Torok Gyula

Éreztem én már tegnap reggel, hogy nem lett volna szabad elmennem futni. Estére már enyhén fájt a torkom, ma reggelre pedig vadul begerjedt. A saját nyálamat nem tudom lenyelni, nem hogy egyek, vagy igyak. A fájás átsugárzott a fogamra és a fülemre. Valószínűleg lázam is van.
Volt már jobb szilveszteri bulim is.

Ezért érdemes nyelveket gyerekkorban tanulni

  • Első családi autónk (Warszawa) rendszáma (60-as évek vége): IB 40-64
  • Második családi autónk (Lada) rendszáma (70-es évek): IS 61-88
  • Harmadik családi autónk (Lada) rendszáma (80-as évek): PR 76-04 (*)
  • Első saját autó (Lada) rendszáma (1992-1995): ???
  • Második saját autó (Trabant) rendszáma (1996-1997): ???
  • Harmadik saját autó (Opel) rendszáma (1997-2002): ???
  • Negyedik saját autó (Ford) rendszáma (2002-2007): DYN-??? (*)
  • Ötödik saját autó (Chevrolet) rendszáma (2007-): KTW-898 (**)

(*): Csak órákkal a piszkozat megírása után jutott eszembe.
(**): Ahogy eladom, pár év múlva már erre sem fogok emlékezni.

Faster. Better.

Fókuszvesztés. Már régóta nem arra figyelünk, ami értékes, hanem valami másra. Valami hamis értékmérőre.

Az újságírónak már nem az a célja, hogy az olvasó elégedett legyen az írásával. Leszarja. Az a lényeg, hogy jó legyen a cím. Egy jó cím mindent elad, és ha az olvasó rákattint, akkor pörög a letöltésszámláló, ha felkelti a figyelmét a standon, akkor fogy a példány. Az olvasó pedig hamar elfelejti, hogy átvágták, hiszen már ott van a következő izgalmas cím.

Ha projektezel, akkor tudod, hogy nincs olyan, hogy normál tempóban, alaposan végiggondolva végzed a munkád. Azt senki nem fizeti ki. A kiírás szigorú, a túlélésért folytatott küzdelemben mindig van pályázó, aki extrém határidőket vállal. Van, amikor a te céged az, van, amikor a konkurencia, ilyenkor persze meg kell próbálnotok még ennél is lejjebb menni. A minőségi munka maximum lózungok formájában szerepel, mindenki tudja, hogy nem fér bele. A végén persze elégedetlen lesz az ügyfél, stresszes a beszállító, de ki nem szarja le.

Sorolhatnék még példákat, de minek. Látható, hogy valahogy úgy alakult, hogy a fő cél a pénz előteremtése, pontosabban a pénz _minél hatékonyabb_ előteremtése. A gond ezzel a ‘minél hatékonyabb’ kifejezéssel van. Lennie kellene egy határnak. Hogy ne menjünk le kutyába. Hogy legyen egyensúly a hatékonyság és a minőség között. Jelenleg az arány teljesen eltolódott a hatékonyság felé. Mindegy, mennyire szar, csak olcsó legyen. Elégedett olvasó, elégedett ügyfél, munkáját élvező szaki… ezek már mind nem számítanak semmit.
Pedig ezeknek kellene lenniük a fókuszban. Csak éppen akkor éhenhalunk.
Na, itt ment félre valami, de nagyon.

Majdnem jó könyvek

Nos, mindennek van előnyös oldala is. Csak meg kell találni.

Például pár évvel ezelőttig zömében papír alapú könyveket olvastam. Habár a print könyvek átlagos színvonala nagyon sokat esett az utóbbi 10-15 évben, de azért amikor egy könyv kijött a nyomdából, egy csomó ember keze nyoma volt rajta. Mondjuk, korrigálták a szerzőt. A szerkesztő elolvasta a nyersanyagot. Első – és egyben hozzáértő – kritikusként változásokat is javasolt. Vagy kidobta. Aztán korrektor. Meg grafikus. Meg tipográfus. Bár a külső megjelenés a könyv tartalmán nem sokat módosított, de értő olvasó számára pontos iránytűként működött. Ránéztél, és már láttad is, hogy az a könyv téged nem fog érdekelni. Ez egy tudás volt, mely a könyvekkel való több évtizedes együttélés alatt fejlődött ki.

Abszolút extrém körülmények között is működött. Vagy tíz évvel ezelőtt vettem egy Updike regényt. (Akkor még kedveltem a szerzőt.) A könyv megjelenése kész katasztrófa volt, a borítója.. eh, szóval így nézett ki. Hát hogy lehet egy Updike könyvnek ilyen külsőt adni? Aztán elolvastam, és azt mondtam, hogy ehhez a könyvhöz tényleg ez a külalak illik. És soha többé nem olvastam Updike-ot.

Csakhogy mi van most? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a számítógépén van ebook, vagy valami hasonló nevű könyvtár. Ahová a haverokkal pendrive-on keresztül cserélt könyveket szórta be. Kellően sok haver esetén ez a könyvtár több tízezer könyvet is jelenthet. És micsoda tartalommal, édes istenem. Oké, akadnak köztük színvonalasak is, persze, de azért… és most nem is arról beszélek, hogy külalak, meg tipográfia, hiszen az elektronikus könyvek, az ebook könyvtár arab bazári forgatagában mindez nem szempont, de hát még az az annyira istenített tartalom sem tűnik túlzottan acélosnak.

