Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e,
vagy sötétet; mert amit gondoltál,
megteremtetted.
– Weöres Sándor –
Tegnapelőtt éjjel borzalmasan rosszat álmodtam. Eleve probléma, hogy nagyon intenzíven élem meg az álmaimat. Nemhogy ébredés után, de még délutánonként is szoktam rajta agyalni, hogy az adott szituációban mit lehetett volna másként csinálni. Tegnapra virradóan pedig belefutottam egy veszettül horrorisztikus álomba, a legrosszabba, amit csak el tudok képzelni… az álom pedig nem olyan, mint egy mozi, ahol kukoricával a kézben nézed a filmet: az álomban benne vagy, átéled. A horrorral pedig kifejezetten rossz a viszonyom: filmben is mindig hat rám, hiába tudom az eszemmel, hogy műanyag meg paradicsomlé, akkor is működik. Nem is nézem.
A borzalmas álom után felriadtam, néztem a plafont. Vártam, igyekeztem másra gondolni, aztán visszaaludtam. Hiába trükköztem, az álom folytatódott. Újabb felriadás, odaálltam az ablakhoz, néztem az éjszakai tájat. Egy idő után visszaaludtam, de nem lett sokkal jobb a helyzet: ez ugyan már nem az előző horrorisztikus álom folytatása volt, hanem egy másik… de szintén horror.
Kimerültebben ébredtem, mint ahogy lefeküdtem, és egész nap azzal küzdöttem, hogy az álmokból megragadt képeket hessegessem el a fejemből.
Természetesen félve mentem neki az újabb éjszakának. Nálam simán előfordul, hogy éjszaka továbbálmodom az egy nappal korábbi álmot, márpedig ezt mindenképpen el akartam kerülni. Direkt későn feküdtem le, akkor, amikor már ülni is alig bírtam a székemben, annyira álmos voltam.
Persze álmodtam, megint.
***
Alexandra, a nemrég újjászületett istennő lustán úszott az égen. Még meglehetősen zavaros volt neki minden. Ismerte is az alatta elterülő tájat, meg nem is. Tudta, hogy a homályos emlékei az előző életéből vannak, ezeket majd meg kell erősítenie. De most nem ez a legfontosabb dolga: minél hamarabb meg kell találnia, mi volt az a hiba, mely destabilizálta és arra késztette, hogy újjászülessen.
Egyelőre semmi okot nem látott rá. Ráúszott egy bárányfelhőre, kényelembe helyezte magát. Hagyta, hadd sodorja a szél a felhővel együtt. Szép volt alatta a táj. A távolban hófedte hegyek látszódtak, odalent pedig az aranyló mezőn emberek dolgoztak. Az ő emberei – jutott az eszébe. Tényleg. Neki vannak emberei is. Jól mutatnak a mezőn… bár a ruhájuk színét majd meg kell változtatniuk, a mezőhöz valamivel sötétebb barna illik.
– De furcsa – gondolta – még nem is világos előttem, ki vagyok, de már dolgoztam. Én egy szorgos teremtés vagyok.
Az égen még két isten tűnt fel, hozzá hasonlóan sodródtak.
– Plok – jutott eszébe – és Balk.
Az utóbbi nevére meg is mozdult benne valami odabent.
– Ez is furcsa – gondolta – Úgy látszik, Balk valamit jelenthetett nekem.
– Nicsak, Alexandra! – köszönt rá Plok – Szebb vagy, mint az előző életedben!
Balk durván felnevetett. Alexandra meghökkenve nézett rá, nem értette, mi ebben a vicces.
– Sziasztok, srácok – köszönt vissza – Mit szóltok? Kitaláltam, hogy a parasztoknak legyen sötétebb barna a nadrágjuk, jobban mutatnának a mezőn.
– Ugyanolyan hülye liba maradtál, mint korábban -morgott Balk.
– De méért? – lepődött meg Alexandra – Igazán undi vagy!
– Gondolj már bele, mekkora munka lenne! A nagy semmiért! – förmedt rá Balk – Használd már néha az eszedet!
– Használni? Az eszemet? – nyílt tágra Alexandra szeme – Várj, megpróbálom. Gondolkodok. Gondolkodok…
– Ó! – kiáltott fel Alexandra – Vigyázzatok, baj van!
A másik két isten félve húzodott arrébb a szemmel láthatóan felfújódó Alexandrától.
– Azt hiszem…. azt hiszem, megint destabilizálódok – nyögte ki Alexandra, majd felrobbant.
***
Palpasz, a főisten, a központi csarnok oldalhajójába hívta össze a demiurgoszokat. Mire odaért, már mindannyian ott ültek az iskolapadokban.
