Rögtön az elején egy választási lehetőséggel kezdem: ha nem akarod elolvasni a most következő 3 nap történetét, akkor helyette az is megteszi, ha megnézed ezt a Randevú nevű rövidfilmet. A pacák kábé nyolc perc alatt beszáguldozza Párizsnak a Szajna északi partján lévő nevezetességeit, külön tetemes időt eltöltve a Montmartre-on, ahol nekünk is volt szerencsénk lakni.

A kitartók számára pedig jöjjön a szöveg.

2012.03.24; szombat

Ott fejeztem be az angliai utat, hogy idehaza váratlanul a márciusi nyárba csöppentünk, ennek örömére egy szál rövidujjú ingben sétáltam hazáig Ferihegyről. Meg is lett az eredménye, este már éreztem, hogy baj lesz, ami másnap be is következett: kifogtam Minden Náthák Öreganyját. Az orromba percenként felszúrtak egy százas szöget, egy láthatatlan kéz erősen megcsavarta, az orrommal együtt, majd az ezt követő tüsszögésektől ketté akart robbanni a fejem, az agyam helyére pedig egy takonnyal átitatott szivacs került. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a helyes francia kiejtéssel nem lesz problémám: a náthás orrhang sokat segít.
Ilyen állapotban kellett összeraknom a háromnapos csavargás programját, ráadásul az egészre volt egy hosszú délutánom (értsd, hajnalba nyúló), pedig mit nem adtam volna egy jó alvásért. De mivel komolyan hiszek abban, hogy a csavargások által nyújtott élmény egyenes arányban van a rákészülés erősségével, így nem sok választási lehetőségem maradt. Teletömtem a zsebeimet papírzsepivel és negróval, hogy legalább a repülőgépen ne kövezzenek meg, kint meg majd iszok folyékony negrót, aka abszintet. (Egy centet sem találtam Párizsban. Baudelaire és társai valószínűleg folyamatosan pörögnek a sírjukban.)

Nejnek mindenesetre jól indult a napja. Még a ferihegyi buszon mellé állt egy nála jóval alacsonyabb nő és megkérte, hogy jelezzen helyette.

A legdurvább az egész kalandban az a fél nap, mely a lakás bezárásától az idegen helyen lévő ágybahuppanásig tart. A repülés, az összes hülyeségével, az idegen városba bejutás a reptérről valahogy, aztán tömegközlekedni, jegyet venni, megtalálni a szállást, elintézni a formaságokat… és végül ruhástól az ágyba dőlni. Ismét megcsináltuk. A többi már jókedv, vidámság, hejehuja.
A bejutás mondjuk némileg zsebbevágó, a repülőtérről (Beauvais) csak és kizárólag shuttle visz be a városba, 15 euró/fő áron. Ez négy embernél 120 euró. Csak az arányok kedvéért, a repülőjegyek oda-vissza olyan 130 euró körül voltak, szintén négy főre. Viszont raktak ki térképet a pultra, olyan szódával elmegy minőségben, de végül teljesen elég lett mindenhová.

A szállás valami extra szerencse volt, Párizs ugyanis borzasztó drága, különösen 4 embernek. Apartmanban nem is nagyon reménykedtem, de még a booking.com is csak az üveghegyen túlra adott elfogadható áron szobákat. Aztán egy héttel az indulás előtt tettem egy újabb kísérletet és a kedvenc apartmanos oldalam kidobott egy jó találatot: négyszemélyes apartman a Montmartre szélén, 3 éjszaka 250€, éppen van is a cégnél kedvezményem, a fényképek jók, a kommentek is, közlekedés oké, Moulin Rouge 5 perc séta, hajrá. Három dolog zavart csak: a ház és a környéke kívülről eléggé arabsújtottnak nézett ki, a szállásadó kontakt egy bizonyos Selim nevű pacák volt, emellett elég vastag kauciót (300€) kértek – az előre fizetendő – teljes szállásdíj mellé. (A gyanú ott horgadt fel igazán, hogy a szállásdíj és a kaució együttes értéke volt pariban a többi apartman díjával, tehát végig az motoszkált a fejemben, hogy valami trükkel le akarja majd nyelni a pacák a kaucíót.) De ne rohanjunk ennyire előre, végülis elég sok városban szálltunk már meg ezen a cégen keresztül, mindegyik szállás erősen necces volt első ránézésre, aztán mégis mindegyik rendben volt (beleértve a vadromantikát is), szóval gyorsan befoglaltam. Legfeljebb kiemelten vigyázunk a felszerelésre.