A tartalom előállítása demokratizálódott. Írtam valamit? Elküldtem ugyan az Igényes Kiadónak, de válaszra sem méltattak. Úgy látszik, nem értik meg a zsenialitásomat. Sebaj, csinálok egy weblapot és kirakom oda. Vagy csinálok egy blogot és ott közlöm folytatásokban. Vagy hohó, hát van a gépemen Calibre, csináljunk belőle ebook-ot. Tegyük ki ingyenesen a weblapunkra. Meg a blogunkra.
És a könyv elindul. Ingyenesen letölthető. Olvasni nagyon kevesen fogják, de sokan le fogják tölteni az ebook könyvtárukba, onnan meg pendrive-on terjed.

Igen, jól érzed, közeledem.

Ezek a könyvek nem igazán jók. Egyszerűen még nincsenek készen. Bármennyire is jó az ötlet, bármennyire is élvezetesek a párbeszédek, bármennyire is vannak benne elgondolkodtató fejtegetések, az egész nem áll össze. Nem jók a jellemek. Nem jó a tempó. Nem következik a cselekvény a jellemekből. Olyan, mint egy majdnem jól behangolt gitár: jó, jó, de amikor megpengetünk egy akkordot, érezzük, hogy valahol egy picit hamis. Itt túl hosszú az írás. Ott meg rövid. Az író, aki több hónapja benne élt a történetben, már annyira benne van, hogy a kívülálló olvasónak nem tudja átadni az élményt, mert már nem tudja, milyen lehet kívül állni. Az író ilyenkor egyébként is elfogult, szerinte ez a könyv már jó. Az igényes olvasó meg morog, mert a könyv nem lett volna rossz, ha még egy kicsit csiszolnak rajta.

Mostanában ilyen könyveket olvasok. Figyelmesen. Keresem bennük, hol vannak azok az apró hibák, amelyektől elmegy az összhangzás. Amelyektől egy könyv érezhetően amatőr marad.
Mert még a majdnem jó könyveknek is megvan a hasznuk.

A teremtés koronája

Üldögéltem a nappaliban és elmerengtem. Arra gondoltam, lehet, hogy én vagyok az egyik degu a ketrecben. Időnként alszom, időnként hajtom a kereket. Időnként eszem, időnként cserélik alattam az almot. Időnként kivesznek, ekkor szaladok egy kört az ismeretlen és izgalmas szobában. Aztán visszatesznek. És utána újból alszom, vagy megint tekerem a kereket.
Miért ne lehetnék én az egyik degu?
Felálltam, legyintettem. Hülye hasonlat. Nekem azért kell hajtanom a kereket, hogy legyen ketrecem. Ezt egy degu sohasem értené.

Ádvent

Piacra mentünk autóval. Kertváros, szűk utcák, jobbkezes kereszteződések. Forgalom nulla. Aztán jobbról váratlanul megjelent egy autó. Nem számítottam rá, de szerencsére lassan mentem, gyors fékezéssel éppen meg tudtam állni _még a kereszteződés előtt_. Az autó kikanyarodott balra, mellém állt és a bent ülő idős nő vad integetések mellett nekiállt kiabálni velem.

Piacról visszafelé. Szűk, egyirányú utca, parkoló autókkal súlyosbítva. Két fő utat összekötő, rövid utca, ténfergő gyalogosokkal, nincs értelme gyorsan menni. Kábé harminccal csorogtam, amikor mögöttem egy Nissan Micrában egy középkorú nő vadul elkezdett dudálni. Hogy útban vagyok neki és csináljak valamit. Aztán az első helyen, ahol nem volt parkoló autó, meredeken megelőzött. A főútra kikanyarodva utána kilométereken keresztül mentem mögötte, ott már nem sietett.

Tényleg nem értem. Ádvent van, ünnepvárás. Még aki nem vallásos, az is tudja, hogy ez az az időszak, amikor be kell húzni a féket, lehiggadni, lenyugodni, hozzálassulni az év végi ünnepekhez. Nem pedig agresszíven lesöpörni mindenkit a térképről.

Vége van, mint a szelfi botnak

Ha fejlesztése a tervek szerint halad, már jövő júniusban megvásárolható lesz a Zano nevű szelfidrón. A mindössze 55 grammos minidrónt akár zsebre is lehet vágni, mivel nem nagyobb 6,5 x 6,5 centiméternél. Szükség esetén csak elő kell venni, és iPhone-ról vagy androidos okostelefonról vezérelve bármikor képes tulajdonosáról légi felvételt készíteni.
link

Barna kommentje:

Az megvan, amikor többszáz ilyen szar kerülgeti egymást a levegőben valami nagyvárosi látványosságnál? Érdekes lesz..

A küklopszok szigetén

Előkészületek

Valamikor szeptemberben jelent meg egy utazási fórumon, hogy ‘nézzétek már, erre a hosszú hétvégére milyen jó áron vannak Szicíliára repülőjegyek, kár, hogy már csak 16 darab van belőlük’. Rövid időn belül megjelent egy csomó visszajelzés, hogy tényleg van és tényleg olcsó. El is kelt vagy 25 jegy, csak a fórumon belül. Istenem, marketing.
De nem lényeges, a jegy valóban olcsó volt, elmenekülni ebből a trágya időjárásból a nyárias Szicíliába pedig bőven megért ennyit.