– Mi volt ez! – mennydörögte dühösen Palpasz – Már megint destabilizálódott egy isten! Ráadásul egymás után kétszer! Ez kupleráj, nem istenek birodalma! Van fogalmatok, mivel járt mindez?
A demiurgoszok lesütött fejjel hallgattak.
– Radzs! – mutatott rá egyikőjükre Palpasz – Te vagy az egyik háborúfelelős! Hány ember halt meg Alexandra követői közül, mikor kiderült, hogy az istenük megint megsemmisült?
– Az összes – motyogta Radzs.
Palpasz a kezébe temette fejét.
– Már az elsőnél is sokan pusztultak el – magyarázkodott a demiurgosz – Túl hamar jött a második destabilizálódás.
Egy feketebőrű, göndör hajú lány pattant fel a szélső padsorból.
– Ném Rádzs hibás most! – kiáltotta – Az a kérdés, miért robbánhátott fel a lédi!
Palpasz még jobban elsüllyedt a kezei között. – Teremtőm – gondolta – miért vagyok én ilyen hülyékkel körbevéve?
Aztán erőt vett magán.
– Komitának igaza van – támaszkodott az asztalra – Mit tudtok erről a destabilizálódásról?
– Már megbocsásson, főnök – állt fel egy vöröshajú – De Alexandra közismerten, khmmm, hogy is mondjam, hisztis hölgy volt. A legjobb embereim foglalkoztak vele, de ők sem bírtak a szeszélyeivel.
– Fil, te nagyon barom! – hördült fel Palpasz – Istennő, tehát szeszélyes! Ezt az alapigazságot hányszor kell még a fejedbe vernem! Nem az a dolgotok, hogy kritizáljátok, hanem az, hogy az igényeihez hajlítsátok a valóságot! Felolvassam, hivatalosan mi a demiurgosz dolga?
– Nem, köszönöm, nem kell – visszakozott Fil.
– Propsz, kérek egy kivetítést a monitorra! – szólt oda a főisten az egyiknek – Kíváncsi vagyok, mi történik a néhai Alexandra birodalmában!
Na, itt kezdtem én is kíváncsi lenni. Határozottan érdekelt, hogyan viselkedett a többi isten, és persze az emberei, azután, hogy Alexandra megsemmisült. Nem szeretem az elvarratlan szálakat. Ráadásul nagyon ismerős volt a környezet: én már egyszer jártam itt, egyszer már volt közöm ehhez a világhoz, csak nem emlékszem rá, mikor és hogyan. Biztos voltam benne, hogy be fog ugrani, csak alaposan kell figyelnem őket. A monitorra szegeztem a tekintetemet.
Ugyanezt tette Palpasz is. A kivetítőn látni lehetett, hogyan döbbennek meg az emberek, amikor az égen felvillant a nagy tűzgolyó, majd füstgomba szállt fel, aztán csend. A rutinosabbak már kapkodták zsákokba a fontosabb tárgyaikat és készültek a menekülésre.
A balkisták először a kastélyokat rohanták meg. Ott számítottak a legzsírosabb fogásokra. Emberek menekültek a folyosókon, körülöttük lángoltak a rokokó bútorok, a díszes tapéták. Azt a kevés alexandristát, akiknek sikerült kimenekülniük a palotákból, az utcán verte agyon a tömeg. Falun sem volt jobb a helyzet, évszázadok alatt felgyűlt feszültségeiket vezettek le a népek azzal, hogy most szabad volt embert – alexandristát – ölni. Szabad volt, hiszen már nincs istenük.
Palpasz hirtelen felemelte a kezét. A vetítés egyből megállt. Mindenki a főistent nézte, akin látszott, hogy feszülten figyel.
– Senki ne mozduljon! – suttogta – Érzem a közelben a Teremtő jelenlétét!
A teremben mindenki megmerevedett. A feszültség tapinthatóvá vált, kihullámzott az oszlopok közül, ki a nagy csarnokba, fel a kerengőre, ki a fórumra. A közelben bóklászó istenek is megérezték és siettek az oldalhajóba. Összegyűltek és feszülten figyelték a révületbe esett főistent. Soha nem hallott csend állt be.
– Bakker – morogtam – most már soha nem fogom megtudni, mi lett az alexandristákkal!
– Azt mondta, ‘bakker’ – nézett döbbenten Palpasz a többi istenre.
Hoppá! Egy pillanatig döbbenten bámultam, aztán villámfényként hasított belém a felismerés: én álmodom őket, tehát én vagyok a Teremtőjük!
– Hát, üdv néktek, és neked külön, Palpasz! – nyögtem ki.
– Üdv néked, Teremtőnk! – folyt szét a mosoly a főisten arcán – Hogy mi milyen régóta várunk arra, hogy megnyilatkozz előttünk!
