2013.03.18; hétfő

Habár a repülőgép csak délután egykor indul, de ezt a fél napot már a reptéri transzferre szántuk. Eredetileg úgy terveztem, hogy a recepción rendelünk egy shuttle-t, az 120 hrivnyáért (3500 forint) kivisz minket a 20 kilométerre lévő reptérre. De aztán győzött a kalandvágy. Még az első nap vásároltunk egy helyi kisokost az újságosnál, abban volt olyan rovat is, hogy repülőterek. Látszólag nem volt bonyolult a feladat: az Universytet metróállomáson kell megkeresni az 568-as marsrutkát vagy valamelyik másikon az 575-öst. C tervként ott volt ez a blogbejegyzés, miszerint a Shuliavska állomáson el lehet kapni a 22-es trolit.

Kezdtük az egyetemi metróállomással. Ez gyakorlatilag sétatávolságra volt, igaz, végig hegynek fel. Megtaláltuk a metróállomást – és kezdődtek a problémák. A marsrutkáknak ugyanis nincs számmal jelzett megállójuk. Ezek jönnek, valahol megállnak – a helyiek persze már tudják, hogy hol – aztán lemegy az utascsere és a kis sárga dög már megy is tovább. Értelemszerűen semmi kiírás sincs, nem is férne el az a rengeteg járatszám egy táblán. Angolul senki sem beszél, a legtöbb ember még az angol szöveget sem tudja elolvasni, azaz hiába mutogattuk nekik a helyi kisokost. Annyit tudok oroszul, hogy a kérdést fel tudtam tenni, de a válaszokat nyilván nem értettem. Pusztán a hangsúlyból lehetett sejteni, hogy az embereknek fogalmuk sincs a válaszról. Nem is csodálom, egy ilyen mikroszinten töredezett tömegközlekedésben honnan is tudnák, mivel lehet eljutni egy általuk sohasem használt fapados repülőtérre? (A városnak két repülőtere van, mi a kisebbiket kerestük.) Elméletileg ebből a megállóból jó lehetett volna a 9-es troli is (kisokos), de ilyesmi közel-távolból nem indult. (Csak 8-as és 5-ös.) Közel félórát szobroztunk, hátha feltűnik valahol egy 568-as mikrobusz, de nem volt. Ekkor dobtam ki a francba a kisokost, a B tervvel már meg se próbálkoztunk. Miért pont az lenne korrekt egy megbízhatatlan füzetben?
Metróval elmentünk a Shuliavskára. (Mondtam már, hogy a metró zsetonos és a klasszikus szivarvágó készülék között kellett átmenni?) Itt a várható probléma az volt, hogyan találjuk meg a trolimegállót. Azt írta a srác, hogy a csomópont hídja után a déli oldalon. Átmentünk a híd alatt és tényleg ott volt párszáz méterre a trolimegálló. Miközben közeledtünk, ott motoszkált bennem, hogy ez túl könnyű volt, lesz még itt csavar. Volt is, a kiírás szerint csak az 5-ös troli állt meg itt. Meg egy csomó marsrutka. Gondoltam, az irány már jó, majd fellépkedek rájuk, aztán megkérdezem a sofőröket, útbaejtik-e a repteret. Erre vagy azt mondják, hogy “da”, vagy azt, hogy “nyet” – ezt már tudjuk értelmezni. De ez a terv sem vált be, akkora tömeg volt, hogy esély sem volt eljutni a sofőrig. (Ez az az állapot, amikor az emberek a jegy árát egymásnak passzolva juttatják el a vezetőig, az meg visszaküldi a láncon a visszajárót.) Fejvakarás. Ekkor vettem észre egy taxit, amelyikben ott vakarózott a sofőr.
– Nézdd csak, lehet, hogy ott ül a D tervünk, csak még nem tud róla – szóltam Nejnek.

De azért nézelődtünk tovább. Ekkor vettem észre, hogy járnak erre más trolibuszok is, csak éppen még a híd előtt elkanyarodnak. Visszasétáltunk, megkerestük a megállójukat. Ott sem volt 22-es. Dóra levadászott egy barna bőrű, raszta hajú leányzót, mondván, biztosan tud angolul. Tudott is, de fogalma sem volt arról, hogy Kijevnek van repülőtere. Oké, D terv.
Bekopogtam a taxisofőrhöz.
– Taxi?
– Da, taxi.
– Zuljany airport?
Na, ezt már nem értette. Elkezdett valamit magyarázni a repülőterekről, de azt meg én nem értettem. Végül nagy sokára leesett a tantusz: nem tudta beazonosítani, melyik repülőtérre szeretnénk menni, ugyanis a miénket ők Zsuljany-nak mondják. Innentől már sima volt, becuccoltunk. Taxiórát nem láttam, ilyenkor alap dolog, hogy még indulás előtt tisztázzuk a viteldíjat.
– Szkólka?
– Százötven.
A morva életbe. De túl sok játékterünk nem volt, a kijevi dugók legendásak, a repülőgépet meg nem akartuk lekésni. Nos, a dugókat volt szerencsénk élőben is látni, tényleg döbbenet. Szerencsére az emberünk jellegzetes képviselője volt a szakmájának, úgy furakodott az állóra fagyott forgalomban, a minden irányból keresztbeálló járművek között, mintha vazelinnel kente volna be az autója oldalát. Végül teljesen váratlanul ott voltunk a terminálnál és csak ekkor realizáltam, hogy ha még meg is találtuk volna akár a 22-es trolit, akár a megfelelő marsrutkát, szinte biztos, hogy elpuskázzuk a leszállást, ugyanis a főútról alig lehetett észrevenni a repülőtér épületét.
A hosszú úton a sofőr próbálkozott oldani a hangulatot.
– Honnan jöttek?
Nem válaszoltam elsőre, így tippelt:
– Italiano?
Nejből kifakadt a röhögés. (Nem sokkal korábban egy ismerőse ránézésre lebölcsészezett, így a csajszi a repülőtéren már csak bölcsészmaffiózónak volt hajlandó szólítani.)
– Hungarian.
A sofőr nem értette.
– Ungarn – próbáltam korrigálni.
– Vengerszki – jött hátulról a megoldás.
A hapi egyből felderült. Lelkesen elmagyarázta, hogy volt már Magyarországon, igaz, akkor fegyverrel.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem sikerült oldania a hangulatot. (Nem mintha egy baka tehetett volna bármiről is, anno katonaként még barátkoztunk is velük, de akkor sem kellemes emlék.)