Illetve, mondom ezt utólag.
Ugyanis kicsit sűrűre sikerült az ősz: Balatonkarika, Grúzia, Róma, Tényő, folyamatosan levegőben lógó, de aztán rendszeresen elhalasztott tanfolyamok, na meg a munka is. Nem igazán kívántam egy újabb utazás megszervezését. Nem is törtem össze magamat túlzottan. Már az elején kiderült, hogy teljes a miszfit, gyakorlatilag egy program sem akart rendesen összeállni. Aztán vasárnapra vállaltunk egy bátrat, hétfőre semmit, keddre meg még kevesebbet.

És ez a csavargás lett az ősziek közül a legjobb.

2014.11.29; szombat
Kiutazás

Télikabátban a repülőgéphez, majd két óra múlva leszállni a gépről, beleszagolni a tengertől sós, növényektől édes illatú levegőbe és pillanatok alatt beleizzadni a 21 fokos cataniai éjszakába.
A 457-es buszt egyből megtaláltuk, korábban mindenkinek kiosztottam az 1 eurós érmét, de a sofőr nem fogadta el. Morgott valamit, aztán intett, hogy húzzunk hátra, mert indulna. Felhívás potyázásra. Szerencsére befelé csak öt megálló, gyorsan a vasútállomás előtt voltunk. Onnan már csak másfél kilométer séta. Nagykabátban. Hátizsákkal. Melegben.
(Nem, a kabát nem fért el a zsákban. Wizzair-rel mentünk.)

De még így is hamarabb érkeztünk az igértnél egy félórával. Rácsörögtem Danielre. (Nem voltam nyugodt, a pacák korábban csak olaszul volt hajlandó levelezni, én meg guglitranszlétezhettem.) Sikerült valami keverék olasz-angol nyelven tisztázni a dolgokat, közölte, hogy 20 perc múlva itt lesz.
– Akkor az még egy óra – ült le a padra a mediterránokat túlságosan is ismerő lányom.
Leült mindenki. Kellemes, háromszögletű terecske volt az óvárosban, nem messze látszott a Dóm kupolája. Az időre egy szavunk sem lehetett. Miért is ne üldögélnénk akkor itt egy kicsit? (Hát, pölö éhesek voltunk, szomjasak voltunk, vécét kívántunk.)
Felálltam, arrébbsétáltam, rágyújtottam egy 25 perces toszkán szivarra. Öt perc telt el, fékezett egy robogó, lepattant egy vigyori hapsi, majd harsányan üdvözölt minket. Szivar a csatornába.

A kecó hangulatos. A ház kívülről, khmm mondjuk úgy, hogy ódon, na jó, romos, de az óvárosok már csak ilyenek. A lépcsőház viszont márványlépcsős és… ilyet sem láttam még: elágazott.

From Szicília 2014

Ez egy szűk, majdnem csigalépcsős lépcsőház, ahol az egyik kanyarban a klasszikus lépcsőház tekeredett jobbra, de ugyanitt elindult egy érintő irányú, azaz egyenes oldalág is. Ennek az első kanyarában egy oltár világított és csak utána jött balra az ajtó. Mi tekeregtünk tovább a főágon jobbra. Egy lezárt folyosó, még odabent is tekeregtünk, aztán meglett az ajtónk. Valószínűleg a folyosó mögötti rész valamikor egy lakás lehetett, aztán átstrukturálták: alapterület szerint két részre osztották, majd ugyanezt tették a fölötte lévő lakással is és az egymás feletti két lakást nyitották egybe egy-egy csigalépcsővel. Ebből következően jöhetett létre olyan bizarr szoba az emeleten, melynek az ajtaja nem közvetlenül nyílott a folyosóra, hanem egy kicsi, boltíves csigalépcsőn keresztül. Maga a szoba pedig éppen akkora volt, hogy elfért benne egy egyszemélyes ágy. El is neveztük kriptának. Dóra nyerte meg.

Daniel maga volt a megtestesült kedvesség, még átvágni is nagyon kedvesen próbált meg. Mosolyogva közölte, hogy a City Tax 3*18 euró én pedig mosolyogva közöltem vele, hogy lóf@szt, mama. Majd a patthelyzetet úgy oldottam meg, hogy egy fecnin levezettem neki. Miután látta, hogy tudom, mennyi Cataniában az idegenforgalmi adó, olyan elegánsan siklott át rajta, mintha eredetileg is ezt mondta volna. Mivel a pacák tényleg végtelenül kedves volt, segített mindenben, szó nélkül belement, hogy az utolsó napon ráérünk délután négykor lelépni, csak arra tudok gondolni, hogy a csibészség a vérében van és ezek az apró átvágások részei a helyi folklórnak. Még meg is sértődhetnénk, ha nem kapunk belőle.

Rögtön két meglepetéssel szembesültünk. A neten azt írták, hogy nincs se balkon, se wifi. Ehhez képest balkon mind a két szinten volt és kaptunk internetet is. A net a kölyköknek jött jól – mindkét helyen vizsgafelvétel és aki találkozott már a Neptunnal, az tudja mennyit jelent a gyorsaság – a balkon meg nekem, mert lehetett hol szivarozni. Az idő pedig… álmos 18-20 fok, még késő este is.