– Milyen régóta?
– Sokezer éve – hökkent meg Palpasz – Nem tudtad?
Hoppá. Kezdtek előtörni az emlékeim. Ez ez egész az én egykori, gyerekkori álmom! Jó negyven évvel ezelőtt álmodtam egy világról, ahol lustán lebegnek a levegőben az istenek, civakodnak, ármánykodnak és a vesztesek, az önbizalomhiányosak pedig felrobbannak. Dehát a többiek, Palpasz és a demiurgoszok nem szerepeltek benne! Nincs más magyarázat, megálmodtam valamit és az, valahol, életre kelt. Nekem negyven év, nekik többezer. Ezalatt, az általam megálmodott feltételekhez igazodva, tovább fejlődött az élet a bolygójukon.
– De tudtam – válaszoltam lassan – Csak még fáradt és egy kicsit szétszórt vagyok.
Nagyon kell vigyáznom. Ez a beszélgetés egyáltalán nem lesz sétagalopp. Ezek azt hiszik, hogy egy felelős Teremtő keltette őket életre, akinek határozott elképzelései voltak velük: határozottak és általuk felfoghatatlanok. Most pedig azt várják, hogy mindenre fény derül. Hogyan mondjam meg nekik, hogy egy gyerek teremtette őket, teljesen felelőtlenül, csak úgy, heccből? Több ezer év… és ki tudja, mennyit szenvedtek a helyi viszonyok miatt? A fene sem gondolta végig, mivel jár, ha az istenek csak úgy felrobbannak. Milyen fizika, milyen matematika, milyen pszichológia kell egy ilyen rendszer működéséhez, milyen történelem alakul ki így? Hány millió ember halt meg a világukban, mennyi felfoghatatlan szenvedés? Ők meg azt hiszik, hogy mindenható lévén még a legutolsó molekulát is megterveztem, szándékosan olyanra, mint amilyen lett, aztán beindítottam az életet, majd figyeltem őket, mit csinálnak! Mit mondjak most nekik? Elég egy rossz mondat és depresszióba borítom a világukat, mely akár meg is semmisülhet. Valamit viszont kell… de eléggé érettek-e rá?
– Ne haragudj meg rám – kezdte Palpasz – De több ezer éve vitázunk létünk értelmén, így a nagy lehetőségtől megilletődve lehet, hogy néha nem fogom tudni magamat pontosan kifejezni. Bocsásd meg, hiszen történelmünk nagy pillanatához érkeztünk. Látod, még nekem is remeg a hangom.
– Megértelek – igyekeztem palástolni a saját hangom remegését.
– Biztosan más léptékben élsz, mint mi, neked valószínűleg csak perceknek számítanak a mi évtizedeink. De miért nem álltál szóba velünk korábban is? Ott volt a nagy özönvíz, melyet hatezer éve küldtél ránk. Alig maradt valaki életben. Hívtunk, könyörögtünk hozzád, de nem válaszoltál. Hidd el, sokat segített volna, ha akkor elmondod, miért büntettél minket! Aztán 4500 évvel ezelőtt a globális pestisjárvány. Nem hiszem el, hogy egy pillanatra sem enyhült meg a szíved a tömérdek szenvedés láttán!
– Huh – vettem egy nagy levegőt – Ez most lehet, hogy fájni fog neked, Palpasz, de a helyzet az, hogy én nem a te és nem az isteneitek és nem az embereitek Teremtője vagyok, hanem az egész világotoké. Nekem minden fontos benne: a víz, a föld és igen, a pestisbacilusok is. Ti része vagytok ennek a világnak. Nem tagadom, kiemelten fontos része: ti vagytok képesek arra, hogy rendben tartsátok, ha valami félrecsúszik az emberek között, az emberek dolga pedig az, hogy rendben tartsák a vizeket és a földet.
– De itt voltál? Hallottad a fohászainkat?
– Légy erős. Minden, amit ismertek, én vagyok, de a figyelmem nem volt itt veletek. Időközben sokezer másik világot teremtettem. Ahol élek, ott sokmilliárd Teremtő él és mindegyik sokezer világot teremt, pusztán úgy, hogy elképzeli. Ezekhez a világokhoz aztán a Teremtők már a legritkább esetben mennek vissza, ugyanis legtöbbször egy különleges állapotba, alvásba kell kerülnünk a teremtéshez. Márpedig ebben az állapotban nem vagyunk képesek irányítani, hogy melyik világba keveredünk, így a legtöbbször teremtünk egy újat. Ti most kivételesen szerencsések vagytok, hogy számomra is váratlanul meglátogattalak titeket.
– Akkor te most alszol?
