Varázsló vagy kreativitás?

A ‘kreativitás’ pozitívan csengő szó, míg az ‘automatizálhatóság’… fúj, le vele. Emiatt szoktuk utálni is az informatikában a varázslókat. Igazi férfi beparaméterezi a szkriptet, puszta kézzel.

Persze ez valójában nem így van, de a bennünk lakó majom megsértődik, ha kiderül, hogy egy gép is képes arra, amiről azt hittük, hogy csak az emberi kreativitás.

Én inkább egy másik aspektust emelnék ki. Ha személyesen csinálom, akkor az értékes figyelmemből, időmből áldozok, megtisztelve a témát, a címzettet. Ezért tartom értékesebbnek.
De nem biztos, hogy ami így születik, az jobb is. Ugyanis ha erősen mélyen leásunk egy-egy kreatív folyamat mélységeibe, könnyen lehet, hogy az elemi lépések már algoritmizálhatóak. Ha emellé pontosan meg tudjuk fogalmazni az elvárásainkat (célfüggvény), akkor emberi kreativitás ide, vagy oda, sértődős majom meg amoda, az egész simán rábízható a számítógépre is.

Leírok egy konkrét példát. Hosszú lesz, de ráérek.

Slideshow. Van ennél egyszerűbb dolog? Kevés. Egymás után meg kell jeleníteni képeket, mögéjük tenni valami zenét, oszt jól van.

2001-2009 között a Memories on TV nevű csodát használtam erre a célra. Borzalmasan rossz szoftver volt. Betoltam a képeket, betoltam a zenét, aztán variálhattam a sorrendeket. De ha meg akartam nézni, mit csináltam, mindig a legelejéről kezdte a lejátszást. Azaz ha felcseréltem két képet olyan 30 perc környékén, végig kellett néznem 30 percet. Gyorscsévélő nem volt.
Az akkoriban készült anyagok ráadásul mai szemmel irtózatosan fapadosak. Az algoritmus igen egyszerűen működött: egy képre durván két másodpercet számoltam, és ezzel az időzítéssel a zenék 80%-át le lehetett fedni. Mozart requiemje, vagy az LGT gyeregyerekiahegyoldalba című száma nem fért bele, de a többség igen. Azaz egy kétszáz képes albumhoz keresni kellett egy kábé 6 perc 40 másodperces zenét, összehajigálni az alapanyagokat, akár automatikusan, akár manuálisan elrendezgetni a képeket, notesszel a kézben lejátszani egyszer-kétszer, kötegelve elvégezni az átrendezéseket, még egyszer megnézni az egészet, majd videóként elmenteni.

Ezt nagyjából 2009 áprilisában untam meg, onnantól egészen 2013 elejéig nem készítettem képbemutató filmeket. (Slideshow… van rá magyar szó?) Akkor kezdtem el játszani a Movie Maker-rel, és bár kiderült, hogy videóvágásra csak erősen korlátozottan használható, de slideshow-t gyártani vele ezerszer könnyebb, mint az addigi szoftverrel. Például bárhol bele lehetett tekinteni a felvételbe.
Az eleje ugyanúgy ment, mint korábban: bedobtam a képeket. Utána elrendezgettem, tettem elé/mögé szöveges blokkokat, feliratoztam(!), bejelöltem az összes képet, beállítottam két másodpercre a megjelenítést, beálítottam az összes képre ráhúzandó tranzíciós animációt(!), majd alápakoltam a zenét. Pusztán ennyi ráfordítással nagyságrendekkel jobb lett az eredmény. Naná, hogy megjött az étvágy. Jó lett volna, ha a képváltások illeszkednek a ritmushoz. Pontosabban nem is a ritmushoz, hanem a ritmusbéli kiemelésekhez, nyomatékokhoz. (Jut eszembe, van a beat kifejezésre magyar szó? A beütés nem játszik.) Na, itt jött be az, amit én kreativitásnak hittem. Ment a fejemben a zene (segített a zenesávban a hangrezgés megjelenítése), én pedig addig pakolászgattam a képeket, amíg meglehetősen sok váltást sikerült eltalálnom. Gigászi munka volt, de azért videónként 5-10 jó váltás összejött. Meg tudtam volna ölni a családtagjaimat, amikor levetítéskor nem koncentráltak a váltásokra, neadjisten beszélgetni kezdtek. (Ennyit a közönség megtiszteléséről.)
Tulajdonképpen ezzel meg is elégedhettem volna. 2009-ig visszamenőleg legyártottam az összes említésre méltó megmozdulásunk anyagait, öröm, boldogság.