Utcafronti balkon:

From Szicília 2014

Hátsó front (ha jobban megnézed, jobb oldalon látszik a tenger):

From Szicília 2014

Végül maga az épület:

From Szicília 2014

Bolt. Itt már nem volt szerencsénk. Idefelé a Victor Emmanuel úton láttunk egy Supermarket-et, de elhűltünk. Pici és tele üres polcokkal. Az egész boltban 8 üveg bor volt. Ellenben a parmezán… 11,3€/kg. Nejnek egyből jojózott a szeme. (Egyrészt a kedvenc sajtja. Másrészt Magyarországon kábé 6000 forint kilója. Itt meg 3500.) Még rákérdeztünk Danielnél, tud-e más boltot, de csak legyintett: – Piccolo. Molto piccolo.
Ezzel bajban leszünk.
Ahogy magunkra maradtunk, egyből lementünk abba a moltopiccolo boltba és felvásároltuk a borkészlet egynegyedét. Azaz vettünk két üveg másfél literes kocsisbort és egy elég drága normál üveges bort. Ezenkívül ott maradt még egy másfél literes fehér, egy hasonló méretű rozé, egy ötliteres marmonnkanna (nem akartuk megtudni, mi van benne) és még három üveg normál bor. Kenyér, felvágott, olajbogyó nem volt, a zöldségeknél is csak olyan gyökér paradicsomot találtunk, hogy nem mertük megvenni. Márpedig szombat késő este van, holnap lehet, hogy még ez a bolt sem lesz nyitva. Írtam már, hogy miszfit? Végül vettünk egy szatyor csipszet. Az legalább volt. Két fajta. Egy sós, meg egy paprikás. Ja, és vettünk egy féltégla parmezánt. Még sétáltunk egy kicsit, találtunk valami pékséget, így végül összejött a vajaskenyeres parmazán vacsora, borral. A vörösbornak hitt kocsisborról kiderült, hogy frizzante, így a szomjas emberek gyűrűjében hamar vége is lett. Vacsi után még elfogyott a normál üveg is.

Utána pedig éjszakai séta. Dóm tér, halpiac (mely csak hétfőn lesz nyitva), sétálóutca, bulinegyed. Na meg a sikátorok.

From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014

Itthon még felbontottuk a rozé kocsisbort. Nem kellett volna. Nem is tudom, hogyan fogyott el. A sós csipsz nagyon kellett hozzá. Utána megnéztem a papírjaimat, a holnapi busz tízkor indul, azaz hétkor ébresztő. Ez elég is volt az este lezárásához.

2014.11.30; vasárnap
Taormina és Castelmola

Nejjel korán keltünk, leszaladtunk. Bolt, pékség. Megint összejött a vajaskenyeres parmezán. Amikor meséltem a kölyköknek, hogy Nápolyban négy napig csak parmezánon éltem, nem hitték el. Most meg nagyon hasonló a helyzet. Oké, vettünk még tojást is. Barna már tegnap este is közel volt a légiósbetegséghez.

Reggeli közben, immár napfénynél, ismét megnéztem a papíromat. Kiderült, hogy elnéztem egy sort, a busz 11-kor indul. Hmm. Hirtelen nagyon ráértünk. De megembereltük magunkat, elindultunk korábban. Úgyis még meg kell találni a buszt, utána meg legfeljebb csavargunk még egy kicsit. (Nehogy azt hidd, hogy a busz megtalálása olyan könnyű feladat. Addig oké, hogy minden busz a vasútállomás elől indul, de a minden busz, az jelenleg azt jelenti, hogy durván sok busz, durván nagy területen. A helyijárati társaságnak van itt egy pályaudvara és még három távolsági cégnek. Ez annyi, mint négy pályaudvar, nem kis átfedésekkel. Mi egyből megtaláltuk a cégünket, aztán a jegyirodát, aztán a buszt, de ezen én itthon egy fél napot dolgoztam.)

Ahogy sétáltunk a vasútállomás felé, egyre erősebb hiányérzetem volt. Aztán beugrott: az Etna! Mindenhol azt írták, hogy Catania az Etna lábánál fekszik. Márpedig egy 3300 méteres vulkánt legalábbis illene látni, ha már a lábánál vagyunk. Nos, nem láttuk. Térkép alapján betájoltuk, merre kellene lennie, de ott csak egy nagy szürke ködöt találtunk. Ajjaj. Mindenhol azt írták, hogy micsoda gyönyörű látvány a taorminai görög színház romja, háttérben az Etnával. Arról sehol nem írtak, hogyan néz ki háttérben a köddel. Na mindegy, bíztunk benne, hogy mire odaérünk, felszáll. (És nem írigyeltük Baluzoli kollégát, aki ma hajnalban kirándult az Etnára. Ha mi nem látjuk a tövéből a hegyet, akkor ő sem láthat minket a hegytetőről. Amit valószínűleg még el is tudna viselni, de velünk együtt nem lát semmit a szigetből sem.)

A busz olasz mértékkel mérve pontos volt. (Ettől azért tartottam egy kicsit. Az olasz buszközlekedés nem a kiszámíthatóságáról híres, ma meg vasárnap van. Kevés a buszjárat, mi pedig az utolsó busszal terveztük a visszautat. Ha valamilyen okból kifolyólag elhibázzuk, elég hülyén fogjuk magunkat érezni az egyébként gyönyörű Taorminában.) Bő egy óra buszozás. Mindenki elaludt én viszont vadul skubiztam a ködgomolyt. Hátha felvillan egy pillanatra a vulkán.

Szicíliai táj. A kertekben, a domboldalakon narancsfák. Rengeteg. A sövény leander. A gyom meg medvetalp kaktusz.