Az első találkozás nem volt gáz, a pacák mosolygós, annyira nem is arab, egy kicsit olyan Jean Reno figura, de fura zselézett hajjal (ha ez nem meleg, akkor lerágom tőből a karomat – reagálta le a kicsi lányom), adott elismervényt minden pénzről, lelkesen elmagyarázta a lakás működését, külön felhívva a figyelmünket az IKEA kanapéra. Hogy hogyan kell szétnyitni. Hanyagul rálegyintettem. Az 5 évvel ezelőtti költözködés óta nekem nemzetközi vizsgám van Ikeából, ráadásul a szemem sarkából láttam, hogy ott van az ágy mellett az eredeti használati utasítás is, nincs ezen mit megbeszélni. A biztonság kedvéért 1 órával a tényleges indulás elé kértem a checkout-ot, ha esetleg nem jelenne meg a pacák a kaucióval, akkor legyen időm intézkedni.

Az első lépés volt boltot keresni a környéken. Háát, Párizs nem a boltjairól lesz emlékezetes. Majdnem a Moulin Rouge-ig mentünk el, de csak nagyon apró boltokat találtunk az Avenue de Clichy-n. Végül kínunkban bementünk az egyikbe, vettünk valami sajtot, vettem valami olcsó spanyol tempranillo-t meg egy üveg bordói bort, a pékségben mindenféle finomságot, aztán ennyi. Majd visszafelé sétálva vettük észre, hogy az egyik sárga/fekete üzlet tulajdonképpen élelmiszerbolt, na itt végre találtunk mindent, amire szükségünk volt. Külön szerencse, hogy az üzlet kábé száz méterre volt a szállástól. Oké, innentől minden rendben lesz. Gyors ebéd: croissant, baguette, sajt, sonka, bor.

Naná, hogy egyből a borokhoz nyúltam. Venném le a poharat… derékben el volt törve. Csak éppen ügyesen visszarakták a szekrénybe. Aha, itt más is küzdött a kaucióval. Aztán elöblítettem egy másik poharat, leráztam róla a vizet, majd ugyanezzel a mozdulattal hozzávertem a hűtőszekrény széléhez és letört egy jó nagy darab a pohárból. Ügyesen visszaraktam és betettem a szekrénybe. Én is küzdök a kaucióval.

– Láttad a poharakat? – kiabált ki Barna a szobából.
– Melyikre gondolsz?
– Van ott egy Simpson családos. Enyém lesz a Bart!
– Oké.
– Dórának keressél egy Lisá-t!
– Oké.

Ekkor megálltam egy pillanatra és extrapoláltam: akkor nekem melyik is jut?

– Te, Barna, ezt itt fejezzük be!