Utána történtek a dolgok. Beleborultam a videóvágásba, kipróbáltam egy csomó szoftvert, végül letettem a voksomat a Powerdirector12 mellé. Átrágtam magam egy csomó doksin és az egyikben volt egy fejezet a slideshow gyártásról is. Úgy kezdődött, hogy ‘varázsló’… én pedig elhúztam a számat. De ha már megvettem, kifizettem, akkor dolgozzon is.
Hát, mit modjak. Beleizzadtam, mire kiismertem.
Ott kezdődik, hogy – minő meglepetés – behajigáljuk a képeket és a zenét. Utána viszont egy algoritmus (beat detection) végigmegy a zenén és bejelöli, hol van a zenében nyomaték, hangsúlyozás. Aztán ezekhez a vonalakhoz illeszti a képváltást.
Az eljárásnak kétségkívül van egy nagy előnye: a képek és a zene együtt élnek. Mindig tökéletes pillanatban váltanak a képek. Nem 5-10 alkalommal, hanem mindig. Viszont van egy nagy hátránya is: képtelenség összefuttatni, hogy a zenének akkor legyen vége, amikor a képsorozatnak is. 200 kép az egyik zenénél lehet, hogy 5 perc alatt pörög le, egy másiknál lehet, hogy 7 perc kell neki. Minden a beat-ek számától függ. Hogy még cifrább legyen a mutatvány, a varázslón belül vagy 12 különböző algoritmus található, ezek között akad kifejezetten pörgős (a csempésnél 200 kép simán lemegy 3 percen belül, de ez lehet akár 1 perc is), és akad lassabb. Kész idegbaj. Van egy elképzelésed, melyik zene illene a képekhez… aztán nem jó, mert vagy túl gyors hozzá a képmegjelenítés, vagy elviselhetetlenül lassú. Vagy a zene ér véget a felénél, vagy a képek pörögnek végig kétszer-háromszor. Viszont, ha hosszas keresgélések és preview kukucskálások után megtalálod a megfelelő átmeneteket és a megfelelő zenét, akkor olyan lesz az eredmény, amilyenről korábban álmodni sem mertél. Te ugyanis nem fogod tudni olyan pontosan hozzáigazítani a képváltásokat a zenei váltásokhoz, ahogy egy jó szoftver. No way. Ez nem kreativitás kérdése. (Arról nem is beszélve, hogy ez a csempés cucc, ahogy fényorgonaként játszik a képmegjelenítéssel, önállóan is igen kreatív: anélkül sugározza a képek mögötti hangulatot, hogy részletesen is áttanulmányozhatnád a képeket.)

Szóval a vége az, hogy akár megtisztelem a témát, akár nem, akár zokon veszem, hogy már megint legyözte az alkotó zsenimet a gép, akár nem, a helyzet az, hogy a gép izgalmasabb, jobb anyagot készít ugyanabból a nyersanyagból, mint amilyet én képes lennék. A kreativitásom pusztán néhány bemeneti adattal való játszadozásra szorul, na meg a zene kiválasztására. Legyen a gépnek halleluja.

A továbbiakat már csak a kifejezetten vájtszemű olvasók számára ajánlom. A kijevi csavargásunkon készített képeinkkel gyakorlatoztam és a fent leírtakat illusztrálni is tudom velük.