Taorminában kaptunk egy kis ízelítőt, milyen az, amikor egy nagyméretű távolsági busz feltekeredik a szerpentíneken a hegyre. Szűk, kisvárosi utcákban. Szembeforgalom mellett.
De ez csak ízelítő volt. Ugyanis mentünk rögtön tovább, Castelmolába.

Ez a település volt az, mely már az otthoni tervezésnél meghozta végül a kedvemet. (Próbáld ki: írd be a Google Earth-be, hogy Castelmola, zoomolj rá, majd mozgasd az egeret, próbáld meg a levegőből körbejárni a hegyet. El fogsz ámulni.) Azt mondod, hajmeresztő volt a buszozás Taorminába? Laza sétagalopp volt Castelmolához képest. Az egész buszon hatan voltunk: a sofőr, mellette egy mamóka, meg mögötte mi négyen. Én konkrétan a legjobb helyen – a sofőr mögötti sorban, a folyosónál, előttem a hatalmas panorámaablak – hogy kamerával tudjam venni az egész utat. Rettenetesen szűk szerpentinek. Erős szembeforgalommal. És nemcsak Fiat500-asok jöttek, hanem terepjárók is. A hajtűkanyarokban a busz teljesen keresztbeállt, ilyenkor azért voltak tolatgatások szemből.
– Ha buszszimulátort csinálnék, ezt a terepet raknám bele – jegyezte meg Barna.
– Ja, csak a folyamatosan beszélő mamókát se hagyd ki.
És tényleg. Nálunk az van, hogy a buszsofőrrel vezetés közben beszélgetni tilos. Itt meg a mamóka odaült mellé és ezen a durva terepen folyamatosan csevegett a sofőrrel. Aztán egyszer csak csörgött a sofőr telefonja. És felvette. Innentől félkézzel vezetett, egyszerre beszélt a telefonba, meg a mamókához, közben pedig tolta felfelé a buszt ezen az eszméletlen úton.
Végül felértünk a kastély előtti kicsi térre. Végállomás. Leszálltunk.
Egyik oldalon függőleges sziklafal felfelé, a másik oldalon többszáz méter mély szakadék.
– Hogyan fog ez itt megfordulni? – pislogott Barna.
– Fogalmam sincs – tártam szét a kezemet – De ez a sofőr olyan, hogy meg fog. Vagy lehet, hogy visszatolat.

Ezen a téren állt meg a busz:

From Szicília 2014

Kilátás a kastély tetejéről. Háttérben az Etnát eltakaró köd.

From Szicília 2014

Castelmola képek:

From Szicília 2014
From Szicília 2014

A mélyben Taormina:

From Szicília 2014

Útvonal: Castelmola, Taormina, 6 km.

Castelmola maga egy háromdimenziós labirintus, ahol a legnagyobb távolságok a függőleges koordináták mentén találhatók. Magyarul meseszerű kis utcái vannak, de nagyon meg kell dolgozni az élményért. Legszívesebben az összes zegzugot, az összes lépcsőt és az összes sikátort bejártam volna, de egyfelől nem volt sok időnk, másfelől pedig… egyszerűen túlcsordultunk. Még ha a világ legfinomabb ételét tennék is le eléd, maximum megeszel két tányérral és tele vagy, rá sem bírsz nézni. Egy idő után előttünk is összefolytak az utcácskák. (Viszont ez az a hely, ahová akár naponként is vissza tudnék menni csavarogni.)

Jött a következő műsorszám, mely mindenki szerint a nap csúcspontja volt: a gyalogösvény Taorminába. Nem könnyű megtalálni. Eldugott kis lépcső, mely ránézésre egy magánkertbe vezet. Elég sokat gugliztam, hogy megtaláljam. Hogy neked ne kelljen, itt vannak a koordinátái: 37.857693, 15.276862.
Elindultunk a lépcsőn és egyből egy kaktuszerdőbe jutottunk.

From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014

A kaktuszok tele voltak gyümölccsel, de nem mertük megkóstolni. (Cataniában vettünk egyet a piacon, de nem volt finom.) Ahogy haladtunk lefelé, a kaktuszerdő véget ért, de az út hangulata maradt.

From Szicília 2014

És persze a kilátás is.

From Szicília 2014

Castelmola alulról:

From Szicília 2014
From Szicília 2014

Az utolsó kép már Taorminából készült.
Újabb fejezet. A turisták által csodált Taormina. (Szerintem Castelmolának maximum a cipőfűzőjét kötheti meg, de valószínűleg én vagyok a hibás termék.)

Az egyik utcában érdekes autót láttam.
– Nézzétek már, egy négykerékhajtású Fiat Panda!
– Itt?
– Hát – vontam meg a vállam – Elég meredekek az utcák. Ha lefagynak, akkor kellhet.
Csak amikor körbenéztem az értetlen arcokon, akkor esett le, mekkora marha vagyok. Mindegyikőnkről csorgott a víz a huszonsok fokban. November utolsó napján.

Térkép alapján megkerestük a Corso Umberto (központi sétálóutca) alsó végét, majd végigsétáltunk rajta. Volt némi hangulata, persze, de ez már tele volt turistacsapdákkal. (Mondjuk a dóm kifejezetten tetszett, az a fajta templom volt, mely inkább Istent akar adni az embereknek, nem pedig arannyal, pompával elkápráztatni őket.)