Rögtön ezután megbontottam a tempranillo-t… és egyből borítottam is a lefolyóba. Teljesen poshadt volt, színre pedig halványrózsaszín és majdnem tejsűrűségű. De én vagyok a hülye, Párizsban spanyol bort venni -még ha csak 1,5€ volt, akkor is – mekkora marhaság már. Jelzem, tényleg az. Az újonnan felfedezett bolt tele volt 3,5 – 5,5 euró közötti bordói borokkal, egyszerűen nem lehetett hibázni, mind nagyon-nagyon finom volt. (Gondolom, bár mindet nem kóstoltuk végig – volt vagy negyven – de erősen törekedtünk rá.)
Természetesen a szokásos kesergő. Hogy nálunk a borász szakma milyen csúful visszaél azzal, hogy az emberek nagy részének nincs külföldi tapasztalata. Egész egyszerűen nálunk a borok árkategorizálása el van csúsztatva eggyel. Mivel kint is zömében a 4€ körüli borok uralták a közértet, elmondható, hogy ott is, meg nálunk is az 1000-1500 forint körüli borokra lenne a legnagyobb kereslet. Ezek azok a borok, melyekből az átlagember hajlandó lenne bontani egy üveggel hétköznap is. Ha viszont a borok minőségét nézem, akkor a kinti 4 eurós borok itthon a 2-3000 forint közötti boroknak felelnek meg. Azaz tudunk jó borokat csinálni, csak szemérmetlenül drágán adjuk. Ami viszont 1000 forint körül kapható, az csak annak számára vállalható, aki nem kóstolt még külföldön ebben az árfekvésben bort.

Na, mindegy, feltöltöttük magunkat borokkal, ciderekkel (a csajok Londonban rájöttek, hogy ők cíderrajongók), aztán nekiindultunk Párizsnak. Eredetileg közepes mászkálást terveztem, de Dóra szerette volna látni az Eiffel tornyot is éjszaka, így rögtön egy jó nagy mászka lett belőle.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Kezdtük a hullákkal. Elnézést, halottakkal. A fene tudja, Párizsban miért annyira divat a temetőkben mászkálás, de mi sem tudtuk kihagyni. A Monmartre temető pont útba esett, éppen nyitva is volt, mentünk bent egy lendületes kört. Szívesen mondanám, hogy illedelmesen, az élet múlandóságán elgondolkodva andalogtunk, leróva a tiszteletünket néhány nagy névnél, de megjelent egy csomó temetői szolga harangokkal, és elkezdték kihajtani a népet. Stendhal sírja előtt azért megálltunk legalább egy biccentésre, illetve meglátogattuk Zola egyik sírját. (A másik állítólag a Pantheonban van, de ez nekem egy kicsit gyanús.)

From Párizs 2012

A következő megálló a Vörös Malomnál volt. Megnéztük, beszagoltunk… de ez nem a mi világunk. Egzotikum. Innen elég sokáig mindenféle szexboltok szegélyezték az utunkat. Az egyetlen üde kivétel egy őszinte bolt volt, a sokat sejtető Porno Shop néven. (Már az utcai tábla is sokat ígért: Gay Revue, Poppers, Big Dong… és hasonlók.) Akartam nyomni egy fényképet is róla, de éppen előtte üldögélt egy részeg, aki azt hitte, hogy őt akarom lekapni és hevesen tiltakozott. Hiába, a kies Montmartre.

From Párizs 2012

A Place Pigalle-nál(1) tértünk le a főútról és vettük be magunkat a kis utcákba.

(1) Ha kell önnek még egy vallomás,
nem csókol jobban senki más!
Nélkülem hideg a Place Pigalle!

A Ravignan utcában, nem messze a legendás mosókonyhától(2) megálltunk, mert egy Citroen tolatgatott a szűk utcában. Xara Picasso. Nem bírtam megállni röhögés nélkül.

(2) Egyik nagy-nagy kedvenc filmem a Picasso Kalandjai(3). Ebben szerepel ugye az a manzárdszoba, ahol víz ugyan nincs, de electricité, az igen. Na, ez az épület ténylegesen is létezett, ez volt az a bizonyos Bateau Lavoire, azaz Úszó Mosoda a Rue Ravignan 13. szám alatt. Miután Picasso ideköltözött, egy csomó extrém művész követte, így alakult ki ebben a sivár mosókonyhás épületben a párizsi művészvilág egyik központja.