  • Az első videó hagyományosan, Movie Maker-rel készült. Mindent kézzel csináltam, mint az állatok. Klasszikus kétmásodpercenkénti váltás (melyet az animáció 1,5 másodpercre rövidített), a zene ehhez illően egy, az átlagosnál éppencsak kicsivel pörgősebb anyag. Az illesztés egészen jól sikerült, a képek és a zene ritmusa nagyjából együtt lüktet.
     

     
  • A második videó a PD12-vel készült. A varázsló készletéből a zoom in/crossfade animációkkal operáló megoldást választottam. Itt már rögtön belefutottam egy kellemetlen problémába: az animáció olyan lassú, hogy pörgősebb zenét (pl. ez előzőt) nem tudtam alátenni: a beat-ek gyorsabban váltották egymást, mint ahogy az animáció kifutotta volna magát. Így lett egy lassabb szám, ebből kifolyólag persze majdnem kétszeresére nyúlt a lejátszási idő. (Melyet egyébként nem bántam, a képanyagnak jól áll a méltóságteljesen lassú megjelenítés.)
     

     
  • Végül jött a kedvenc, a csempés verzió. Itt pont fordított problémába ütköztem: habár a zene meglehetősen pörgős, nem is túl hosszú, de még így is kétszer körbemennek a képek. Ami persze nem baj, mert szerencsére az algoritmus variál: ami az első alkalommal kicsi kép volt, az a második körben nagy kép is lehet, szóval nem unalmas az összhatás. (Azóta így is kalkulálok: a csempés verziónál akkor jó az időzítés, ha a képanyag 1,5-2 kört megy a zene alatt.)
     

     

11 Comments

  1. Ajjaj, mi lesz itt kérem. :)

    Látom hagy a technika kibontakozni, örülök neki.

    Tetszettek a régebbi anyagok is, de ezek a mostaniak jobban illenek hozzád.
    Mégis számít, hogy mit adsz “enni” a varázslónak.

  2. Technika és kibontakozás… ja. Most egy ideig konzervanyagok jönnek, mert végül csak visszavittem a gépet a kereskedő szervizébe.

    Viszont tény, hogy most már messze nem a képek tologatása viszi el az időt, hanem a képfeldolgozás, válogatás és a megfelelő zene, illetve animáció megtalálása… azaz a varázsló etetése.

  3. “Slideshow – van rá magyar szó..?”
    Pl. diavetítés…

  4. Beat: ütem.
    Vagy ami ide jobban illik: hangsúly (-os ütem)

  5. Ha “favágóként” készíted a videókat egymás után, az már nem kreativitás, ott tényleg jobb egy gépesített “varázsló”.

    A fordítási problémákat BB és F99 már megválaszolta…

  6. A fene tudja, sztem attol, hogy a gep eloallitja, meg nem fogja a gep helyettesiteni a muveszt, hiszen mindig kell egy emberi szem, aki megiteli, hogy az adott mu jo vagy nem jo. A gepnek ugyanis nincs izlese, barmilyen pocsek anyagot osszerak.

    Kicsit olyan, mint a rajzfilmeknel az animatorok. Nem szunt meg a szakma, csak kevesebb ilyen emberre van szukseg – de szukseg van rajuk. Mert ellenorizni kell a mozgasokat, ossze kell hangolni oket, ki kell javitani, ha a szamitogep eltolt valamit – ezek mind-mind fontos dolgok, ettol lesz a mu “tokeletes” es nem csak egy futoszalag egyik eleme. Mert a muveszetben – legyen szo barmilyen muveszetrol – a matematikailag jo _sosem_ eleg jo.

  7. A fő kérdés, hogy kinek is készíted ezeket a videókat? Mert ha magadnak és a családodnak, akik ezeket a képeket már mind látták, akár élőben, mert ott voltak veled, akár mondjuk a képeidet normálisan végignézve egy monitoron, akkor ok, ez ilyen színes-szagos-zenés-hangulatos emlékeztető az egészről.