From Szicília 2014

Innen ráfordultunk a görög szinházra. (Nekünk magyaroknak ez különösen ismerős lehet, Csontváry itt festette az egyik legismertebb képét.) Valószínűleg az volt a baj, hogy túl sokat vártam. Kezdődött a belépővel. A neten még 6€ szerepelt, a valóságban már 8-at szedtek. Annyira nem nagy dolog, csak a szájíz lett egy kicsit keserűbb. Utána a látvány hagyott cserben minket.

From Szicília 2014

A köd nemhogy nem tűnt el az Etnától, hanem lassan ellepte Taorminát is.

From Szicília 2014

Castelmolát már korábban elérte, ezen a képen már a taorminai vár sem látszik, nemhogy Castelmola.

From Szicília 2014

Végül teljesen lehúzódott a tengerig, végképp elvéve minden látnivalót.

From Szicília 2014

Jobb híján leültünk a görög színházban és… ücsörögtünk. A látvány az Etna nélkül sem volt csúnya. Próbáltuk elképzelni milyen lehetett itt 1500 évvel ezelőtt egy előadás, illetve milyen lehet most. Az akusztikából kaptunk bemutatót, két rossz kölyök kiabálva rohangált fel-alá a szinpadon.
Azt is megállapítottuk, hogy valahol szerencsénk volt: azt a pár ködmentes órát a létező legjobban töltöttük el, Castelmola tényleg örök élmény marad. Csak nem bántuk volna, ha Taorminából is kapunk egy keveset.

Egy kicsit még csavarogtunk a városban, lementünk a turistás részekről – bár ez nem igazán sikerült, mert annyira nem nagy a település. Végül találtunk valami apró boltszerűséget (az egész belvárosban sehol sem volt, gondolom, nem véletlenül) és keksszel, csokival csillapítottuk az éhségünket. Barnán már nagyon látszott a húshiány. Utána elsétáltunk a buszpályaudvarra, megkajáltunk, vártuk a buszt.
A köd miatt lehűlt az idő is. Egész nap rövidujjú ingben nyomtuk, de így is mindenki leizzadt. (A fekete ingemen sófoltok jelentek meg, ami azért nem normális.) Nagyokat vigyorogtunk az olaszokon, akik pulóverben, télikabátban vacogtak. Nekik ugye ez már tél.
A buszpályaudvaron kiállt egy busz. A sofőr beindította a motort, majd bement a bungalóba.
– Figyelitek – vigyorodtam el – Melegíti a motort a hidegben.
– Aztán mindjárt megjelenik a jégmentesítő kocsi, mint a repülőgépeknél – kapta fel a témát Dóra.
– És felrakják a hóláncot a téligumikra.

A busz ellenben pontosan indult, pontosan is érkezett. Még az indulás előtti séta során láttunk egy szimpatikus (pl. borokkal teli) kisboltot a cataniai buszpályaudvar környékén, érkezés után be is támadtuk. Bor. Végre bor. Ráadásul vasárnap este. Nem remélt ajándék. Vettünk is tizenkét üveggel, nagyjából 3-5€ között. (Az egyharmada könnyű frizzante volt, reggelire.) A borok válogatása nem volt egyszerű feladat, az üzlet szűk volt, a tömeg pedig akkorra, mintha csak ez az üzlet lett volna nyitva az egész városban. Volt jól kinéző olajbogyó (pl. kedvencem, az éretlen zöld), azt is vettünk. Mindenfélét. Hús, az speciel itt sem volt. Barnának már keresztbe álltak a szemei, Dóra pedig hazáig valami bugyuta dalt énekelt a Jégkorszak kettőből. Már nem emlékszem a szövegre, de minden második szó az volt benne, hogy ‘hús’. Vizeket, kenyeret nem vettünk, nem akartuk innen, a rák farkáról cipelni, pont elég volt a bor is. Ezek után annyira nem esett jól, hogy a kis boltjaink zárva voltak. (Valószínűleg tényleg csak a korábbi bolt volt nyitva az egész városban.) Kényszerűségből mentünk egy kört, a pékség szerencsére nyitva volt, valahol találtunk egy szál kolbászt is, így már teljes lett a vacsora.

Pontosabban.

Hazaértünk. Amíg a lányok terítettek, felbontottam egy frizzantét. (Mivel? Kérem szépen, vittem itthonról egy nagyon öreg pincérdugóhúzót.) Megkóstoltam. Finom volt. Közben kikerültek az étkek az asztalra. Szinte egyszerre nyúltunk az oliva verde után, bekaptunk egy-egy szemet… majd ugyanabban a pillanatban köptük ki. Az egész romlott volt. Ugye, amikor csak egy bolt van nyitva, akkor ott bármit el lehet adni. Kuka. A frizzante hamar elfogyott, bontottam egy újat. Dugós volt. Azaz ihatatlan. Ment a lefolyóba. Jó kis bolt. Szerencsére más kellemetlenség már nem ért minket, Barna is kapott végre húst, nyugodtan aludhattunk.

2014.12.01; hétfő
Semmittevés

Eddig tartottak az aktív programok. Mára annyi volt az összes terv, hogy elmegyünk – az egyébként meglehetősen híres – halpiacra, bejárjuk, ha látunk valami jópofa halat, akkor veszünk is, a csajok pedig megsütik. És ennyi. Meg döglés a lakásban. Ehhez pont elegendő kaja, bor és szivar volt otthon.

