Nemrég fejeztem be Sagan-tól a Kapcsolat című regényt. Végül is… nem is annyira rossz szájízzel. Regénynek nagyon rossz, a jellemek sablonosak, a történet tele politikai, szociológia közhelyekkel, de a vége, amikor megmutatja, hogy a rengeteg vallási szélhámosság ellenére tényleg van Isten, csak nem az egyházon belül, hanem a tudományban, az azért tetszett. Kihasználva a lendületet, nekiugrottam – immár negyedjére – Eco regényének, a Foucault-Ingának. Sokan dícsérték, nekem viszont rendszeresen beletört a bicskám. A Kindle 6%-ot mutatott, itt vágtam földhöz a legutóbbi próbálkozásomkor. Újrakezdve be is ugrott, hogy miért: az egész egy akkora szánalmas, misztikus ködösítés, hogy iszonyat. A szerző mindenféle eldugott mítoszokból, legendákból rángat elő szereplőket, démonokat, egyfelől villogva azzal, hogy ő mennyire művelt, másrészt pedig abban bízva, hogy senki nem fog utánaolvasni, igyekszik mind a nevekkel, mind a ködös szöveggel egyfajta tudományfeletti übermisztikus hangulatot kialakítani. Olyat, amelyben minden természetfeletti megtörténhet. Gondolom, idővel meg is fog. Amikor a főhős az ingát nézve arra gondol, hogy vajon a Templomosok is végeztek-e ingás kísérleteket, majd rögtön utána elkezd írni a Templomosokról, akkor már majdnem sírtam. Ennyi erővel az eszkimókra is gondolhatott volna és utána értekezhetett volna róluk is eleget. Vagy az nem lett volna eléggé misztikus? Komolyan, levehetném a polcról a hét Ráth-Végh kötet bármelyikét és az abban szereplő személyeket valahogy belekényszeríthetném valamilyen rövid megemlítésen keresztül egy könyvbe és az máris egy csoda művelt regény lenne?
Na mindegy, most nagy az elhatározásom, kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani.

Ha már Ráth-Végh István neve felmerült, ez is megér pár sort. Az egyetemi éveimről, a csehbányai kulcsosházról, az elképesztően durva bakonyi bulikról már írtam eleget. Az egyik ilyen alkalommal érdekes társaság gyűlt össze, felerészben egyetemisták, felerészben – ismerősökön keresztül – városi fiatalság. Valamikor hajnalban – nyilván már nem szomjasan – az egyik bölcsésznek tűnő sráccal késhegyre menő vitám volt. Ő mindennek lehordta Ráth-Véghet, aki megtagadta a tudományt, aki csak kimazsolázta a történelemből az érdekességeket és ebből olcsó, szenzációhajhász könyveket írt. Én meg kitartottam amellett, hogy ilyen könyveknek is lenniük kell. Egy gyerekkel mi más szerettethetné meg a történelmet, ha nem egy ilyen könyv? Hogy a történelem nem csak évszám és gazdasági adat, meg királyok, meg politika, hanem emberi történetek, nagy szélhámosságok is? Az biztos, hogy nekem a történelem iránti érdeklődésem innen datálható, nem az általános iskolai oktatásból. (Konkrét sztori, hogy az egyik kötetet történelemórán olvastam a pad alatt, a tanár mondókáját ignorálva. Lebuktam, a könyvet elkobozták, ráadásul év végén – amikor legkésőbb mindig vissza szokták adni a prédát – szóval még akkor sem kaptam vissza. Valószínűleg a tanárnak is tetszett. Szerencsére a szülőknek nem tűnt fel a hiány, én meg, amikor elköltöztem otthonról, úgyis hoztam magammal a maradékot, aztán később antikváriumból pótoltam a könyvet.)

Most persze felvetheted, hogy akkor mi a bajom? Hiszen ezt csinálja Eco, meg egy csomó hozzá hasonló bestseller szerző is: összeszednek darabokat az emberiség történelméből, mítoszaiból, jópofa, izgalmas kalandokat kerítenek köréjük és kész. Mindenféle emberek elolvassák és lehet, hogy ettől támad majd kedvük a történelem megismeréséhez.
Lehet. De én ebben nem bízom. Az emberek ugyanis ezeket a könyveket a regény cselekményéért olvassák el, a történelem mögötte csak hangulatkeltő díszlet. Vajon hányan fognak utánaolvasni, mi is az a MU birodalom, melyet úgy futólag említett Eco? Senki. Ráth-Véghnél nem volt külön történet. Ő magukat az eredeti történeteket mesélte el, rengeteg háttérinformációval egyetemben. Hogyan nézett ki a francia udvartartás XIV. Lajos idejében? A szerző lelkiismeretesen felsorolta az összes léhűtőt, a feladatköreikkel együtt. Ez azért nem egy toszbunyólövöldözés kategóriájú írás, aki csak akcióra kiváncsi, itt leesik a könyvről. Aki marad, az meg akár meg is szeretheti a történelmet.