdalomcsillapító nélkül a Bükk-fennsík közepén. A személyzet majd csak reggel jön meg. Senkire nem számíthatok. Végül sikerült becsapnom a fájást, elővettem a Kindle-t, kerestem egy olcsó, de lebilincselő könyvet és belemerültem, igyekezve nem tudomást venni a fájásról. Fél négy körül esett ki a kezemből az olvasó, aludtam reggel nyolcig.

Ez a fogfájás egyébként is egy öv alatti ütés. A fájó fog híd alatt van, nem is kicsi alatt: az egész alsó fogsorom egy nagy híd. Ezt kellene megbontani, hogy hozzáférjenek. Ehhez még megbízható, ismerős fogorvos esetén is igencsak gyűjteni kell a merszet, de a családunk bejáratott fogorvosa nemrég halt meg váratlanul, rákban. Most az van, hogy sűrű fogmosással, szájvizezéssel karban tudom tartani, de ha kihagyok pár napot – mint ahogy a közelmúltban a Bodrogzugban is történt – akkor képes bedurranni. Amikor ezt a szöveget írom, már lekezeltem és megint minden rendben van. (Persze a szituáció messze nem ilyen egyszerű, de úgy gondolom, már így is túl sokat foglalkoztam az írásban a fogaimmal.)

 
Bánkút – Lillafüred
2013.04.26; péntek

Távolság: 14,72 km
Szintkülönbség : -651 m
Megtett szint: 315 m (Megint nem tűnik reálisnak. Nem tudom, a GPS honnan szedi össze.)
Részletesen: Endomondo

Reggel üde ébredés, a fogfájás lecsillapult az elviselhető érték alá. Oké, irány a reggeli. Érdekes módon még mindig nem voltam éhes, viszont nagyon kívántam egy teát. Meg egy kávét.
Természetesen megint kiültem a teraszra.
Fura volt. Az udvaron reggeli torna az erdei iskolásoknak. Futtatták, tornáztatták őket, miközben én, az eltunyult, komótosan ettem a rántottámat és kortyolgattam utána a kávét.
Az egyik tanítónéni keresztülvágott a teraszon és kedvesen odaszólt: Egészségére!
Vajon most a kávéra gondolt vagy a szivarkára?
Egyébként ez a hölgy küzdött némi kihívással köszöngetés terén. Amikor bejöttem a teraszról és jó étvágyat kívántam neki, annyi volt a válasz, hogy köszönöm, viszontlátásra. Pedig ekkor még nem akartam sehová sem menni.

Aztán odafent aprólékosan összekészültem, a recin fizettem, elbúcsúztam a roppant szimpatikus személyzettől, és újfent nekivágtam. A legfurcsább az volt, hogy amint kijöttem reggel az épületből, vállamon a nehéz fényképezőtáska, hátamon a szintén nem könnyű hátizsák, körbenéztem, éppen kezdett erősen sütni a nap – mégis újból kedvem támadt túrázni.

Érdekes fejlemény: a nadrágom zsebébe nem pakolhatok nehéz dolgokat, mert az a nadrág, melyet induláskor még be sem tudtam gombolni és csak az öv tartotta rajtam, ma már begombolva is lötyög, az övön meg nincs több lyuk.

From Bükk 2013

Első célpont: Csipkéskút. A szilvásváradi lipicai ménes telephelye. Már messziről intenzív lószag.

Egy újabb bájos útjelzés kaland. Megy a földút, kanyarodik, pont a kanyarban átfolyik rajta egy patak, úgy, hogy a kanyarodó földúttal innentől párhuzamosan mennek, szorosan egymás mellett. Igazából nincs is értelme jelet keresni, balra fal, jobbra a patak. Mész, mész. A földút közepesen süllyedt lefelé, a patak nagyon durván. Körülbelül egy kilométerrel arrébb a patak már olyan hatvan méter mélyen tekergett. (Két darab tízemeletes ház.) Ekkor kezdett gyanús lenni a dolog, mert jelzés elég régóta nem volt, de a túraGPS szerint teljesen jó úton jártam. Egy ideig. Ugyanis az út egyszer csak elfordult enyhe ívben a pataktól, nekem pedig párszáz méter után esett le, hogy a GPS szerint megint szögben vagyunk a turistaúthoz képest. Bakker. A turistaút a patakmederben lett volna. Ez addig, amíg a kettő egymás mellett futott, nem látszódott. Ott kellett volna nagyon figyelnem a patak túloldalán lévő fákat, ahol a patak elkezdett jobban süllyedni. Vagy oda kellett volna egy jelzőtábla. De ez már túl merész gondolat, hiszen honnan is szereznének ennyi fát a táblákhoz.
Na, azt a hatvan métert, amit ott ereszkedtem azon a roppant meredek parton, azt nem kívánom senkinek. De végül leértem, jelzés sehol, bátran megindultam lefelé… és egyszer csak megjelent a jelzés. Szabja meg a franc.

Hamarosan leértem Ómassába, a közben megerősödött patak mellett. Az örök kutak. Az árokban meredeken lefutó patakból bevezettek az udvarra egy csövet, azt kihúzták a föld felé, legörbítették, mintha vízcsap lenne, szelep nélkül. A kifolyó víz megy is vissza a patakba. Csak éppen az udvaron van egy örök kút. Gyönyörű, tiszta vízzel.

Lent a faluban a kocsmáros kiült mellém, negyedórán keresztül mesélt a kutyájáról. A garadnai vasútállomáson segítettem a szakinak becipelni a csocsót a kocsmába. Kényelmesen csorogtam lefelé az úton, szivarozgatva, sörözgetve, élményekkel. Az Erdei Halsütőben ettem egy piszokul finom sült pisztrángot, pedig utálom a halat. Körbemászkáltam az őskohót. A Hámori tó mellett eldumálgattam a horgászokkal. Amíg vártam Nejt, hogy felszedjen, elücsörögtem egy lillafüredi kocsmában, a csapossal beszélgetve.

From Bükk 2013

Ez a séta sem volt rossz, pedig pont az ellenkezője volt a klasszikus turizmusnak: nem néptelen erdő, hanem falvak, kisközösségek, emberekkel.
Jézusom, csak nem kezd felszívódni a mizantróp énem?

Link:
Az összes kép (slideshow)

This entry was posted in Utazás.

One thought on “Megint Bükk

  1. Respect!
    Nagyon nem akartam belepofázni, de azért mégsem állom meg:
    “Nincsenek kövér öregemberek…” – Dr. House
    Szóval menni kell, 2 keréken, vizen, futva, gyalogolva.
    Ha rákattan az ember, onnantól már nincs gond, mind függőséget okoz.
    Az a bánkúti 32 km kb. 6.5 óra lenne nekem. :)

    Ha meg belföldön túrázni indulsz 2013-ban, akkor van egy Android-os okostelefonod, van rajta Locus a turistautak.hu teljes térképével. Offline használatra le tudod tölteni az ország érintett szeletét, még csak állandó net sem kell neki.
    Eltévedni akár csak 200 métert is akkor fogsz, ha nem nézel rá kérdéses esetben a térképre.
    Garmin GPS minek???? Papír túristatérkép maximum hagyománytiszteletből…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *