Month: April 2013

Neverending 08

Azt hiszed, vége?

Ádehogy. De ezek már mondhatni a hétköznapok. Csak azért kerültek bele a sorozatba, mert aközben történtek, miközben az új laptoppal küzdöttem.

Kezdődött azzal, hogy Barna lejött, majd zavartan közölte, hogy nem tud nyomtatni a gépéről. Gyorsan végiggondoltam, bántottam-e a szervert az utóbbi időben, de nem.
– Windowsupdate be van kapcsolva? Automatikus? – kérdeztem rá.
– Aha.
Na, megette a fene. Biztosan nála is lecserélte a drivert. Felmentem, megnéztem: nem. A biztonság kedvéért leszedtem a nyomtatót, kipucoltam a drivert, telepítettem volna újra az egészet, de már a szervert sem látta. Próbáltam RDP-vel elérni a szervert, de ez sem ment. Hoppá. Lementem, bekapcsoltam a tévét (az a szerver monitora), minden rendben. Nyomtatás a saját laptopomról: rendben. Akkor mi a franc van?
Visszamentem az emeletre. Barna ott pironkodott a szobában.
– Bocs – nyögte ki.
– Mi van?
– Nem vettem észre, hogy a 2-es AP-n vagyok.
– Ó, hogy az a…!

Írtam itt régen a hálózatunkról, az ábrán azóta annyi változott, hogy bekerült egy Microtic router, leválasztva a saját hálózatunkat az IPTV hálózatáról. Azaz a Cisco egységen lévő wifi AP-ból guest wifi AP lett: aki erre csatlakozik, az eléri a netet, de nem éri el a belső hálót. Na, erre kapcsolódott rá automatikusan Barna gépe, ezért nem látta a belső hálón lévő nyomtatót.
Innen már csak a romokat kellett eltakarítani: befejeztem a nyomtatótelepítést, meg beállítottam, hogy a 2-es AP-re ne kapcsolódjon automatikusan.

Időközben megérkezett az új szkenner. Kicsomagoltam. A szokásos kétpontos betűkkel szedett lepedőnyi garanciális védekezések mellett egyedül ukrán nyelvű manuál volt benne. Vicces. Éljen a magyar piac.

Itt jegyzem meg, hogy amikor a laptopnál a szériaszám alapján utánanéztem, hogy hol és mikor aktiválták, akkor Kazahsztánt dobta ki a gép. Miután felmostam magam, nyomoztam egy sort és kiderült, hogy a UPS-nek, aki Kínából szállítja a vasat, Kazahsztánban van egy nagy logisztikai raktára, ott aktiválták, még tavaly ősszel. Hogy ebből hogyan lesz nekem, a márciusi vásárlással 3 év garancia, azt nem tudom, de ettől már főjjön a kereskedő, illetve a CHS feje.

Oké, a szkennert összedugdostam, majd rákötöttem a számítógépre. A bekapcsolással volt egy kis gond, hiába nyomogattam a főkapcsolót(1), nem reagált rá.

(1) Ezt is megértem. Külső periférián kapcsológomb. Nem volt ez mindig így.

Aztán megemeltem a tetejét és valahogy sikerült úgy rányomnom a gombra, hogy bekapcsolt. A pnp egyből rá is harapott, aztán egy idő után közölte, hogy égen-földön nincs hozzá driver. Nem is baj, a dobozban volt driver cédé, hajrá. Fel is pakolt mindent: drivereket, segédprogramot, HP update-t és OCR-t. Szuper. Szkenneljünk. Közölte, hogy valami nem frankó, hiányzik egy exe állomány. Hogy melyik, azt nem árulta el.
Á, nem voltam ideges. Néztem bambán a képernyőre, aztán eszembe jutott, hogy a telepítés során volt egy üzenet, miszerint most kapcsolhatom be a szkennert. Jó. Összes driver és program uninstall, szkenner kikapcsol. Kikapcsolna. Megint nem működött a kapcsológomb. Velem nem szórakozol, kihúztam a konnektorból. Restart. Minden újratelepít. Amikor azt mondta, hogy bekapcsolhatom, visszadugtam. Persze a bekapcsolás megint nem ment, de most nagyon. Mind a tizenkétezer módon, ahogy csak egy gombot megnyomni lehet, megnyomtam a főkapcsolót, de semmi. Pedig közben nyitottam-csuktam a tetejét.
Ekkor jelent meg a Pokol Poloskája. A tavalyi hosszú és enyhe ősz során az összes résbe mezei poloskák fészkelték be magukat. Ezek átvészelték a telet, mostanra pedig kikelt az új generáció. Hihetetlen, milyen invázió van. (A pár hónappal ezelőtti váratlan tavaszban már ízelítőt kaptunk.) Mostanra pontosan tudom, mekkorát kell rájuk ütni, hogy bekrepáljanak, de ne fröccsenjenek szét. Akkor ugyanis pokoli büdösek. Nej próbált utánaolvasni, de azt írták, hogy kiirtani ugyan nem lehet őket, de ártalmatlan lények, nem zavarnak sok vizet.
Nos, a ma esti vendég nem ebbe a kategóriába tartozott. Valószínűleg ennek éjszakai molylepke nevelőszülője lehetett, mert nem bírt megülni a seggén, összevissza repkedett, nagy sebességgel, idegbeteg módon. A hálószobában viszont nincs erős fényű lámpa, csak néhány spot, így képtelen voltam rátalálni, amikor éppen megült. Többször viszaültem szkennert faragni, de ekkor mindig begerjedt a poloska és repkedett, nem ritkán a fejemnek ütközve. Egyszer azt is eljátszotta, hogy a hátamon pihent meg. Nyilván ekkor sem láttam – csak akkor kaptam frászt, amikor hirtelen a pofámba berregett. Aztán végre elkövette azt a végzetes hibát, hogy a világos asztalra szállt rá. Úgy nekiálltam csapkodni Nej polárfelsőjével (naná, majd a sajátommal), mintha fát vágnék, de az a dög fel sem vette. Csak mászkált tovább. Végül én fáradtam el hamarabb, lekaptam a papucsot és fejbesomtam. Dehogyis vacakoltam a jól kimért ütéssel. De ezt is túlélte. Ekkor elkezdtem a papuccsal sorozni és csak akkor hagytam abba, amikor már csak egy lapos – és roppant büdös – tócsa maradt belőle. Tuti, hogy a Pokol Poloskája volt.
Aztán lavór, szivacs és tisztára sikáltam az asztalt.
Képzelheted, mennyire nyugodtan ültem vissza a szkenner mellé.
Ott jártam, hogy a bekapcsoló gomb csak nem akart bekapcsolni, én pedig már azon meditáltam, hogy szerencsére óvatosan bontottam ki a csomagot, így adott esetben könnyű lesz visszavinni a cuccot a kereskedőhöz. Aztán végül jobbra-balra megmozgattam a fedelet az aljával összekötő vezetéket és ettől hirtelen megjavult a kapcsoló.
Mehettünk tovább. A bekapcsolásra megint ráharapott a pnp, de most már fent volt a driver, így tudta telepíteni is. És igen, innentől szépen működött. (Valószínűleg a metódus le volt írva a gépkönyvben. Ukránul.) Még összelőttem az Adobe Acr. Prof-fal, aztán hurrá. Lehet szkennelni.

És akkor szombat. Elméletileg már túl voltam mindenen. A laptopon még várt rám legalább egy napnyi finomhangolás, de ez már nem veszélyes. Közöltem a családdal, hogy erre a hétvégére a feltett célom az, hogy nikotinmérgezést kapok a teraszon, miközben összeírom, miket kinlódtam az utóbbi napokban. (Jó dolog ez, egyfajta telepítési napló, amíg emlékszem a részletekre. Még az se kizárt, hogy másoknak is segítek vele.) A csajok nekiálltak filmet nézni a szerverről. Aztán egyszer csak szóltak, hogy gubanc van, lefagyott a kép. Nézzem már meg.
Utólag már sajnálom, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ordítottam. Toporzékoltam. Engem vigyen fel a padlásra. Lányom fel is menekült az emeletre, Nej tartott csak ki makacsul mellettem, igaz, ő is gyanúsan szótlanul.
A szerver természetesen lefagyott. Semmire nem reagált, a hálózaton keresztül sem lehetett elérni. Jobb híján kikapcsoltam, majd be… és közben vadul imádkoztam magamban. Elindult. Hogy hogyan állnak rajta a virtuális szerverek, azt azóta sem mertem megnézni.
Mindenesetre ez előrevetíti, hogy hiába sikerült bravúrosan a decemberi helyreállítás, ez a szerver nem kerek. Lehet, megérné újratelepíteni, de akkor már Windows 2012-vel.
Mert soha nem hátrálunk meg, ha tapasztalatszerzésről van szó.

Nem, egészen biztos, hogy sosem lesz vége.

ps.
A tesztrendszeremet másfél nap alatt sikerült rendberaknom. Nem, nem a restart ölte meg a rendszert, hanem a múltkori hálózati átalakítás. Hiába, egy IP tartományváltás nem egyszerű játék.
De erről már nem akarok beszélni.

Neverending 07

Mint minden rendes horrorban, a zombi visszatér

Akkor foglalkozzunk a régi desktop géppel. Fura egy dolog, hiszen annyi volt vele mindösszesen a feladat, hogy fel kellett vinnem a nappaliból Nej dolgozószobájába. Hogyan lesz ebből egy teljes írás? Meglátod.

Kezdődött úgy, hogy már régóta variálni akartam a géppel, csak mindig lusta voltam megbontani emiatt a sarkot. Most viszont úgyis meg kellett, szóval nosza. Anno a szerverből kiesett egy alig használt 250 gigás HP SATA diszk, nehogy már csak a port fogja a polcon. A gépben még volt két üres SATA hely, szóval semmi akadálya nem volt a berakásnak. Szétszedtem, beraktam, boot, BIOS látja, Windows elindul, diszk megformáz, örül. Fent megcsináltam a gépnek a helyet, felcipeltem, összedugdostam, bekapcsoltam, működött. Nekiálltam leszedni róla a személyes alkalmazásaimat: néhány cucc biztosan nem kell a leányzónak, a felhőszinkronos alkalmazásokat is leszedtem, meg egy-két apróságot bekonfigoltam a profiljában. A többit majd akkor, ha hétvégén hazajön. Egyedül a szkennert nem bírtam beröffenteni, de emlékeztem rá, hogy az egyik USB kártya már régebben is hülyéskedett, majd valamikor átdugom a készüléket egy másikba.
Lefekvés előtt még kigyönyörködtem magam benne: nagyon jó helyet sikerült kialakítanom. Ha lett volna otthon horgolt terítő, még azt is rádobtam volna.
Reggel szintén úgy kezdtem, hogy még egyszer végigmértem. Megint tetszett, de ekkor már láttam rajta az apró hiányosságokat. Például nem volt hozzá hangszóró. Nem egy nagy úgy, nem hifibolond a leányzó, de azért valami legyen. Oké, majd veszek. A szerelések közben egy dobozban találtam még egy 160 GB-os IDE vinyót. (Barna gépében volt, mielőtt laptopot kapott volna.) Ma már nem egy nagy dolog, de elméletileg ez is belefér. Temp diszknek pont jó lesz, a fontos cuccok úgyis a NAS-on vannak. (Egy IDE egység volt csak a gépben, tehát ennek is akadt hely.) És akkor ott van még a szkenner.
Elszaladtam boltba, vettem hangszórót. Estefelé pedig nekiálltam berakni a plusz merevlemezt.

Nem tudom, milyen istenséget sikerült az utóbbi időben magamra haragítanom, de egy igen bősz dúvad lehet.

Kihúztam a gépet a konnektorból, lekaptam az oldallapokat, betettem a plusz merevlemezt. Olyan szerencsétlenül alakult, hogy egyszerűen nem fértem hozzá a szalagkábelhez, így lehúztam a régi IDE lemezről, aztán addig forgattam, amíg elért mind a kettőhöz. Az új vinyót bejumpereltem fix slave-nek. Jó lett volna tudni, az eredeti diszk hogyan van beállítva, de ránéztem a sűrűn szerelt házra és inkább nem szedtem ki. Visszadugdostam, bekapcs, BIOS, teljesen hülye. Nem látta egyik IDE vinyót sem, csak a SATA-t.
A következőket most nem részletezem. Több óra kinlódás jött, jumperek, kábelforgatások, kábelcserék. Nem, nem vagyok ennyire hülye, ez speciel pont az én világom. Nekem mindig az új technológiákkal van bajom, az IDE konfig meg pont nem az. Egyszerűen csak nem az történt, aminek történnie kellett volna. Két különböző konfigurációban is összejött, hogy a BIOS helyesen látta a diszkeket, de egyiknél sem indult el a Windows.
Végül elgyötörten rogytam a székbe. Végigjátszottam gyakorlatilag az összes létező konfigurációt, egyikkel sem indult el az oprendszer. Sőt, miután kidobtam a 160-as diszket és visszaálltam a kiindulási állapotba, akkor sem. Sőt, akárhányszor benne maradt az eredeti IDE diszk, mindig öt percig próbált bootolni, mielőtt feladta volna.
Az eredeti állapotban hagytam, beállítottam, hogy bootoljon pendrive-ról. Nem fogadta el. Ekkor már azért kezdett elegem lenni a BIOS-okból és a boot sorrendektől. Kipróbáltam mind a két boot pendrive-ot (Windows7/8), egyikkel sem indult el. Betettem a DVD olvasóba egy Windows7 telepítő dévédét, beállítottam, hogy arról induljon, de cseszett rá. Nagyon úgy néz ki, hogy leszarja, mit állítok be, először mindig az IDE eszközöket járja körbe és csak utána nyúl a SATA-khoz. (A DVD az SATA.) Egy örökkévalóságig vártam rá, aztán végre elindult a telepítő dévédé. Kábé 20 percig tartott, mire beröffent a Windows PE. Ekkor már azért sejtettem, hogy valami nem kerek, de kiváncsi voltam, mi is van a lemezzel. Azzal, amelyiken egy több év alatt igen otthonossá csiszolódott 64 bites Windows7 van, tömérdek alkalmazással. Azzal, melyet semiképpen sem szerettem volna újratelepíteni. Ember, reggel ez még tökéletesen működött! Nos, a WinPE alól tisztán láttam a diszket, mind a két partíciót, az összes könyvtárat. Tudtam fájlokat másolgatni, szóval a diszknek ránézésre semmi baja. Csak nem bootol. Nézzük, mit tud az automatikus repair. Az első pofon: nem lát semmilyen operációs rendszert. Pedig ott van az. Na mindegy, dolgozz tovább. Dolgozott. Aztán azt mondta, van itt egy kis probléma a bootolás környékén (na ja), kijavítsa? Persze! – vágtam rá. Nyögött, kerregett, majd kiírta, hogy bocs, de nem tudja elmenteni. Aha.
Aztán ekörül a fazék körül keringtünk hajnalig. Nekiálltam játszani a bootsect paranccsal. Mindenféle kombinációban. Semmi nem használt, ellenben minden újraindítás 20 percig tartott. (Ennyi kellett a WinPE eléréséig.) A mobiltelefonomon komoly előrehaladást értem el a Sudoku pályák terén. Végül mellételepítettem – a SATA diszkre – egy Windowst, onnan próbálkoztam, de ez se vezetett sokra. Ez az IDE diszk megdöglött. Pontosabban, lehet, hogy a diszk jó, de bootolni nem tud. Végiggondoltam az összes következményt, aztán leformáztam. Legfeljebb Nej nem egy otthonos, hanem egy harapósan friss gépet kap. Mit mondjak, a 250 GB gyors(!) formázása 40 percig tartott. Ekkor már látszott, hogy valami nem kerek. Még egy utolsó teszt: hogyan indul el az új Windows, ha bent van az újraformázott IDE lemez és hogyan indul el, ha kiveszem? Ez a kísérlet győzött meg arról, hogy ennek a diszknek végleg kakukk: ha bent volt, akkor 20 percig tartott a boot (mint a WinPE esetében), ha kivettem, akkor pedig normálisan indult. Pedig ekkor az IDE már csak második, üres diszk volt. Kuka.
Persze, dühöngtem. Mennyi az esélye, hogy egy diszk meghal attól, hogy lehúzzák a kábeleit, majd visszarakják? Márpedig itt ez történt. (Minden dugdosásnál áramtalanítottam a gépet.)
Újratervezés. Nej rendszeresen panaszkodik arra, hogy kevés a helye. Ha a 250-es SATA-t teszem egyedül be, akkor tényleg nem marad neki sok. Mi lenne, ha beraknám a 160-as IDE diszket, mint System, a SATA meg jó lesz adatdiszknek. Szétszedtem, összeraktam, taktikusan telepítéskor csak az IDE-t berakva, Windows felszaladt, második diszk be, minden rendben. Gép összecsomagol, minden vezeték rádug, windowsupdate. Ezzel jól el is telt az idő hajnal négyig. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy Windows 7 SP1 után még órákig csak a windowsupdate-t kell nyomni… de ezen már dühöngtem korábban is. Közben írtam egy listát, hogy mely alkalmazásoknak kell fent lenniük, mire Nej érkezik. El is kezdtem, de ötkor lefordultam a székről. Pusztán csak azért aludtam most az ágyamban, mert Nej dolgozószobája a hálószobából lett leválasztva.

Reggel nyolckor már ébren voltam. A munkahelyi munkámmal is el vagyok maradva, ráadásul tegnap este kaptam egy sürgős feladatot, na meg Nej délután érkezik, addigra készen szeretnék lenni a gépével. Erős nap lesz.

Kora délutánra felkerült minden, amit terveztem, túl voltam az Office utáni windowsupdate-en is. Egy dologgal nem bírtam, de azzal nagyon: ez a szkenner volt, egy ScanJet 3970. A NAS-on lévő driver, melyet a korábbi gépen is használtam, egyszerűen nem ment fel. Közölte, hogy höhö, ez valami úri huncutság, ő maximum Win97, WinME, Win2000 és WinXP operációs rendszerekkel hajlandó szóbaállni. Nagyon nem értettem. Hiszen az előző gépen 64 bites Windows 7 volt, és tökéletesen ment vele. Mi lehetett a trükk? Feltúrtam, felszántottam a netet. Mindenhol azt találtam, hogy ez a szkenner hivatalosan sem támogatott XP felett, felejtős. Aztán találtam egy írást, ahol azt mondták, van egy pici driver, amellyel megy Vista 64 alatt is. Hoppá! Beugrott. Ezzel ment fel régebben is, aztán már jöhetett a nagy driver, az Imaging (kompatibilitási módban), és gurrá. Ráadásul meg is volt ez a pici driver a NAS-on, csak elsiklott fölötte a figyelmem. Nosza. Feltettem, nem panaszkodott. Az Imaging annál jobban. Sehogy, de abszolút sehogy nem tudtam felimádkozni, és sajnos fel sem írtam régen, hogy akkor hogyan sikerült. Még az is lehet, hogy a Vista64 alá tettem be, aztán arról frissítettem Windows7-re. Annyira régen volt, hogy már erre sem emlékszem. A biztonság kedvéért megpróbáltam még egy XP kompatibilitási módban történő futtatást, de nem sikerült átvágnom a telepítőt. Szóval, ez nem megy. A pici driverrel meg nem értem el a szkennert, és azért ez is elgondolkodtatott. Mert bár fent volt korábban az Imaging, de már évek óta nem azzal szkenneltünk, hanem más alkalmazásból. Nosza, ellenpróba. Van egy jó kis alkalmazás, úgy hívják, hogy VueScan. Arról nevezetes, hogy több, mint 2000 szkennerdrivert integráltak bele, és igen, benne van ennek az öreg szutyoknak is a drivere. Sajnos fizetős a program. Most ne figyelj ide, nyomozási célból beszereztem más csatornán. Feltettem. Az se látta. Ekkor kezdett mocorogni a fejemben a vezérhangya. Nem lehet, hogy már az első nap, amikor felköltöztettem a cuccot az emeletre és nem működött a szkenner, szóval nem lehet, hogy már akkor sem az volt a baja, hogy rossz USB portba dugtam? Próba. Emlékeztem, melyikben volt eredetileg, átdugtam bele az egeret, szó nélkül ment. Hoppá. Az összes szám- és valóságérzékem tiltakozott ellene, de nem láttam más magyarázatot: habár átkozottul kicsi a valószínűsége, de egyesegyedül az történhetett, hogy az öreg vincseszter elromlott, amikor lehúztam, majd visszadugtam rá a kábelt, az öreg szkenner meg akkor romlott el, amikor lehúztam a gépről, majd visszadugtam. Félelmetes. Pedig csak egy egyszerű költöztetésről volt szó.
Szkenner nélkül viszont nem élet az élet, szóval azt meg venni kell. Nem tétel, már ha csak ahhoz a szivarmennyiséghez viszonyítom, melyet az utóbbi napokban idegességemben szívtam el.

Neverending 06

Minden jó, ha jó a vége

Természetesen miközben én szorgalmasan gyakoroltam az informatikai szopások mindenféle változatát, az élet nem állt meg. Számlákat adtam és számlákat fizettem. Mind a kettőhöz nyomtatni kellett. Számlázásra az ingyenes ClearAdmint használom, nekem bőven elég. A migrálása simán ment, a régi gépről lementettem az adatbázist, az új gépen visszatöltöttem, sima ügy. Számlákat pedig webbankon keresztül fizetek, azaz Chrome.
Na, itt kezdődtek a bajok.
Chrome, webbank, nyomtatás. Feljött az az undormány Print Preview… és belefagyott. Oké, erre emlékeztem, létezett is rá egy letiltás… de nem Windows8 alatt. Itt nem lehet kinyírni. Jó. Nézzük, mi történik, ha nem egy szerveroldali szkripttel nyomtatok, hanem csak úgy. Ctrl+P, megint print preview, megint belefagy. Durvuljunk. Ctrl+Shift+P, ekkor szerencsére kikerültük a Print Preview ablakot, feljött a nyomtatóválasztás. Enyhe sokk, hogy a hálózati nyomtatót nem lehet kiválasztani, szürke.

Ja, a nyomtató: Windows 2008 R2 szerveren megosztott HP LJ1020 lézernyomtató, az eszköz sikeresen feltelepült, a szerverről letöltött 64 bites driverrel együtt, tesztoldal nyomtatása sikerült.

Megnéztem ismét a tesztoldalt, kijött. Internet Explorer, webbank, nyomtatás: működött. Szkriptből is. MiaF?
Itt volt az idő, hogy belemélyedjek a Windows8 másik istencsapásába, a különböző módokban indítható programokba. Elméletileg ha ugyanazt a programot indítod a Start képernyőről, vagy a hagyományos desktopról, máshogyan viselkedik. Ennek számtalan jele van: egész egyszerűen nem ugyanazokat a beállításokat kapod meg. Már a netbooknál is szívtam ezzel, pokolba is kívántam a designert, erősen. A Chrome azóta vette a lapot és a Beállítások menüben (ez az a fogaskerék) be lehet állítani, hogy Desktop módban vagy Windows8 módban induljon, függetlenül attól, honnan indítod. Ez egy igen korrekt megoldás, sokat segített a nyomozásban.
Elméletileg Windows8 alatt egy módon lehet kiirtani a Print Preview ablakot: csinálni kell a Chrome-hoz egy shortcut-ot, ebben pedig a program neve mögé oda kell biggyeszteni a “–disable-print-preview” miskulanciát. Kipróbáltam, nem működött.
Kisérletezgettem. Elindítottam Windows8 módban. A Print Preview ismét belefagyott. Viszont a Shift+Ctrl+P váratlanul eredményt hozott: ekkor nem a desktop stílusú nyomtatóablak jött fel, hanem a jobb oldali Windows8 csík (van is ennek valami gusztustalan neve, de nem emlékszem), és ha innen választottam ki a nyomtatót, akkor nyomtatott. Hmm. Ez igen érdekes, de sajnos nem megoldás: mindegyik webbank szkriptből nyomtat, ott nem működik a Shift+Ctrl+P. Újabb kisérlet: beállítottam alapértelmezett nyomtatónak a Nitropdf nyomtatót, és egyből megjavult minden: a Print Preview is, meg a direkt nyomtatás is, még desktop módban is. A pdf fájlokat pedig simán ki tudtam nyomtatni, mind a Nitropdf programból, mind a beépített pdf olvasóból. Nézzük, mi a helyzet a többi programmal. Katasztrófa. Egyik Office alkalmazás sem tudott nyomtatóra nyomtatni, mindenhol szürke volt a printer. Számlázó program. Még nagyobb katasztrófa: itt már a számlához sem jutottam el, adatbázishibával elszállt. Szerencsére ez egy röpke epizód volt, kompatibilitási módban beállítottam neki az adminisztrátori indulást, egyből megjavult az adatbázis. (Ezt megint nem tudom megmagyarázni. Korábban 64 bites Windows7-en futott, simán, admin indulási jog nélkül. Nem hiszem, hogy ebben a tekintetben különbség lenne a két rendszer között. De ekkor már nagyon jó voltam a ‘vak tyúk is talál szemet’ jellegű megoldásokban.) Mondjuk, túlságosan nem voltam boldog ezzel az indulással, a progiból nemes egyszerűséggel nem működött a Print gomb. Ha átállítottam a default nyomtatót nitropdf-re, akkor viszont igen. Sőt, akkor mindenhonnan ment a nyomtatás. Háát. Ez is egyfajta workaround,. Csak nem tetszik. De sokat nem tudok vele tenni.
Aztán megoldódott. A tudatalattim valami sokadik sötét bugyrából felmerült, hogy valamelyik windowsupdate során a jó harminc foltból az egyik mintha egy HP nyomtató driver lett volna. Töröltem a nyomtatót a device-ok közül, Print Managerből likvidáltam a drivert, újratelepítés a szerverről letöltött driverrel – és csodák csodájára mindenhol megjavult a nyomtatás. Akkor most már csak az ajtót kellett becsukni: addig nyomkodtam a windowsupdate-et, amíg fel nem dobta opcionálisként az új nyomtatódrivert, ezt gyorsan hide-ba tettem és kész.

Megjegyzem, abban a pillanatban, amint összeállt a gép – igen, lesz ilyen – rögtön letiltottam az online drivertelepítést. Jóbol is megárt a sok.

A GPU probléma szintén váratlanul oldódott meg. Ebéd utáni szivar+kávé kombó, ráérősen. Még csak gondolkodni sem volt kedvem, csak tologattam az ujjamat a tapipadon. Így tévedtem be a Power Management ablakba és gondoltam, átnézegetem a beállításokat. Az első meglepetés az volt, hogy jó mélyen eldugva, a power plan egyik elfeledett bugyrában, külön elágazása volt az Intel grafikus kártyának. Sőt, külön elágazása volt a GPU váltásnak is. A második meglepetés pedig az volt, hogy az Intel fülön az volt beállítva, miszerint a grafikus kártya mind akksiról, mind hálózatról a maximális élettartam szerint működjön (26 másodperc, ugye), a GPU váltásnál pedig forszolja(!) a maximális élettartamot. Egy hasonlattal élve: hiába volt tárva-nyitva a GPU szobájának az ajtaja, ha a lakás bejárati ajtaja kettőre volt zárva. A Catalyst nyitogathatta az előszobába nyíló ajtót, attól a lépcsőházban dekkoló alkalmazás nem tudott bemenni a szobába. Szépen beállítottam, hogy az Intel kártya hálózatról inkább a maximális teljesítményt preferálja, a GPU váltást pedig egységes tiltás helyett bízzuk inkább a Catalystra. Biztonsági újraindítás (azóta tudom, hogy felesleges), aztán teszt. Premiere, tesztvideó. Sajnos nem tudom, mennyi ideig bírja az új felállásban szaggatás nélkül, az biztos, hogy a háromperces nyers videót úgy végigpörgette, mint a pinty. Érted, nem 26 másodperc, nem egy perc… hanem annyi, amennyi ideig tartott a videó.
Nej pont ekkor lépett ki a teraszra és nem értette, miért ugrottam a nyakába.

A következő támadás olyan irányból jött, amelyre abszolút nem számítottam. Nagyon szeretem a text állományokat. Amikor csavargunk és van egy kis időm – és nálam van a netbook – mindig text fájlokba jegyzetelek. Jelen írásokat is text fájlba írom. Munka közben mindig nyitva van a háttérben egy text fájl, és akár tervezésről van szó, akár incidens elhárításról, ebbe hajigálom bele a fontosnak tartott linkeket, kulcsmondatokat, felhasznált szkripteket. Aztán az egészet elrakom az adott ügyfél könyvtárába.
Szóval tényleg fontos egy jó text editor. Eddig a Notepad++-t használtam. Eddig.
Valamiért a gépemen meghülyült: nem veszi figyelembe a tapipad görgetősávját. A csúszkát tudom húzogatni, az egér görgöjére is reagál, de a tapipadra nem. Az első gondolatom itt is a driver volt, de nem: tapipadnál ugyanaz a Windows7/8 driver, meg egyébként is, mindegyik alkalmazásban működik a görgetés, csak a Notepad++-ban nem.
Szomorúan kezdtem új editort keresni. Évek óta a Notepad++-t gyűröm, tökéletesen tudja mindazt, amire szükségem van, sőt, valójában ezerszer többet tud, de mostanában szerencsére ritkán kell forráskódokat tanulmányoznom.
Van itt egy oldal, azt mondja, hogy 12 kiváló és ingyenes text editor. Kipróbáltam az összeset, amelyek futnak Windows alatt, de egyik sem volt az igazi: nekem kellett a több fájl megnyitása tabokban, kellett, hogy tudjak betűtipust változtatni, szeretem a sorszámozást, nyilván kell a search/replace és végül nagyon fontos, hogy a beledobott linkek kattinthatóak legyenek. (Ugye, linkek jegyzetelése.) Ha máson nem is, de az utolsó kritériumon mindegyik elbukott. Ekkor kicsit feljebb emeltem a tekintetemet: jöhetnek a fizetősek is, ha nem túl drágák. Így találtam rá az EditPad-re. Nem, ez nem olcsó. Viszont van Lite változata, mely egyrészt ingyenes, másrészt még éppen a bosszantási határon belül van. Tud sorszámozni, de nem jegyzi meg a beállítást, azaz induláskor nyomni kell egy Shift+F11-et. Nem jegyzi meg a beállított karaktertípust, de az ikonsorban van betűállítás, így két kattintásból ez is megvan. Replace esetén csak a replace all-t ismeri. Ez azért fáj… és pont ezért hagytam fent a gépen a Notepad++-t is. De a txt kiterjesztésre már az EditPad harap.

Nos, egy újabb napnak vége. Oké, ismerem a szólást, miszerint jó pap holtig tanul, de higyjétek el, van már olyan fázis, amikor a pap inkább a halált választja.
De végülis, nem lett olyan rossz. Most van egy egész jó laptopom – eltekintve attól, hogy mindig hálózatról akar bootolni, időnkét elveszti a személyes profilomat és olvashatatlan az ablakok címsora.

Bodrogköz

2013.04.19; péntek

Ennyi cucc nincs is. Ráadásul egyedül pakoltam. Kajakok a tetőre, csomagok hátra, meg a hátsó ülésre. A kocsi majdnem meg is telt.

Anyuka sétált a kisgyerekkel.
– Bácsi, miért szerelted fel a hajókat a kocsi tetejére?
– Hogyha majd vízhez érkezem, elég csak megfordítani a kocsit és mehetek tovább.
A gyerek értelmesen bólintott. Szerinte is így logikus. Anyuka vigyorgott.

A kajakok után körbejártam a kocsit, hogy minden rendben van-e. Ekkor vettem észre a színharmóniát.

From Kajak

Istenbizony nem azért ültettük ide a vérszilvát, hogy virágzáskor a növényeink szinkronban legyenek a kajakjainkkal.

Nem volt egyszerű az út. Tankolás. Pénzkivétel. Gödöllön kajakalkatrész. Nejt felszedni Tiszaújvárosban. Tesco, bevásárlás. Útközben eltévedés. Tokajban is.
Aztán végre meglett a kemping bejárata. Lezárva. Telefon. Mondták, hogy igen, az út megvan, csak éppen víz alatt. Hmm, nem rossz.
Bementünk egy iskolán keresztül felülről. Még ennyi bénázással is másodiknak érkeztünk. Faház elfoglalása, ‘Horkolós Körzet’ tábla kitűzése.
Végül hosszú sóhajtás, faasztal, szivar és pálinka. Aztán ezt gyakoroltuk éjfélig. (Oké, a sóhajtásokkal óvatosak voltunk.)

From Kajak

2013.04.20; szombat

Pár szó a terepről. A Bodrog a leglassabb magyar folyó, azaz kezdő vizitúrázóknak ideális terep. 65 kilométer, ebből Magyarországon van 51, de végig járható, útlevél sem kell rá. A Bodrogzug viszont ennél valamivel több: a folyó kanyarulatát egy csomó apró patak, ér hálózza be, illetve akadnak holtágak is. Igazi kellemes, barangolós terep.
Normál állapotban.
Tavasszal ugyanis a víz rendszerint elönti a vidéket. Nem kicsit. Ilyenkor egybefüggő tengerré változik az erdő, csak a fák felső lombozata áll ki a vízből. Igazi labirintus. A térképek ilyenkor nem segítenek, hiába is néznéd, merre menne az az ér, amelyiken ősszel eveztél. A vizi út nincs meg, mert elöntötte a víz. A patak ott van valahol 2-3 méterrel alattad. Tipikusan az a terep, amikor megyünk tökön, paszulyon keresztül. Hozzátartozik, hogy ez egy védett terület, azaz összevissza kóvályogni tilos, de tájékozódó zseninek kellene lennie annak, aki képes lenne a tengeren a mélyben rejtőző patakmedret követni. Mi GPS segítségével navigáltunk és még így is voltak zavarbaejtő perceink.
A Bodrogközben egy darab hivatalos vizitúraösvény van, ez egy jó nagy kör: Tokaj után nem sokkal be kell menni egy patakon, aztán átvágni a Bodrog kanyarulatát. végül visszacsorogni a folyón a városig. Ez egy 25-30 kilométer közti távolság, ideális egynapos túra.
Mi ennél ráérősebbek voltunk. Úgy terveztük, hogy elnavigálunk Zalkodig, aztán majd csak lesz valahogy.

Nejjel reggel nyolckor keltünk. Néhányan már korábban. Hivatalosan 22.00-06.00 között csendespihenő van, tilos ordítozni. Az egyik vizitúrázó társaságnak ez igen komoly megkötés lehetetett, mert pontban reggel hatkor elkezdtek élni. Hangosan. Elképzelem, ahogy két kézzel befogott szájjal szuggerálták a másodpercmutatót 5.59-kor.
Kolbászok, sajtkrém, indulás előtt goodbycruelworld szivar. (Mondom, hogy ráérősen mozogtunk.)
A vízreszálláshoz nem kellett sokat cuccolni, csak meg kellett keresnünk, hol fogyott el az út a kempingben.

From Kajak

Mit mondjak: az első párszáz méteren igencsak hülyén éreztem magamat. Utoljára a két ünnep között evezgettem, azóta kiment a mozgás a kezemből, ráadásul makacsul ragaszkodtam a grönlandi lapáthoz, mely még csak megszokós fázisban van. Aztán persze belejöttem, a végén már élvezettel szlalomoztam a lombok között.
A túra, finoman szólva is szürreális volt. A természetvédelmi területet jelző táblának (tudod, az az ovális ezüstszínű) csak a felső öt centije látszott ki, de így legalább nem akadtunk fent rajta. A túraösvényen vannak táblák is, az első kettőt még láttuk. Mármint a tetejüket. Egyszer megszólalt László, hogy itt általában egy zsilip van, ahol gyalog szokták átemelni a kajakokat. Udvariasan néztünk bele a vízbe. Mégiscsak megalázó lehet egy zsilipnek, ha áteveznek fölötte. Egy ideig még követtük a patakmedret jelző fákat, azután átváltottunk szabad stílusra. GPS-ből látszott, hogy olykor-olykor kereszteztük a patakmedret, de ez inkább csak a véletlen számláját növelte. A tendencia persze adott volt, Zalkodot metszeni akartuk. Az volt az egyetlen fix pont a látóhatárig elárasztott vidékben.

From Kajak
From Kajak
From Kajak
From Kajak

Mit ád az ég, sikerült. Néhol eleveztünk egy-egy vadászles mellett. Egyszer majdnem elütöttünk egy döglött vaddisznót. Legalábbis élet benne az nem volt sok, mert feje sem.

From Kajak

Ehhez képest már egyáltalán nem volt szürreális Zalkodnál a megcsáklyázott szemeteskonténer. Mint egy helybélitől megtudtuk, elfelejtették felvonszolni, az árvíz meg pontosan jött, ahogy szokta. Az illető egyben azt is megmutatta, hogy nem csak az elkényeztetett városi kutyák képesek tojni a gazdájuk fejére.
– Zsemle!
– … – gondolta a kutya,
– Zsemle, ha mondom!
– …
– Idejössz!
– …
– Na jó, úgyis rég voltál már Bandi bátyádnál. Aztán majd gyere haza.
A vízparton két irány volt: az egyikben a gazda ácsingózott a kerékpárjával, a másik irányban Bandi háza zárta a partszakaszt. Az öreg rafkós volt, ha már nem hallgatott rá a kutya, legalább a tekintélyét mentette. Zsemle(1) emelt fővel vállalta be Bandit.

(1) Vagy Morzsa. De biztosan valami péksütemény volt.

From Kajak

Szükséges anyagáramlások lebonyolítása: kaja be, pisi ki. Miután mindenki lezuhanyzott a trükkös dobozos sörrel, Nejjel ketten kivégeztük. Itt el kellett volna dönteni, hogyan tovább. Két lehetőség között vacilláltunk: vagy visszafordulunk délnek és megpróbálunk ugyanazon a labirintuson keresztül hazavergődni, vagy nekiindulunk nyugatnak, az ismeretlen tengernek, tudván, hogy még a hegyek előtt biztosan metsszük a Bodrogot, aztán majd azon megyünk haza. Végül nem döntöttük el, gondoltuk, majd csak lesz valahogy. A két leggyorsabb kajakos neki is indult. Északnak. Nyilván esélyünk sem volt, hogy utolérjük őket. Aztán egyszer csak bevártak, itt végre eldöntöttük, hogy túl kockázatos a nyugati út, hiszen a Bodrogig még el is lehet jutni, de a folyóparti sűrű erdőn még árvízben sem lehet átmenni. Abban maradtunk, hogy én megyek visszafelé a GPS jelén (halálsugár), aztán ahol lehet, rakunk bele egy-két flikk-flakkot, de alapvetően követjük az irányt.
Ehhez képest párszáz méter után azt vettem észre, hogy nincs mögöttem senki: csak elindultak nyugatnak. Az utoléréshez már messze voltak, így megvontam a vállam és cammogós tempóban ráálltam a hazafelé vivő útra. Majd csak hazaérnek valahogy.
Szerencsére nem bonyolították túl a dolgot, amint látták, hogy nem látnak, visszafordultak, és habár közénk ékelődött egy hosszú, áthatolhatatlan erdő, de a folyamatos röhögésből hallottam, hogy párhuzamosan haladunk. Aztán az első nagyobb tófelületen meg is láttuk egymást. Innentől már mindenféle cifrázás nélkül hazaőgyelegtünk. 17 kilométer, pont elegendő egy későn elindított túrához. A GPS ugyan kiírta az átlagot, de inkább hagyjuk. Ez az egész nap nem a sebességről szólt, hanem a ritka terep látványosságainak az élvezetéről.

From Kajak
From Kajak

A jó idő külön öröm volt. Hét elején még zápor/zivatart jósoltak a térségbe. Nem ijedtünk meg, azt mondtuk, hogy akkor is jövünk. Erre az időjárás szégyelte el magát. Gyönyörú, kora nyári meleg volt egész hétvégén. Jó, éjszaka azért még mindenki fázott – mert már a nyári hálózsákokat vittük – de pokrócokkal áthidaltuk a hűvös órákat.

Aztán szombat este az adekvát bográcsolás. Nem bonyolítottuk túl: paprikás krumpli.

From Kajak

A kempingben még két társaság volt rajtunk kívül. Az egyik, az kifejezetten népes társaság volt, inkább idősebbek, meg egy csomó gyerek. Az egyik hapi átjött beszélgetni.
– Mit főztök? – kérdeztük meg.
– Huh, bonyolult. Zöldséges, trutymós leves, jó sok hússal. És ti?
– Klasszikus paprikás krumpli. Sokat jártok ide?
– Nekünk ez a tavasz – merengett el – Április vége felé, legyen akármilyen idő is, itt találkozunk. Itt halljuk meg először a madarakat, itt látjuk először áradni a folyókat.
– Evezni jöttök?
– Nem – merengett tovább – Inkább enni.
– ?
– De azért evezünk is – mentegetőzött – De jobbára már inkább az összejövetel a fontos. 24 éve csináljuk, minden évben. Eleinte fiatalon, evezésekkel, aztán öregesen, gyerekekkel, kenukkal bóklászva.

From Kajak

Aztán éppenhogy ránk sötétedett, elkészült a vacsora. Hosszú csend dícsérte a szakácsot, na meg a gyorsan kiürülő bogrács. Még beszélgettünk, de már messze nem volt meg a péntek esti lendület. Ahogy ez lenni szokott. Nem mintha a szivatások, röhögések nem lettek volna ugyanolyan intenzívek, a sztorik is jók voltak, de szombaton már este tíz körül kezdett kókadni az emberek feje. Elrendeztük a tüzet, aztán beledőltünk az ágyba.

2013.04.21; vasárnap

A társaságban itt jelent meg a generációs szakadék: hárman, idősebbek, ekkor már csak összepakoltunk és mentünk haza. A maradék három sportember viszont úgy döntött, hogy korai indulással lenyomják a nagy kört. Zsuzsa kissé parázott, hogy a másik kettő sokkal gyorsabb és nem fogja majd bírni velük a tempót, de megvígasztaltam, hogy én már mentem velük a Maroson és nem volt veszélyes. Azt már nem fűztem hozzá, hogy engem kíméltek, de így is kiköptem a tüdőmet a nap végén.