(3) Egyetem, orosz záróvizsga. Nem ez volt az első eset, hogy betlivel mentem vizsgázni, de messze ez volt a leglukasabb mindegyik közül. A szórakozás témát húztam. Ez külön gond volt, mert nekem akkor valójában kétféle szórakozásom volt: olvastam, illetve haverokkal dumáltam mindenféle kocsmákban. Kínomban benyögtem egy általános rizsát, miszerint mozi. A gonosz vizsgáztató rákérdezett, hogy melyik filmet láttam utoljára? Ez úgy nagyjából a Csizmás Kandúr lehetett, durván tíz évvel korábban. Egyre nagyobb zavarban voltam, végül eszembe jutott a Picasso Kalandjai, mint örök kedvenc. – Picasso. Picasso Zsizny – nyögtem ki. A tanárnak felcsillant a szeme. Egy művelt hallgató! Rögtön bele is vágott: Picasso melyik korszakáról volt benne szó? – Ööö – kerestem a megfelelő kifejezést – Vszjo Picasso.
Szemet így kigúvadni még nem láttam(4). Nem is volt több kérdés, megkaptam a kegyelemhármast.

(4) Az vígasztal, hogy ezzel sokat tettem a tanerő mentális egészségének megóvásáért. Évekkel később, amikor Zsolt barátom hasonló záróvizsgán az ‘elmentem a kórházba’ kifejezést a meglehetősen hevenyészett ‘igyí szjudá ambulancija’ formában rögtönözte, a tanár már csak rezignáltan legyintett.

Nos, ha másból nem is, de a Montmartre névből(5) azért lehetett sejteni, hogy nem lesz sík a terep. Ennek ellenére Nej hatalmasat nyögött, amikor meglátta előttünk a lépcsőket.

(5) Mártírok Hegye.

From Párizs 2012

Nem a katedrálissal szemben mentünk fel, úgy gondoltam, hangulatosabb lesz, ha először a piktorok terén kötünk ki. Itt valamikor tényleg nagy festők dolgoztak, de a turisták miatt a Montmartre-ról már elég régen elmenekültek az igazi művészek. Ettől persze a térnek még félelmetes hangulata van, a piktorok gőgösen szegezik állukat az égnek… de sokat levon az élményből a mindent elárasztó hatalmas tömeg.

From Párizs 2012

Innen csak pár lépés volt a Sacra Coeur katedrális. Ez egy szokatlanul fiatal katedrális, valamikor a XX. század elején fejezték be – de ez nem látszik rajta. Lokáció terén pedig kifejezetten jól áll, a templom előtti mellvédekről belátni Párizs teljes belvárosát. (Ez is maradt az egyetlen kilátási pontunk, sem a Pantheonban, sem a Notre Dame-ban nem mentünk fel magasra. Sőt, az Eiffel toronyban sem. El se hiszed, mindenhol milyen hosszú sorok álltak.)

A katedrális előtti tömegben láttam egy zseniális idegenvezető nőt. Ugye tömegben mindig probléma, hogy a vezető ne veszítse el a csoportját, ezért igyekeznek valami feltűnő esernyővel operálni a szerencsétlenek. Csak hát, az egyik esernyő olyan, mint a másik. Na, ez a nő megoldotta: egy rendes, életnagyságú kaszát cipelt magával. Hihetetlen, mennyire praktikus lehet a tömegben.