Reggel viszonylag korán keltünk, Nejjel, Barnával hármasban elmentünk boltba. (Friss kenyér, ásványvíz.) A bolt nem volt nyitva.
– Nocsak, elfogyott a borkészletük, aztán már ki sem nyitnak? – lepődtem meg.
(Ja, nem mondtam, tegnap, amikor benéztünk, már csak két üveg ihatatlan kocsibor volt a polcon, meg az ötliteres borzalom a marmonnban.)
Elindultunk boltot keresni, mentünk, mentünk, nem találtunk, aztán a Garibaldi utcában már volt valami élet, végül rájöttünk, hogy ez tkp. a halpiac kitüremkedése. De nem öltük meg az élményt, gyorsan megvettünk mindent, amik a reggelihez kellettek és hazamentünk.
Kényelmes, lusta reggeli. A napocska végig a hasunkra sütött.

From Szicília 2014

Utána halpiac. Tényleg nagy élmény. Az hagyján, hogy mindenki ordibál, végülis Olaszországban vagyunk. De itt aztán volt minden, amit ezek a szerencsétlenek ki tudtak rángatni a tengerből. Aztán a külső körökben meg az egyebek: zöldségek, gyümölcsök, kibelezett, fellógatott állatok, egyéb húsok, dór oszlop vastagságú mortadellák, malomkeréknyi sajtok. Vettünk halat, zöldségeket, krumplit, gyümölcsöket, zöldparadicsomot (imádom), illetve a halgyűlölő szekció (én) kapott mindenféle sütésre előkészített húsalapú csodákat.

Déltájban értünk haza. Utána otthon… hát tényleg egész napos döglés volt. Először főzőcske – ahogy én is szoktam, borral öntözve a szakács torkát – aztán egy hosszú, kényelmes ebéd, utána szunya, aztán döglés tovább, a kölykök vadul küzdöttek a Neptunnal, én kiültem borral, szivarral a teraszra és nézegettem a tájat, a házak külsejéből próbáltam kitalálni a belsejüket, aztán olvasgattam, utána vacsora, megint bor, végül ágybadőlés. Nem mondom, hogy a legizgalmasabb napunk volt, de jól éreztük magunkat.

(Eredetileg hétfőre szerettem volna berakni egy kirándulást Siracusába, de akkor a halpiac/halsütögetés maradt volna el, azt ugyanis pont nem tudtuk volna átrakni keddre, hiszen aznap már indult haza a repülőgép. Igaz, viszonylag későn, de akkor is kapkodós nap lett volna belőle. Miszfit.)

2014.12.02; kedd
Hazaút

Reggel szokás szerint bolt, de most már otthonra. Bementünk, az eladók furcsán néztek ránk, hogy mit keresünk egy üres boltban, aztán odamentünk a csemegéspulthoz, közöltük, hogy sajtot szeretnénk. A pacák szedegette elő a mindenféle kicsi (félkilós) parmezánokat, de csak csóváltuk a fejünket, amíg végül hitetlenkedve ki nem emelt egy 2,5 kilós darabot.
– Igen, azt kérjük – bólogattunk.
– Honnan jöttek maguk? – csúszott ki a száján.
– Ungheria – vigyorogtunk.
Így ha legközelebb Cataniában jársz és azt hallod, hogy a Vittorio Emmanuel utcában be kellett zárni egy boltot, mert négy éhes magyar turista kifosztotta, ne lepődj meg.

Szokásos reggeli, aztán városnézés. Igen, az utolsó napon. Így alakult.
Cataniáról az a hír járja, hogy igazából nincs ott semmi érdekes. És ez valahol igaz is. A Dóm téren kívül nincs semmi kiemelkedő turistalátványosság.

From Szicília 2014

Mondom, kiemelkedő. Viszont ott van maga a város, A nyüzsgő, élettel teli város, a tömérdek kicsi, szűk utcáival, ahol még azon sem lepődnék meg, ha időnként kiborítanák az éjjeli edényt a balkonról, ahol bármilyen szűk utcában nyomulsz, mindig jön mögötted egy autó, nem ritkán szemből is, ahol Giovanni egynégyzetméteres boltja mellett van közvetlenül Luigi egynégyzetméteres boltja és ez nekik pont elegendő, nem, senki nem rángat be az utcáról, és mivel nincs turistalátványosság, így nem is tapadnak rád agresszív utcai árusok sem, egyszerűen elindulsz az orrod után és már benne is élsz a városban. Sokan utálják Nápolyt, mert nincs ott semmi, csak tömeg, meg büdös, meg kosz… nekem viszont az egyik legjobban sikerült négynapos kirándulásom pont Nápoly volt. És ugyanezt éreztem Cataniában is. Nincs itt semmi. Csak egy város, tele szűk kis utcákkal és itt élő olaszokkal. Ennyi. De nekem tetszik. Pont így tetszik.

