 |
| From MiVanVelem |
Month: August 2014
Csak egy újabb hétköznap
Először hajnali fél kettőkor ébredtem meg. Dörgött az ég, én pedig kimentem a teraszra becuccolni mindent, meg ugyanezt az előkertből is. (Már ott is van kiülős sarkom, jó árnyékos.) Utána fél háromkor keltem fel, amikor megérkezett a vihar és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Becsuktam a hálószoba északi ablakát. Legközelebb fél négykor keltem fel, amikor rájöttem, hogy a vihar megtalálta a nyugati ablakot, a szél által befújt víz pedig az ágyat. Szerencsére nem dunsztolódtam sokat, hajnali hétkor már csörgött az óra. Fél tízkor jelenésem volt egy belvárosi ügyfélnél.
Indulás. Húznám el az autóbeálló ajtaját, de az a dög nehéz ajtó leesett a sínjéről, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy be is szorult. Se jobbra, se balra. Az eső közben szakadt, a sár – a jó ég tudja, honnan került elő – meg kezdett belepni. Végül eluntam, lekaptam az egészet, félredobtam, a slagnál lemosdottam, kiálltam, majd nagyjából visszatámasztottam a kaput, mégse maradjon már tárva-nyitva a ház. Óra. Negyedóra késés. Miközben még mindig dőlt az eső és hétfő reggel van. Ilyenkor a város akkor is járhatatlan, amikor nincs ennyire feltúrva. Ehhez képest meglepően hamar beértem a Népligethez, 9.30-kor pedig beléptem az ügyfél épületébe. Még egyszer biztosan nem sikerülne.
Délig tologattuk a biteket. Utána pedig bemutattuk a főnökömel a ‘nem veszem fel, visszahívlak, na de akkor meg én nem veszem fel’ játékot. Igazi profik ezt a végtelenségig képesek játszani, mi sem voltunk kispályások, végül fél háromra jött össze, vagy a hatodik oda-vissza próbálkozásra. Igaz, közben vásároltam 150 liter fenyőkérget mulcsoláshoz és 250 kiló murvát burkoláshoz, mindezt be is pakoltam a kocsiba, haza is hoztam, visszaraktam a helyére a garázsajtót – közben konstatáltam, hogy a macska akkorát kábelezett a lakásban, hogy létra kellhetett a lejöveteléhez – de szerencsére csupa udvari munkám volt, például behordani a kocsiből a zsákokat, mert szerencsétlen gépjármű igen csálén állt a súly alatt. Na ekkor jött csak össze a beszélgetés, közben hazaérkezett a lányom, elmutogattam neki, hogy ‘macskaalom’, erre majdnem vissza is fordult. Én még növelgettem másfél órán át az entrópiát – telefonok, emailek – aztán délután négykor nekiálltam ebédelni. Nem sokat – görög saláta, kolbász, rozskenyér – de ittam hozzá két kisföccsöt és az éjszakai program, na meg a hétvégi kemény fizikai munka elérte, hogy már a kanapéhoz is alig tudtam elmászni. Alvás hatig. Pedig megfogadtam hogy ma még mulcsolok egy olyan igazit, de végül már azt is sikernek könyveltem el, hogy beálltam a kocsival az udvarra. Utána még válaszolgatás a délutáni levelekre és hopp, már nyolc óra. Szivar, internetes marhaságok átfutása, a mai elmaradt tevékenységek felvésése a wunderlistbe, aztán valszeg rekordgyorsaságú elalvás lesz belőle.
Szóval tényleg semmi, csak egy átlagos hétköznap.
Emlékek
Nem is tudom, minek nevezzem ezt az írást. Leginkább arról van szó, hogy felbukkant egy váratlan emlék és gyorsan rögzítettem, mielőtt ismét elsüllyed. Azaz ez egy írás magamnak. Mindenki a saját felelősségére olvassa tovább.
Délelőtt zenét kerestem és pont az E betűs könyvtárba léptem be. Erste Allgemeine Verunsicherung? Einstürzende Neubauten? Hopp, Edda. Ezer éve nem hallgattam. (Nyilván csak az első két lemez. A harmadiknál már érződik, hogy Attis elkezdett kokettálni a földönkívüliekkel.) Oké, jöhet. Hallgattam az első lemezt – és hirtelen beugrott a bűvös kocka. Utána pedig végtelen bükki rétek, legelők, fantasztikus völgyek.
Elmerengve néztem a füstbe: ez most vajon mi?
Aztán apránként visszafejtettem.
Az Edda nagyjából akkor vitte végbe a csodát, amikor Barcikán voltam középiskolás. 1977-ben még farsangi zenekarként nyomták a sulinkban a csakberrit meg a lassúkat. 1978-ban váltottak egy nagyot és elkezdett leszivárogni Barcikára is, hogy van itt egy figyelemreméltó miskolci banda. 79 elején toltak egy koncertet Barcikán és egyből megfogtak. Rögtön beraktam őket a nagy kedvenceim (Hobó, Ricse, P Mobil) közé.
Csak megjegyzem, hogy akkoriban nagyon bejött nekem a szintén miskolci BMW/Tandem formáció is (ember, két szintetizátorral nyomultak a gitárok mellett) de sajnos az ő munkájukból nem maradt fent semmi.
Aztán 1980-ban megtörtént a csoda: megjelent az első Edda nagylemez. Ez akkoriban óriási fegyvertény volt. Nem is tudom, mennyit kellett ehhez kényeztetniük Erdős Pétert. Csak hogy érzékeld: a nagy budapesti feltörekvők közül a HBB-nek szintén ebben az évben jött ki az első lemeze, a már ekkor legendás P Mobilnak csak 81-ben, a Ricsének meg csak 84-ben, de az is milyen lett már. (Na, ők maximum kaktusszal kényeztethették Erdős Pétert.) Mi, ott a világ végén el sem tudtuk képzelni, hogy egy helyi kedvencből hirtelen ekkora országos játékos lett, de persze örültünk neki.
Nagyjából ekkor, nem sokkal a lemez kijövetele után, szervezett az iskola egy tanulmányi kirándulást. Egy busszal mentünk, szerintem csak az A és B osztály, de ha tévedek, akkor Sztupi majd kijavít. Putnok és Sátoraljaújhely között csavarogtunk, Széphalom, keleméri erdő, ezek a célpontok rémlenek. Naná hogy megkértük a sofőrt hogy az új Edda kazettát tegye be a magnóba és egész úton azt hallgattuk végtelenítve. Sokan ott hallották először. Voltak is döbbenetek, hiszen az addigra közkézen forgó kazettákhoz képest igencsak durván belenyúltak a zenékbe. Hátrányukra. A szövegek csiszolásáról meg ne is beszéljünk.
De most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egész nap az Edda szólt a buszban.
A keleméri réten elkéredzkedtem a tanerőktől. Ez egy szombati nap volt, én éppen hazautazást kaptam a koleszból, így szépen besétáltam Putnokra és életemben először – és utoljára – kipróbáltam a Putnok -Eger szuperexpressz vonatot. 40 kilométer, három óra. Ellenben a táj gyönyörű. De most még ott járunk, hogy beértem a putnoki állomásra és volt vagy másfél órám a vonat indulásáig. Mit csinál ilyenkor egy 16 éves srác? Kiültem az árnyékba, elővettem a bűvös kockámat – mindig nálam volt, mint ahogy akkoriban mindenkinél – és tekergettem. Akkoriban már ki tudtam rakni, sokkal jobban izgattak a különböző minták. Hamar el is repült az idő, sőt, a vonaton sem éreztem soknak azt a három órát. Különösen azért nem, mert a táj lélegzetelállító volt. A szerelvényen hárman tartózkodtunk, a sofőr, a kalauz, meg én. Királd környékén a vonat éppencsakhogy meg tudott birkózni az emelkedőkkel. Ez most egyáltalán nem túlzás: ha leszálltam volna, kényelmes sétatempóban is simán lehagyhattam volna a szerelvényt. És ott, azon a részen mentünk át erdőkön, hatalmas tisztásokon, hágókon, gerinceken, miközben a távoli völgyekben látszódtak a közeli települések. Aztán Szilvásváradtól már ismerős volt a táj, ismét foglakozhattam a kockámmal.
Hát, így. Így folyt össze az Edda első lemezének ronggyá hallgatása a bűvös kockával és a gyönyörű Bükk egy általam ismeretlen oldalával. Emlék rögzítve.
Egy gondolatot még megér, hogy mi is lett mindezekből. Az iskola helyén ma már valami zeneművészeti iskola van. A szombat már nem is tudom mióta nem munkanap. Az Eddából önmaga karikatúrája lett. A bűvös kockát elfelejtettük, aztán most éppen reneszánszát éli. Az említett vasútvonal pedig közben megszűnt.
Ja, én meg megöregedtem.
Recent Comments