Minden gagyi- és ajándékárusok Mekkáján, a Steinkerque közön visszamentünk a Clichy útra. Ekkor már elég szomjasak voltunk, gondoltuk, keresünk egy boltot. Ahogy Londonban szoktuk. Aha. Teljesen vissza kellett mennünk a Mártírok útjáig, és ekkor még nem is tudtuk, mekkora mázlisták voltunk, hogy egyáltalán találtunk boltot. Vettünk bent másfél liter dobozos bort (6*2,5 decis bor, mint máshol az üdítő) – és olyat láttam, amitől könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Trappista sör. Chimay. Az egyik kedvencem. A világ egyik legjobb söre. 1,5 euró körüli áron. Amit itt Magyarországon 800 körül árulnak az Auchan-ben. Amit már olyan sokszor megfogdostam, de sohasem mertem megvenni, mert hogyan nézne már ki, hogy egy sörfüggő apuka elissza gyerekei jövőjét. Persze, hogy bedobtam egy üveggel és a lendületet látva Nej is berakott egyet. (Ha nem lett volna előttünk még az egész éjszaka, tele gyaloglással, simán bedobtam volna egy egész rekesszel.)
Majd nagyon laza, nagyon vidám clochard módjára be is csöveztük a szesz egy részét, rögtön a bolt melletti mellvédnél. Vettünk odabent 1 euróért egy érdekesen dizájnolt pincérdugóhúzót, mert hát csak Franciaországban vagyunk, nehogymár zavarba jöjjünk, ha szembejön velünk egy üveg bor. Ezzel felharaptuk a söröket – és hát… meggyaláztuk. Gondolj bele, tényleg egy viszonylag drága, nagyon finom, meglehetősen bonyolult, kifinomult sör – mi pedig melegen, üvegből döntöttük magunkba, egy kevergő város meglehetősen zsúfolt közterén, szombat este. Hatalmas röhögések közben. Hangulatunk ekkor érte el az egyik lokális maximumot, végülis Párizsban voltunk, eddig minden jól alakult, épp most ittunk finom söröket, vár minket a belváros, a Szajna-part, a borokat visszük magunkkal, aztán a végén kiülünk az Eiffel-torony lábához, a fűbe, elborozgatunk, hóhahó, mekkora éjszaka lesz. Én még egy szivart is vadásztam magamnak útközben egy trafikban.

From Párizs 2012

Egy ideig tényleg jó is volt, az utcákat hozzánk hasonlóan vidám népek lepték el, még az autók is vidáman dudáltak az időnként a járdákról leszédelgő gyalogosokra. Aztán a Notre Dame Lorette után váratlanul néptelen utcákon találtuk magunkat, le is ült a hangulat, de ettől még mentünk egyenesen lefelé. A királyi palotánál volt a mélypont, ott dühöngtem, hogy nem igaz, hogy nem találom meg a bejáratot az udvarra… és tényleg nem találtam meg. Eszembe sem jutott, hogy a királyi palotában egy deszkakerítés mellett kell elsunnyogni, hogy az egyébként meglepően kellemes és hangulatos kertbe bejussunk. (Hétfőn, immár fényes nappal azért csak megtaláltuk.)
Szóval itt egy kicsit vacakul éreztük magunkat, ott, ahol a Louvre üvegpiramisa kellett volna, hogy álljon, csak falakat találtunk, én már kezdtem volna dühöngeni és falat bontani, amikor találtunk egy boltíves árkádsort, majd azon átbújva csak megleltük a Louvre előtti teret. Üldögélés, némi fotótechnikázás, pihenés.

From Párizs 2012

Mindenkit megvigasztaltam, hogy még a felénél sem járunk a kijelölt távnak. Aztán kisétáltunk a folyóhoz. Innentől már jók voltunk, hasonlóan a Temzéhez, a Szajna is elég jó sorvezető tud lenni. Hajjaj, de még milyen jó. Még nem is láttuk a vizet, de már hallatszott, hogy itt bizony buli van.

From Párizs 2012

A hídakon, a folyó két partján, mindenhol lelkes fiatalok és kevésbé fiatalok éltek éjszakai életet. 5-10 fős társaságok üldögéltek, borozgattak, bagóztak, gitár szinte mindenhol volt, na meg diszkrét jókedv. Senki nem volt túl hangos, de a sok ember miatt az apró zajok bódító zsongássá álltak össze. Ott voltunk hülyék, hogy nem ültünk le közéjük, borral, szivarral, a bársonyos, meleg szajna-parti éjszakában, együtt élvezni az életet azzal a sok emberrel. Ekkor még álmosak sem voltunk, sőt, kifejezetten tágra nyílt szemmel néztük ezt a csendes fesztivált. De aztán hibáztunk, én legalábbis úgy képzeltem, hogy hasonló buli lesz majd az Eiffel torony lábánál is, a Mars mezőn, aztán majd ott lazulunk egy nagyot.