From Kajak
From Kajak

Azért Zsuzsa csak próbálkozott, a fenti képen a maradék tokaji bor kreatív felhasználása látható. Hátha nem veszik észre, hogy lassabb a kajak.

Fél tizenegyre készültünk össze. Indultunk haza. Idefelé jó nagyot kerültünk, gondoltam, visszafelé rövidítünk: Taktaharkány, Tiszalúc, Kesznyéte, Tiszaújváros. Olyan 70 kilométer.
Háát… ebből a 70 kilométerből lett száz is, és jó 2,5 óra. De földrajzleckének nem volt rossz.
Kezdtük ott, hogy eltévedtünk és valahogy elkeveredtünk Taktakenézre. De legalább láthattuk Magyarország legbotrányosabb útját: akkora kátyúk voltak, hogy külföldön már síliftet szereltek volna melléjük. Aztán ez a rekord is gyorsan megdőlt, mert Tiszalúc felé még rosszabbá vált az út. A negyvenes tempó már az eszeveszett őrültséggel volt határos, hiszen a többszáz kátyúból bármelyik képes lett volna kitörni a tengelyt. De végül csak elértünk Kesznyétére, ahonnan már csak 5 kilométer volt Tiszaújváros. Na, ebből a faluból egész egyszerűen nem találtuk meg a kivezető utat. Végül egy helyi erőt kérdeztünk meg, aki közölte, hogy Tiszaújváros még 50 kilométer. A tágra nyílt szememet látva hozzátette, hogy máskor nem annyi, de most a Sajó tett róla, hogy jócskán kerülni kelljen.

From Kajak

A kesznyéte utáni terep járhatatlan, nyugodtan ignoráljam a kompokat is, mert azok sem járnak, a legközelebbi híd Bőcsnél van, és ha szerencsés vagyok, akkor már át tudok menni, bár pár nappal ezelőtt még 50 centis víz állt rajta. Igaz, ekkor sem zárták le, szóval tulajdonképpen járható.
Ekkor jutott eszembe, hogy induláskor mit poénkodtam a kiskrapekkel: hát, most tutira jól jött volna, ha elég lett volna csak a fejére fordítanom a kocsit. Végül nekiindultunk Bőcsnek, végig a megáradt Sajó mellett. Az út komoly kihívója volt a Tiszalúc környéki tankcsapdáknak, szóval itt sem kellett attól tartanunk, hogy a rendőr gyorshajtásért int le. A híd utáni mélyedésben csak tízcentis víz volt, átrongyoltunk rajta. Aztán délután egykor végre megláttuk a kies Tiszaújváros sziluettjét.
Érzékeny búcsú, tankolás, pár pogácsa a kútnál, aztán veszett tempóban irány Budapest.

A lepakolás persze megint egyedül, a gyerekek istentudja merre kóborolnak. Nem részletezem. Nem volt rövid program. Aztán veszettül rábuktam az elektronikára, hiszen túra közben nem volt nálam semmi, amin meg tudtam volna tekinteni a rögzített élményeket. Nem akarok vészmadárkodni, de valahogy kezd egy olyan érzésem kialakulni, hogy a technika elkezdte átvenni az uralmat. Olyan óvatosan, szép lassan, de határozottan. Lássuk csak: elővettem a GPS-t, a számítógépbe átmásoltam a tracking logot, feltöltöttem az Endomondora, a GoPro-ból kiolvastam a fényképeket és videókat, most először meg is nézve és kiszelektálva a rosszul sikerülteket, a mobiltelefonról felcsatlakoztam smb-n keresztül a laptopomra és felmásoltam a képeket, aztán végül még a fényképezőgépről is felmásoltam mind a képeket, mind a videókat. Aztán válogatás, válogatás, végül a képjavítások, szelektálások.
És ekkor még egy árva betűt sem írtam le.
Most már öreg este van, a szöveget gyorsan dobtam össze, gyakorlatilag végigökörködtük a hétvégét, de éppen egy jó párbeszéd sem jut eszembe, szóval az írás olyan lett, amilyen, a videókat is össze kellene valamikor vágni, de hát kinek lesz erre ideje – viszont ha a jelenből éppen kicsúszó eseményeket sincs időm feldolgozni, akkor hogyan fogok rákészülni a jövőre?

From Kajak

Ja, és végül vedd észre: ez alatt a két nap alatt bedurrant a kocsi előtti cseresznyefa.

Neverending 05

Amikor már azt hinné az ember, hogy vége

Ekkor nagyjából már úgy éreztem, hogy megvagyok. Apróbb beállítások még vannak hátra, a GPU-val is kezdeni kell valamit, de a gép már egészen jól működik. Lehet, hogy megmarad véglegesnek.

Elsőnek a címsornak mentem neki. El sem hiszed, mennyire frusztrált. Illetve mennyire frusztrál még mindig. Ha egy autóban kibaszásból kicsire veszik a kesztyűtartót, azon egyszer mérgelődsz, de azután kimegy a fejedből. De ha kibaszásból olvashatatlanná teszik az egyik kijelzőt a műszerfalon, azzal minden percben szembesülsz és állandóan bosszant.
Gondoltam, kipróbálok egy külső startmenü-hekkelős kiegészítést. Maga a startmenü nem hiányzik, de az ablakok konfigurálása igen. Ezt választottam. Lehet, hogy nem volt a legjobb választás, lehet, hogy vannak helyette jobbak is, nem tudom. Mindenesetre nem váltotta be a reményeimet, leszedtem. Egy következménye viszont lett a kalandnak: innentől már shutdown után is csak PXE boot-tal indul a gép. Nem, ne kérdezd, fogalmam sincs, mi lehet az összefüggés.

Cisco VPN kliens. A legfrissebb (5.0.07.0440), 64 bites. Persze, hogy nem működik. Google. Registry hack.

Wireshark. Azt írja magáról, hogy semmi gond, megy 64 bites Windows-on is. Ja. Ő. Csak éppen szükség van hozzá a WinpCap driverre is. Na, az nem. Telepítéskor kiírja, hogy ezen a rendszeren nem fog működni, biztosan telepíteni akarom? Csak azért is, dafke. Restart. PXE boot. Escape. Wireshark teszt: szépen működik. Akkor most mi van?

T-online USB stick. Bedugtam, drivertelepítés elindult, végzett, Connection Manager elindult, majd közölte, hogy nem lát semmilyen eszközt. Bakker: usb3-as csatiba dugtam. Connection Manager bezár, stick usb2-esbe átdug. A Connection Manager rá sem bagózott. Visszadugtam az usb3-asba, a Connection Manager elstartolt, de megint nem látta az eszközt. Kínomban újraindítottam a gépet és onnantól minden oké.