    De ha mondjuk másoknak szeretnéd ezeken a képeken keresztül Kijevet megmutatni, akkor… Nos, nekem nem jön be. Hopp, itt egy baromi jó kép, na nézzük, mit látok, ej, már itt a következő, de mi a fene volt az előző képen ott alul? Francba, ez már itt a harmadik, az előzőből semmit nem láttam, és még mindig az elsőn jár az eszem… na, ezen mi is van… basszus, itt a negyedik… és így tovább. Brrr.

    Ebből a szempontból még a második talán a legjobb, mert a pan&zoom “láthatatlan” és tényleg a képre irányítja a figyelmet, míg az elsőből a pöttyös effektre emlékszem, a csempés pedig a legiszonyúbb, mert ott végig csak effekteket látok, amiket néha képek szakítanak meg, de azokon is össze-vissza fura fekete csíkok vannak.

    Lehet, hogy a kevesebb ebben az esetben is több volna? Fele ennyi kép kétszer/négyszer ilyen hosszú snittekkel? Akár több zenével? (Nem baj, ha nem jön ki pont egy szám hosszára…) Persze, minden attól függ, mi a cél és kinek készül.

  8. @payskin: Szerintem kevered a műfajokat. Ha a fényképeket szeretnéd átnézni, úgy, hogy tetszőleges időt tölthessél egy-egy képpel, akkor nézegesd a fényképalbumot. A slideshow-nál az a lényeg, hogy a képekből, zenéből és mozgásból rak össze egy élményt.

  9. Igen, én is gondolkodtam ezen, hogy műfajilag el vagyok tévedve. Valószínűleg nem segít, hogy ezek szerint nem szeretem a slideshow-kat. De most már legalább ezt is tudjuk. :)

  10. Digitális korunk és a világháló egyik mellékterméke, hogy milliószám kerülnek fel a netre zenés képsorozatok. Sokat megnézek, mikor egy tájról, városról, akármiről képeket akarok látni, de nagy többségük, bevallom, számomra élvezhetetlen. Elvétve találok olyat, mely többet adna annál, mint hogy én lapoznám végig a fotókat, saját tempómban és érdeklődésemnek megfelelően.

    Létezik egy műfaj, valaha diaporámának hívták, manapság inkább digirámának mondják, melynek sajátossága, hogy képek gondos kiválasztásával, sorrendbe fűzésével, mozgásaiknak és áttűnéseiknek megtervezésével, az aláfestő zene megválasztásával és a képek zenére illesztésével az alkotó egy jól meghatározott történetet mond el, gondolatot ad át, hangulatot fejez ki. Ilyen szempontból, vagyis a mű célját tekintve, nem adja alább, mint bármilyen más művészeti alkotás, legyen az regény, festmény, zenemű, színdarab, művészi fotó. A digiráma műfaj veleje, hogy sajátos eszközeivel többet mond mind a felhasznált képeknél, mind a zenéjénél. A többlet legfőbb forrása az a közismert tény (elég a filmművészet montázsára hivatkozni), hogy bármely két egymás utáni kép a néző gondolataiban egymásra is hat, és ennélfogva valami újat, többet fejez ki, mint a két kép külön-külön. A képek áttűnése, mozgatása sosem öncélú: ráirányítja a figyelmet egy-egy fontos részletre, vagy a képernyő/vászon azon pontjára, ahol a következő képen lesz valami fontos. Ha érdekel, Magyarországon évek óta rendeznek rangos digiráma-fesztiválokat (egyiket tavasszal Békéscsabán, egy másikat ősszel Gyöngyösön).

    Lehet egyéni ártalom, de én minden slideshow-t bizonyos mértékig egy ilyen, “művészi” mércével ítélek meg, s ilyen szempontból nézem: adott-e nekem többet, mint pusztán a képeket. Ez alól még akkor se tudok kibújni, ha tudom, a készítők többsége mit sem tud a műfaj létezéséről, pláne sajátosságairól.

    Az olyan “varázslók” használata, melyekről írsz, alapjaiban dönti meg a műfaj célját. Ne értsd félre, új és új eszközök, egyre fejlettebb szoftverek nagyon hasznosak e műfajban is — de csak addig, míg pusztán támogatják az alkotót a művészi kifejezésben, s nem nyomják el a kreativitást, a gondolatot. Bármilyen automatizmus puszta rutinná silányítja az alkotást, melynek produktuma egy unalmas képsorozat, melyre legfeljebb a varázsló szoftverfejlesztője lehet büszke. Az ilyen “klip” alkalmatlan mind a gondolat / történet átadására (ha van egyáltalán), mind a tartalmas szórakozásra, mind a komolyabb ismeretterjesztésre.

    Nem tudlak, így nem is akarlak befolyásolni, úgy szórakozol a képeiddel, ahogy akarsz… Csak jelzem, ha számít bármit is a véleményem, hogy számomra a három verziód közül egyedül a középső nézhető, bizonyos mértékig élvezhető is. Az elsőben elborzaszt az áttűnések unalmassága és funkciótlansága. A harmadikban pedig a váltások gyorsasága lehetetlenné teszi, hogy bármelyik képen elidőzzek; a mozaikok kis képeit szinte fel se lehet fogni, a nagy képeket pedig elcsúfítja a mindig jelen lévő rács. A középső filmből érzem, hogy volt számodra minden képben valami, amit ki akartál emelni, és ezt elég fontosnak tartottad ahhoz, hogy kellő ideig láthassa a néző. A másik kettőben ennek a lényegkiemelésnek csíráját se találtam — hacsak azt nem, hogy melyik kép lett a mozaikban nagyobb (bár ez se biztos, mivel írod, hogy ugyanazt a képet ismétléskor a varázsló más méretben tette föl). Nem biztos, hogy jó a hasonlatom, de a következő jut eszembe a dologról: amíg egy mesterlövész egy lövéssel célba talál, a sorkatona lead egy kalasnyikov-sorozatot. Célzatosság helyett vaktában lövöldözés. A “kevesebb rendszerint több” elv itt is megfontolandó lenne.

    Azon is el kéne gondolkodni, hogy az általatok megörökített kijevi hangulathoz (ugye még a tüntetések előtt vagyunk), melyik zene illik. Mennyire passzol az első verzió kemény, dallamtalan torokhangja a békés városhoz, templombelsőkhöz? Te is írod a másodiknál: “a képanyagnak jól áll a méltóságteljesen lassú megjelenítés”. Igen, így van! A harmadik zenéje — bár szerethetőbb mint az elsőé, és kétségkívül van benne valami lüktető nagyvárosias — mégis annyira XX. századi amerikai, hogy teljesen idegen a szláv milliőtől, a zömmel orosz műemléki környezetet közvetítő képektől.

    Hogy a sok negatív megjegyzés élét kicsit tompítsam (sajnos ilyen kritikus az alkatom, de egyáltalán nem akartam bántó lenni, és mindent végy úgy, hogy egy vélemény), jelzem, hogy továbbra is kíváncsian várom és élvezettel olvasom minden egyes posztodat.

    Üdvözlettel,
    Gábor

  11. @Gábor: Tökéletesen leírtad mindazokat a gondolatokat, melyek az én fejemben is kavarogtak, miközben az egyes módszereket próbálgattam. Mindemellett az íráa lényege az volt, hogy a jelenlegi technikákkal nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen olyan slideshow-t készíteni, mely kifejezné azt a hangulatot, ami az adott helyszínen volt. Azt mondod, a 2-es verzió már egészen jó közelítés lett: de ez is egy varázsló, ugyanúgy, mint a harmadik összeállítás is. Azaz ha a munkamódszert nézem, akkor továbbra sem tudok mást mondani: jó képeket kell készíteni, némi utómunkával ezeket a képeket még jobbá tenni, majd megkeresni a megfelelő zenét és a megfelelő varázslót – utána pedig az egészet odaadni a gépnek.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