From Párizs 2012
From Párizs 2012
From Párizs 2012

Jó ideig mentünk még a Szajna mellett, felblattyogtunk az Ile de Cite szigetre, megkerestük a Notre Dame-ot. Itt is tömeg, itt is élet. Éppen elkaptuk egy tüzeskedő zsonglőr produkciójának utolsó pillanatait. Jó hely ez a Párizs.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Innen átmentünk a túloldalra. majd elindultunk a hosszú útra. St. Germain boulevard.

From Párizs 2012

Egy ideig ez is rendben volt, nyüzsgés, vidám emberek, buli. Aztán egyszercsak eltűnt mellőlünk mindenki és egyedül maradtunk a késő éjjeli Párizsban. Térkép szerencsére volt, határozottan meneteltünk az Eiffel torony felé, de végig volt egy olyan érzésem, hogy a torony legalább ilyen határozottan menetel előttünk. Kábé két örökkévalóság volt, mire végül elértük, gyk. üres éjjeli utcákon. Mondanom sem kell, a jókedvnek nyoma sem maradt, gyakorlatilag egy zombiapokalipszis vándorolt be képünkben a Mars mezőre.
– Itt van az Eiffel torony.
– Aha. Itt van.
– Az Eiffel torony!
– Látom. Van valahol pad?

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Én megittam a maradék boromat, vagy 5 percig üldögéltünk, nézegettük a kivilágított, böszme nagy tornyot, a fel-alá futkározó lifteket, majd elindultunk haza. Véres verítékkel találtuk meg a RER (HÉV) állomást, közben – mondhatni érzéketlenül – átgyalogoltunk egy, a tévé által is közvetített éjszakai futóverseny befutóján. Az állomáson sűrűn kerülgettük a rókákat – úgy látszik a bulizó ifjúság eltökélten végigvitte a produkciót. Egy néger csocsesz jött oda, látva a család állapotát, hogy segítsen megtalálni a helyes vonatot. Határozottan jó ötlet volt, mert éppen készültünk elkövetni az év baklövését: kis híján felszálltunk egy hasonló nevű, de teljesen más irányban lévő kisváros felé közlekedő szerelvényre.

From Párizs 2012

Így viszont végül jó vonatra szálltunk, mi több, ez volt az utolsó éjjeli járat, minket már udvariasan, de határozottan kidobtak a Port Clichy állomásról. Persze tojtunk rá, örültünk, hogy ott vagyunk pár méterre a szállásunktól.

Az első meglepetés az volt, hogy habár ekkor már jócskán benne voltunk az éjszakában, a belülről decensnek tűnő lépcsőházban javában zajlott még az éjszakai élet. Udvariasan köszöngettünk, majd a negyedik emeleten vadul zártuk magunkra az ajtót. Huh. Itthon. Közel az ágyhoz.

De ez nem jelentette azt, hogy már aludhattunk. De még mennyire, hogy nem.

A kihúzható ágy egy IKEA kanapé volt. Valami LYCKSELF nevű. Hát, találó név, kis híján tényleg benyaltam magamnak, mire széthúztuk. Ekkor ugyanis felállt e fejrésze. Majd visszatoltuk. Utána megint szétszedtük. Megint felállt. Gondoltam, ráfekszem és lenyomom. Ekkor velem együtt – értsd, plusz 110 kiló – állt fel a fejrésze. Megnéztem a használati utasítást. Az volt odarajzolva, hogy egy mosolygós alak odasétál az ágyhoz, megfogja a szélét és széthúzza. Még mindig mosolyogva. És ennyi. Csikorgó fogakkal bemásztam alá és letéptem az aljáról egy rugót (ezt mi a fasznak tették ide?), de ez sem segített. Aztán a teljes tanácstalanságban Nej megpróbálta még egyszer kihúzni és simán szétcsúszott. Csak hát… hogyan fogom én ezt az utolsó napon visszacsukni? (Mert hogy addig hozzá sem nyúlunk, az tuti.) És egyáltalán, hogyan fogom visszarakni azt az iszonyú erős rugót, melyet letépni is alig bírtam?
Alakul a kaució.