– Pontosan. De megpróbállak megjegyezni benneteket, hogy ébren is emlékezzek rátok.
– Ez azt jelenti, hogy utána már mindig velünk leszel?
– Szeretnéd? De most őszintén válaszolj!
Hosszú csend.
– Több ezer éve éltek egy világban – folytattam könyörtelenül – Sokat szenvedtetek, de megtanultátok, hogyan működik. El tudnátok viselni, hogy én, aki nem élek benne ebben a világban, időnként belenyúljak és változtassak rajta? És belegondoltál már, mi alapján nyúlnék bele? Egyszer azt mondjátok, hogy legyen több a termés, megcsinálnám, erre kiderülne, hogy ellustul a nép, hiszen elég csak kérni. És ha már egyszer belenyúlok, akkor kinek legyen jobb? Az embereknek? A patkányoknak? Nem, Palpasz, a világotok az évezredek alatt beállt egyfajta működésre. Ébredjetek fel, nem bábáskodik felettetek semmilyen Teremtő. Az ő dolga a teremtéssel véget ért. A többi a ti dolgotok. Ha hibáztok, akkor megint lesznek járványok. Nem azért, mert büntetni akarlak benneteket, hanem azért, mert nem ismertétek fel időben, mitől alakulnak ki és nem tanultátok meg időben, hogyan kell védekezni ellenük.
– Értem, uram – hajtotta le a fejét Palpasz – Én is erre gondoltam, csak nem mertem kimondani.
– Örülök, hogy hasonlóan gondolkodunk.
– De… – kereste a szavakat – Akkor mi legyen a szent szövegeinkkel? A népünk úgy tudja, hogy te állandóan rajtunk tartod a szemedet és gondoskodsz rólunk. Erre épül az életük.
– Azaz a szent szövegek pontosan teszik a dolgukat, szabályoznak. Mivel én semmilyen szent szöveget nem adtam nektek, így ezeket is ti csináltátok. Használjátok, amíg jónak látjátok. De vigyázzatok, mert egyszer a népek felnőnek és kezdenek majd kritikusan gondolni ezekre a szövegekre. Addigra ki kell találnotok valami mást.
– Mit?
– Ez megint a ti dolgotok lesz. Mondtam, nem, hogy ti vagytok azok, akik ügyeltek az emberekre.
– Biztos, hogy nem tudsz rajtunk segíteni? Hiszen neked elég csak rágondolni valamire.
– Akkor segítek a legtöbbet, ha nem avatkozom bele az életetekbe. Higyjél nekem. Ha sokezer évig hittél, akkor talán most is sikerül.
– Nagy felelősséget tettél ránk, uram.
– Eddig is ekkora volt rajtatok és bírtátok. Csak most már tudjátok, hogy minden rajtatok áll. Épp ideje volt felnőni, Palpasz!
– Mondtad korábban, hogy több milliárd Teremtő teremt többezer világot. Ilyen sokan vagyunk?
– Ilyen sokan. Mindegyik világ abban az Univerzumban él, mely a Teremtőjén belül lakozik. Így egy vele.
– Mi értelme van ennek, uram? Nagyon régóta törjük ezen a fejünket és nem jutottunk előre.
– Palpasz – sóhajtottam fel – Én sem tudom. A mi világunkban is hiszünk egy Teremtőben. Simán el tudom képzelni, hogy azt a világot is megálmodta egyszer valaki, aki azóta nem néz felé. Lehet, hogy nem is fog soha, hiszen, mint mondtam, nagyon ritka, hogy valaki az álmában visszatérjen egy korábbi világába. És ne felejtsd el, ti is álmodtok.
– Értem – vigyorodott el – Akkor mondhatom, hogy hasonló cipőben járunk?
– Csak semmi bizalmaskodás – vigyorodtam el én is – Mert hirtelen rágondolok egy lélekzabáló rózsaszín elefántra.
– Csak nem teszel ilyet, uram?
– Tudod te, hogy milyen nehéz nem rágondolni egy rózsaszín elefántra?
– Értem. Le fogjuk vadászni.
– Akkor értjük egymást. Sok sikert a világotokhoz.
– Köszönöm, uram. Akkor nem jössz már többet?
– Nem valószínű. Vigyázzatok magatokra, értékes részei vagytok az univerzumomnak.
***
Nagyjából ekkor riadtam fel teljesen, bár a vége felé már inkább csak félálomban voltam. Néztem a plafont, próbáltam rendezni a gondolataimat. Aztán… aztán továbbgondoltam: Istenem… add nekem, hogy az előző éjszaka életre álmodott horrorbirodalomba ne kelljen még egyszer, pár év múlva, visszaálmodnom magamat.
Recent Comments