Banális történet. Egy ügyfélnél a helyi emberek nem hangoltak össze egy tevékenységet és emiatt félrementek a dolgok. Jött a telefon, hogy ehhez már nem értenek, rakjak már rendet. Éppen ebédeltem, olyan nagyon nem akartam az esettel foglalkozni, de az új Exchange-ben még nem vagyok annyira otthon, hogy fejből elmondjam nekik, mikor, hová kell kattintani, a parancssorról meg ne is beszéljünk, szóval legyintettem és kértem, tegyék át rám az esetet. Persze az ebédet még befejeztem, sőt a kávé/szivarka is megvolt az udvaron. Közben csörgött a telefon. Az egyik helyi ember hívott, hogy nem tudott ülni a fenekén, ráguglizott a problémára és talált is valamit, ha nem haragszom, akkor megpróbálja megoldani maga. Nem haragudtam. Fél óra múlva jött a levél, hogy minden rendben.
Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, óriásit segítettem valaki másnak. Azzal, hogy nem csináltam semmit.
És ezek azok a pillanatok, amikor megerősödik bennem az a meggyőződés, hogy nem a tudás, nem az intelligencia tesz valakit jó szakemberré, hanem a hozzáállása.