Amikor a Dell BIOS-sal kapcsolatban olvasgattam a neten, rábukkantam egy cikkre, miszerint ha beregisztrálom a Samsungnál az SSD-t, akkor kapok plusz két hónap garanciát. Jelen esetben ez nem mindegy. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, inkább csak futólag, annyit érdemes megemlíteni, hogy az olcsóbb Samsung SSD-t vettem meg, ami TLC-s, azaz egy cella 3 bitet tartalmaz, emiatt gyorsabban is használódik el. Ezt tudja a Samsung is, nem is adnak rá öt év garanciát, hanem csak hármat. (Szerencsére az SSD nem úgy használódik el, mint egy vincseszter, hogy putty és kampó, hanem a cellák egyenként dőlnek ki, azaz a megfelelő segédprogramból látható, mikor érik meg a cserére.)
Jó, regisztráljunk. Kéri a gyári számot. Oké, mégis kell a csavarhúzó. Leszedtem a fedelet és elhűltem. Ilyen apró betűket még akkor sem tudtam elolvasni, amikor jó volt a szemem. Fejlámpa, olvasószemüveg, nagyító. Végül sikerült. Visszafordítottam talpára a laptopot… és majdnem elsírtam magam. Erre a pár percre lusta voltam törölközőt tenni alá és egy szabad szemmel láthatatlan, ellenben betonkemény porszemcse felkarcolta a tetejét. Csúnyán. Alig telt el egy hét, és már úgy néz ki, mintha csatában harcoltam volna vele.
Regisztrálás után kidobta, miket tudok még telepíteni a gépemre. Fontos segédprogram a Magician. Eleve ezzel tudom bekonfigurálni az SSD-t, hogy mennyi helyet tartson fent karbantartási célokra, azaz ebből tudom szabályozni, hogy teljesítményre megyek vagy élettartamra. Meg úgy egyébként is, hasznos kis program. Természetesen telepítettem.
Természetesen ez is szopatott. Betette ugyanis magát automatikusan indulónak… csak éppen valódi adminisztrátori jogosultságra van szüksége, azaz indulás után vár… vár… aztán feldob egy UAC ablakot. Egy idő után azért ez elég idegesítő. (Ráadásul lassítja is a bejelentkezést.) Megint Google. Itt azt javasolják, hogy állítsunk be neki kompabilitási módot, azon belül adminisztrátori indulást. Ez egy automatikusan induló programnál annyira azért nem magától értetődő, de a Task Managerben van egy fül, ahol láthatók az automatikusan induló programok, sőt, konfigurálhatóak is. Jó. Beállítottam. Restart. (PXE, stb…) És tényleg, nem jött föl az UAC ablak. Igaz, viszont a program sem indult el. Fejvakarás. Egyáltalán, szükség van arra, hogy állandóan fusson? Az előző linken azt írja egy fórumozó, hogy nem, de sehol máshol nem találtam erre vonatkozó információt, mindenhol csak erre a bejegyzésre hivatkoznak vissza. Sóhaj. Elvettem az adminisztrátori indulást. Legfeljebb eggyel több gombot nyomok induláskor. (Az UAC-ot inkább meghagyom, jó az.)

Google CalendarSync. Arról már leszoktam, hogy saját Outlook-ot használjak. (Eddig is csak biztonsági mentésre szolgált, de kábé egy éve az outlook.com-ra tükrözöm a levelezésemet.) A céges naptárbejegyzéseimet viszont szeretem látni a privát Google Calendarban is (elvégre mind a két naptár az én időmet osztja), ahhoz viszont jó volt a Calendarsync. Volt. Outlook 2013-nál már nem fut. Háát. Aztán eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt rengeteget variáltam a családi és céges naptárak szinkronizálásával és kisérletképpen vettem egy gsyncit licenszet, melyet végül nem használtam fel. Utánanéztem és még éppen benne voltam az ingyenes upgrade időszakban. Kértem új kódot, feltettem, működik.
Végre valami jó hír.

Közben eltelt annyi idő, hogy újból megjelent a windowsupdate. Talált egy csomó foltot, telepítené. Telepítsd. Kövér errorok. Már megint. Hjaj. Na, nézzük meg közelebbről.
Aha.
Olvass vissza. Vagy ha lusta vagy, akkor higyjél nekem. A korábbi $$Pendingfiles átirányító hekkben a szkript az E:\Temp alá tette be a könyvtárat, én meg odafigyelés nélkül átvettem. Csakhogy jött később a CCleaner és szívbaj nélkül kipucolta a Temp könyvtárat,. A windowsupdate pedig megbízhatóan a kardjába dőlt. Jó. Symlink letöröl, új könyvtár létrehoz (előrelátóan már egy SymLink folder alatt), újabb linkelés, restart. Kevés: a windowsupdate-t most nem hatotta meg a kiszolgálás. Igaz, elindult, igaz, letöltötte a csomagokat, de aztán beleragadt a ‘Preparing to install’ állapotba.
Természetesen az internet erre is adott megoldást. Csak éppen nem működött.
Viszont, legnagyobb meglepetésemre a hibaüzenetben volt egy link, amelyik nem a szokásos általános windowsupdate hiba oldalára dobott, hanem elindított egy varázslót. A fickó nagy önbizalommal közölte, hogy ismeri a hibát, sőt mi több, meg is tudja javítani. Megengedtem neki. Molyolt, szöszmötölt, majd azt mondta, hogy oké. Restart (stb…), windowsupdate… és nagyon durván behalt. Sérült adatbázis, sérült folyamat, sérült egó. Minden baja volt. Belenéztem a %windir°%\SoftwareDistribution könyvtárba, hogy mi is folyik ott tulajdonképpen. Mind a két új könyvtárban (az egyiket az én beavatkozásom után generálta a rendszer, a másikat a varázsló után) sokkal kevesebb alkönyvtár és fájl volt, mint az eredetiben, melyet a biztonság kedvéért félrementettem. Jobb ötlet híján töröltem az újakat, visszaneveztem a régit, restart, windowsupdate… és simán végigment. Egy újabb megmagyarázhatatlan jelenség. Lehet, hogy már az elején elég lett volna egy restart.

Tulajdonképpen már hátra is dőlhettem volna. Végülis haladok. De a laptop nem így gondolta.
Már írtam, hogy a Samsung Magician után lelassult a belépési folyamat. Azt hittem, hogy az UAC miatt, de nem. Valami komolyabb dolog is van a háttérben. Néha, teljesen kiszámíthatatlanul, egész egyszerűen nem találja a Windows a profilomat. Keresi, keresi, aztán feladja és nekiáll kreálni egy újat. A jól belakott, kicsinosított, 6,5 gigás(!) profil helyett csinál egy szűz újat. De ha legalább csinálna, mert nem. A start képernyő csont üres, egyedül a felhasználói nevem látszik rajta. Nem is tudok átlépni a desktopra, de nem is lenne értelme. Amikor először megláttam, kis híján megállt a szívem. Több tucatnyi alkalmazást raktam fel és lőttem össze, egy felhasználói profil elvesztése kisebb méretű katasztrófával érne fel. Szerencsére már elsőre megtaláltam a megoldást: átléptem az administrator profiljába (az már simán bejött), onnan restartoltam a gépet (nem foglalkoztam azzal, hogy sikongat, miszerint más is be van lépve és az illetőnek mindene elveszik egy restart esetén), majd az újonnan felálló gépbe (PXE, stb…) belépve már megkaptam a profilomat, bár ijesztgetésképpen a jelszóbekérésnél még a nullprofil színei jelennek meg.

Tovább is van, mondjam még? Hamarosan.