Ja, miközben taxiztunk, egyből átláttam, hol rontottuk el. Kilencven fokot tévesztettünk: a csomópontnak a keleti oldalán jöttünk ki és balszerencsénkre ott is volt egy trolimegálló. Mi a tanulság: ha Kijevben jársz, mindig legyen nálad iránytű.

Viszont így bőven időben voltunk kint a repülőtéren, és ez volt a lényeg. A csomagomat természetesen megint darabokra szedték, pedig most már előrelátóan a kézigránátot áttettem a zsebembe, a töltény mellé. Utána, immár nyugodtan mentünk befelé a zöld kapu mellett, ahol egy őszes halántékú, disztingvált tábornok álldogállt egy aprócska pult mögött. Dóra mutatta neki az útlevelét, de a pacák csak legyintett. Nagyobb vadra ment: engem hívott oda magához. Elkérte az útlevelet, majd harsányan nekiállt ukránul hőbörögni. Bepróbálkoztam minden nyelven, de az istennek sem értette, csak az útlevelemben mutogatott valamire. Fogalmam sincs, mire, mert az nem mutatta meg. Végül belefáradtam és minden alkalommal, amikor levegőt vett, közöltem vele, hogy nye ponyemaju. Aztán egy idő után keményen a szemembe nézett, én a klasszikus bociszemmel vissza. Én nyertem.

Aki lemaradt volna a bociszemről: egy, kettő, az összes.

Utána lecuccoltunk a kapunál, ahonnan később átmentünk egy másikhoz, mert megint voltak késések, így átkavarták az indulásokat. Sétálgatás közben meglepő dologra leltem: közvetlenül a kapuk mellett volt egy dohányzó szoba is. Nem egy megszokott dolog. Vettem is egy nagy adag amerikai kávét és beültem egy szivarral. Ez sem megszokott dolog.
A csajok is találtak érdekességet: a duty free üzletben lehetett vodkát kapni. Méghozzá durván jó áron. A Besszarabszka téren lévő Billában 90 hrivnya körül volt hét deci prémium Nemiroff, itt 60 hrivnya egy liter – és ezt már fel lehetett vinni a repülőgépre. Súlyos hibát követtünk el, nem vettünk egyből három üveggel, pedig lett volna elszórandó hrivnyánk bőven. (Pesten elég vacak árfolyamon váltják vissza.) De egy üveg azért még belefért a táskába. (Ferihegyen a zöld folyosón még csak vámőrt sem láttunk.)

A repülőgépen persze megint elrontottam a helyfoglalást. Olyan, ez, mint amit korábban a pénzügyi dolgainkról írtam. Én igyekszem felkészülni, elolvasok egy csomó mindent, kalkulálok, végül összerakom a legvalószínűbb forgatókönyvet, aztán jön valami tőlem független dolog és felborítja az egészet. Szerettem volna a magasból kamerával felvenni a város látványosságait. Emlékeztem, hogy idefelé a jobb oldalon ültünk és végig láttuk az egészet, csak Dóra – aki az ablak mellett ült – a darabos leszállás során rosszul lett és nem sikerült túl jól a felvétel. Logikusan visszafelé akkor a bal oldalra kell ülnünk és talán most sikerül. Nem sikerült, a gép másik légifolyósón repült, megint a jobb oldalon ülők láthatták a várost, nekünk csak egy gusztustalan panel lakótelep jutott.

Végül megérkeztünk.

From Kijev 2013

Ha láttál már nyomorult, vacak megérkezést, ez az volt. Kijevből szikrázó napsütésben indultunk, hétfőre már a viharos szél is elállt. A repülés során végig tiszta volt az idő, a Kárpátokat is gyönyörűen láttuk. Aztán Pesthez közeledve vastag felhőréteg vette körül a gépet, itthon pedig ólomszürke takony, erős szél és havaseső fogadott.
Feladhatná már végre a tél az erőlködést, úgyis veszíteni fog.

Linkek:

Ps.
Matekban erős olvasók számára: tudok számolni, tisztában vagyok vele, hogy ez még csak a negyedik írás. Lesz ötödik bejegyzés is: a videófelvétel. Majd.