Vasárnap, kora délután. Kellemes őszi idő, kivonultam a kuckóba, tologatni egy kicsit az egeret. Mások kirándulásra szánták el magukat, sorra jártak mindenféle csoportok a hátsó murvás úton.
Anyuka, kisgyerek kisbiciklivel. A kisgyerek taknyolt egyet. Hangos bőgés. A gyerek sorra bejelentette, hogy mijét ütötte meg, Anyuka vígasztalta. Aztán elhangzott egy meglepő panasz.

– Anya, miért van az, hogy én mindig elesek? – bőgte a gyerek.

Ebben a kérdésben, az elkeseredett sírásban egy teljes világ fájdalma összpontosult. Lehet, hogy a gyerek tényleg ügyetlenebb, mint a többi. Lehet, hogy csak túl nagy feladatot kapott, túl hirtelen. De a gyerek megérezte, hogy abban a világban, amelyben ő a középpont és mindenki más csak mellékszereplő, valami nem stimmel. És már nem azért reklamált, mert valamije fájt, hanem azért, hogy miért kapott ilyen világot.
Valljuk be, sokan vagyunk így ezzel. Miért van az, hogy nehezebben tanulunk nyelveket, mint mások? Miért van az, hogy gyengébbek az izületeink, mint a többieké? Miért megy vacakabbul a matek? Miért nem ehetünk olyan ételeket, melyeket mások igen? Miért vagyunk allergiásak dolgokra, melyekre mások nem? Ezek mind világfájdalmak… csak éppen már felnőttünk és tudjuk, hogy nincs senki, akin bőgve számon kérhetnénk.