From Szicília 2014
From Szicília 2014

Gondolom, nem lep meg, hogy a fentiek alapján megszerettem a várost. Nem mászkáltunk sokat, két óra alatt 6,5 kilométert, de végig tetszett. Ez megint az a város, ahol kipróbálnám, milyen mondjuk egy hónapig itt élni. (Ember, egész évben lehet a szabadban szivarozni. Ez milyen már.:)

Utána hazaértünk. Gondosan kizabáltunk mindent a hűtőből, megittuk az összes bort, rendberaktuk magunk után a lakást, Nej gondosan meglocsolta a virágokat (bele volt írva a házirendbe), felvettük a télikabátokat (a dögmelegben) és elindultunk a vasútállomáshoz. Ugyan még nem tudtuk, honnan indul a reptéri helyijárat, de gondoltuk, majd megtaláljuk. Az utóbbi pár napban jelentősen javult a véleményem az olasz buszközlekedésről.
Nem kellett volna.
A helyijáratok pályaudvarát megtaláltuk, viszonylag hamar a 457-es busz megállóját is. Csak ott éppen állt egy másik busz. Egy meglehetősen masszív, ránézésre örökre odabetonozott busz, mindenféle felségjelzés nélkül. Mindegy, vártunk. Én közben sétáltam egyet. Motoszkált a fejemben, hogy idefelé a sofőr nem fogadta el az eurós fémérmét. Lehet, hogy itt is jegyet kellene venni valahol. De hol? Volt egy fagyis meg volt egy hotdogos bódé. Más nem. Valami információ, valami tábla… sehol. Oké. Várunk.
Negyedóra múlva befutott egy 457-es busz és mivel a megállója foglalt volt, beállt egy teljesen másik állásba. Futás. Hátizsákokkal. Előtte már mindenki megkapta az eurós érméjét. Felszálltam, adnám a sofőrnek a pénzt, de csóválta fejét. No. Pénz nem jó. Csak a jegy. Biztos? Biztos. Hol vegyek jegyet? Erre úgy nézett rám, mint a hülyére. Hol? A fagylaltosnál. Futás. Négyen. Hátizsákokkal. Télikabátban. A fagylaltos kábé 200 méterre volt. Csak reménykedtünk, hogy a sofőr megvár, hiszen ez neki csak egy egyszerű megálló. Gyorsan vettünk négy jegyet. Futás vissza a buszhoz. Megvárt. Lihegve felszálltunk. Ülőhely nulla. Mindenkiről csorgott a víz. Busz elindult. 180 fokkal ellenkező irányba, mint amerre a reptér van. Nyugi, intettem, ez egy ilyen busz, előtte várost nézünk. Szerencsére hamar felszabadult a négyesülés, ledobtuk magunkat. Innentől már csak az óra volt az ellenfelünk. Meg a busz útvonala. Oké, tudtam, hogy várost nézünk, de ez még így is erős volt. Bebuszoztuk Cataniát. A délutáni csúcsforgalomban. Információm szerint a busz, városnézéssel egyött is, kábé 25 perc alatt van a reptéren. 25 perc után mi még az Etna felé mentünk. (Most bezzeg, amikor ez volt a rossz irány, már látszott az a dög.) Végül egy örökkévalóságnak tűnő 40 perc után kilyukadtunk a… a vasútállomásnál. Csak most egy újabb állásba parkolt be a busz. Nyugi, intettem a többieknek, így volt betervezve. Csak arra kellett figyelnem, ne hallják a fogcsikorgatásomat.
Aztán végül kiértünk a repülőtérre, és igen, nagyon jól jött, hogy a tervezettnél korábban indultunk el a szállásról. Pontosabban, jól jött volna, ha a repülőtéren nem az fogad, hogy a gépünk félóra késéssel indul. Így megint ráértünk.
Security. A zsákom megint kiment a különleges futószalagra. Utálom. Jött is a mosolygós szakember.
– Szúróeszköz van benne?
– Dehogyis, mit gondol?
Akkor ő most kipakolja.
Pakold, b@zdmeg.
A szivaroknál meglepődött. Gondolom, nem mindenki visz haza szuvenírként húsz doboz dupla Toscano Garibaldi-t. (Két szivarboltot kellett kifosztanom értük.)
Aztán az egyik nylonzacskóból diadalmasan előrántotta a dugóhúzót.
– Ez mi?
– Dugóhúzó.
– Szúróeszköz. Nem lehet felvinni.
– Ez? Hol?
Erre kihajtotta a pengét. (Ez egy nagyon régi pincérdugóhúzó, még nincs rajta külön gallérvágó. Ehelyett kapott az eszköz egy kétcentis kihajtható pengét.)
– Kés!
– De csak kétcentis! Hat centiig felvihető.
– Hah!
Újból kihajtotta a pengét, majd mutatta, hogy a _nyéllel együtt_ majdnem tíz centi.
– B@zdmeg a dígó kurvaanyádat – morogtam. Abban biztos voltam, hogy én ezt az alakot semmilyen nyelven nem tudom meggyőzni, hogy a hat centi a pengére vonatkozik, nem pedig magára a “késre”. Ahogy mondani szokták, a biztonsági ellenőrzésnél úgyis azt vesznek el, amit akarnak, a szabályzattól függetlenül. Örülj neki, ha egyáltalán felengednek a gépre és nem csapdáznak be kivizsgálásra.
Ezek után még pakolhattam vissza mindent a zsákomba, mert kiborítani ugyan kiborított mindent, de visszarakni, azt ugye nem, közben persze rajtam nem volt se cipő, se nadrágszíj, szóval egyáltalán nem volt megalázó a helyzet, á, nem. Még jó, hogy fizettem is azért, hogy belekerüljek.

Innentől más már nem volt. A repülőgép végül nem félórát késett, hanem háromnegyedet, ebből Pesten már egyórás késés lett, de nem különösen érdekelt. Nyilván taxi, mert a kölyköknek programja volt, nem értünk rá buszozni. Hideg volt, szél és csapkodott az eső. A terminálról még vetettem egy pillantást a repülőgép felé: nem lehetne esetleg visszaszállni?

Linkek: