Olvasónapló

Nemrég fejeztem be Sagan-tól a Kapcsolat című regényt. Végül is… nem is annyira rossz szájízzel. Regénynek nagyon rossz, a jellemek sablonosak, a történet tele politikai, szociológia közhelyekkel, de a vége, amikor megmutatja, hogy a rengeteg vallási szélhámosság ellenére tényleg van Isten, csak nem az egyházon belül, hanem a tudományban, az azért tetszett. Kihasználva a lendületet, nekiugrottam – immár negyedjére – Eco regényének, a Foucault-Ingának. Sokan dícsérték, nekem viszont rendszeresen beletört a bicskám. A Kindle 6%-ot mutatott, itt vágtam földhöz a legutóbbi próbálkozásomkor. Újrakezdve be is ugrott, hogy miért: az egész egy akkora szánalmas, misztikus ködösítés, hogy iszonyat. A szerző mindenféle eldugott mítoszokból, legendákból rángat elő szereplőket, démonokat, egyfelől villogva azzal, hogy ő mennyire művelt, másrészt pedig abban bízva, hogy senki nem fog utánaolvasni, igyekszik mind a nevekkel, mind a ködös szöveggel egyfajta tudományfeletti übermisztikus hangulatot kialakítani. Olyat, amelyben minden természetfeletti megtörténhet. Gondolom, idővel meg is fog. Amikor a főhős az ingát nézve arra gondol, hogy vajon a Templomosok is végeztek-e ingás kísérleteket, majd rögtön utána elkezd írni a Templomosokról, akkor már majdnem sírtam. Ennyi erővel az eszkimókra is gondolhatott volna és utána értekezhetett volna róluk is eleget. Vagy az nem lett volna eléggé misztikus? Komolyan, levehetném a polcról a hét Ráth-Végh kötet bármelyikét és az abban szereplő személyeket valahogy belekényszeríthetném valamilyen rövid megemlítésen keresztül egy könyvbe és az máris egy csoda művelt regény lenne?
Na mindegy, most nagy az elhatározásom, kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani.

Ha már Ráth-Végh István neve felmerült, ez is megér pár sort. Az egyetemi éveimről, a csehbányai kulcsosházról, az elképesztően durva bakonyi bulikról már írtam eleget. Az egyik ilyen alkalommal érdekes társaság gyűlt össze, felerészben egyetemisták, felerészben – ismerősökön keresztül – városi fiatalság. Valamikor hajnalban – nyilván már nem szomjasan – az egyik bölcsésznek tűnő sráccal késhegyre menő vitám volt. Ő mindennek lehordta Ráth-Véghet, aki megtagadta a tudományt, aki csak kimazsolázta a történelemből az érdekességeket és ebből olcsó, szenzációhajhász könyveket írt. Én meg kitartottam amellett, hogy ilyen könyveknek is lenniük kell. Egy gyerekkel mi más szerettethetné meg a történelmet, ha nem egy ilyen könyv? Hogy a történelem nem csak évszám és gazdasági adat, meg királyok, meg politika, hanem emberi történetek, nagy szélhámosságok is? Az biztos, hogy nekem a történelem iránti érdeklődésem innen datálható, nem az általános iskolai oktatásból. (Konkrét sztori, hogy az egyik kötetet történelemórán olvastam a pad alatt, a tanár mondókáját ignorálva. Lebuktam, a könyvet elkobozták, ráadásul év végén – amikor legkésőbb mindig vissza szokták adni a prédát – szóval még akkor sem kaptam vissza. Valószínűleg a tanárnak is tetszett. Szerencsére a szülőknek nem tűnt fel a hiány, én meg, amikor elköltöztem otthonról, úgyis hoztam magammal a maradékot, aztán később antikváriumból pótoltam a könyvet.)

Most persze felvetheted, hogy akkor mi a bajom? Hiszen ezt csinálja Eco, meg egy csomó hozzá hasonló bestseller szerző is: összeszednek darabokat az emberiség történelméből, mítoszaiból, jópofa, izgalmas kalandokat kerítenek köréjük és kész. Mindenféle emberek elolvassák és lehet, hogy ettől támad majd kedvük a történelem megismeréséhez.
Lehet. De én ebben nem bízom. Az emberek ugyanis ezeket a könyveket a regény cselekményéért olvassák el, a történelem mögötte csak hangulatkeltő díszlet. Vajon hányan fognak utánaolvasni, mi is az a MU birodalom, melyet úgy futólag említett Eco? Senki. Ráth-Véghnél nem volt külön történet. Ő magukat az eredeti történeteket mesélte el, rengeteg háttérinformációval egyetemben. Hogyan nézett ki a francia udvartartás XIV. Lajos idejében? A szerző lelkiismeretesen felsorolta az összes léhűtőt, a feladatköreikkel együtt. Ez azért nem egy toszbunyólövöldözés kategóriájú írás, aki csak akcióra kiváncsi, itt leesik a könyvről. Aki marad, az meg akár meg is szeretheti a történelmet.

A szürke hétköznapok folytatódnak

Nemrégiben rátoltam egy Windows 8.1-et a laptopomra, szépen fel is ment, aztán jött vele vagy 114 hotfix, ezeket is felraktam, aztán az egyik után szétesett a bejelentkezési képernyő, de nem gond, user csak egy van, annak a jelszavát meg vakon is be tudom gépelni. Aztán ki akartam próbálni valamit a beépített Mail progival, de az elindítása után lefagyott a képernyő, aztán ugyanez a Calendar-nál, sőt az összes metrós alkalmazásnál is. Jó, ezt nem úszom meg. Összes videó driver töröl, a Catalyst is, de még a Catalyst Install Manager is, aztán az egészet újrahúztam. Szuper. Működik. Jöhetett a Windows Mail és igen, a hír igaz, ez tényleg egy Activesync kliens, azaz az összes olyan ügyfelünk levelezését fel tudom venni benne egy nézetbe, akiknél nincs rpc over https, de van mobilos elérés. Cool. Már kezdtem volna örülni, amikor a Windows meghülyült. Már megint. Nem használok képernyőkímélőt, ha be vagyok dugva a konnektorba, akkor nem kapcsoltatom ki a képernyőt… ehhez képest percenként kilockolt az a dög. Nem kellemes. De már késő volt, gondoltam, majd holnap.
Reggeli, tisztálkodás, gyere laptop. Aztán 8.30-kor elment az áram. Nemcsak nálunk, a beinduló riasztók nagy számából ítélve az egész telepen. Oké, főpróba, gyakorlat arra, milyen lesz, amikor végleg betiltják itthon az internetet. (Vagy csak halálba adóztatják, de az ugyanaz.) Persze ilyenkor más sincs, gondolok arra, hogy fűtés, melegvíz, meg en-bloc a konyha sem. Kiültem a teraszra, aztán amikor már nagyon fáztam, visszamentem a lakásba és akkor már csodás melegnek tűnt a 18 fok. Délben rendeltem kaját, fél kettőre ért ki. Az árammal együtt. Csak az internet nem jött meg. Nagy buli volt, egy falat kaja, egy switch reset, újabb falat kaja, rohanás a padlásra, újabb kanál, újabb ipconfig. (Sietnem kellett, háromkor már jelenésem volt.) Addig eljutottam, hogy elpukkadt egy router, az, amelyik az egész belső hálózatunkat leválasztotta a T-Home hálózatáról. (Plusz ez volt a DNS szerver, meg a DHCP is.) Annyit még összehoztam, hogy csináltam egy ideiglenes dhcp szervert, hogy legalább bent menjen a hálózat, majd rohanás. Estefelé aztán Proxy5 kolléga és Sanyi haverjának a telefonos segítségével sikerült életet lehelni a routerbe, ami azért is elképesztő, mert alapvetően egy hardveres hibát tudtunk megjavítani szoftver és némi birkavese segítségével. (Dugj be azon a lyukon egy vastag szöget, utána dugd be a tápot, a szöget meg nyomdd addig, amíg tizenötig számolsz.) A router konfig még tartogatott izgalmakat, de aztán ez is rendbe lett rakva.
Nem kicsit szinesítette a napot a percenként kilockoló Windows. Volt olyan, hogy fejlámpa a fejemen, az orrommal nyomtam a papírvágó kést abba a bizonyos lyukba, egyik kezemmel a tápkábelt kezeltem, a másikkal meg a tapipadot simogattam, ne lockoljon ki a laptop műtét közben. Ekkor ért haza Nej, sokat tapasztalt feleség, egy szót sem kérdezett.
Estére meglett a net. Első körben belépkedtem az ügyfelekhez, van-e valahol szigorú Activesync házirend, de nem volt. Akkor maradt a gugli. És igen, viszonylag hamar meg is lett a válasz, ez egy bug, úgy lehet kilőni, hogy User Accounts / Reset Security Policies.
A legszebb az, hogy a mai napot alapvetően pihenősre terveztem. De hát, ahogy a szólás is mondja, ember tervez, Isten meg beleköp a levésbe.

Carl Sagan nemigen érezte az idők szelét

Pihenésképpen kicsit politizáltak is – beszélgettek a dél-afrikai krízis megoldására született Mandala-elv körül Amerika-szerte dúló vitáról, meg az egyre élesedő szócsatáról a Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság között.

Aztán egy oldallal később..

A szűk kört érintő szakmai idegeskedés azonban beleveszett abba az általános, mámorító érzésbe, hogy az emberi faj csodálatos új kalandja kezdődik, hogy mérföldkövet hagyunk el, hogy új korszakba lépünk amit még megsokszorozott a közelgő harmadik ezredforduló.

Carl Sagan – Kapcsolat (1985)

Ősz

Nem leszek túl népszerű, de szeretem ezt az időt. 10-18 fok, ez már végre az én komfortzónám. (35 fok, brrr…) Felvenni egy pulóvert, kiülni az udvarra, figyelni, hogyan terelik a növények a klorofilt a levelekből a gyökerekbe, a pusztulásra ítélt levelekkel ezerszínűvé varázsolva a környezetet. Csak nézni, nem írni, nem olvasni – pedig a Kindle itt van a zsebemben, de inkább mégsem – száműzni az állandó zajt, zsivajt a fejemből, lehetőleg nem gondolni semmire, élvezni a szineket, a szagokat, a csendet, a kávét, a szivart.

Aztán vissza az íróasztalhoz dolgozni.

ps.
Amikor készültem felmenni a padlásra, a laptop tápját hanyagul ledobtam az étkezőasztalra. A madzag része lecsúszott az asztalról, majd az a szinte súlytalan kábel magával rántotta a sokkal súlyosabb trafót is.
Nagy dolgok vannak készülőben.