Párizs 2/3

2012.03.25; vasárnap

Úgy feküdtünk le, hogy semmi korai kelés, de 10 óra körül azért jó lenne elindulni. Ez egy ravasz megfogalmazása volt annak, hogy megint keveset alszunk. Éjjel két óra is elmúlt, mire sikerült legyőznünk az Ágyat, mondjuk az elalvás nem tartott tovább 5 másodpercnél, de akkor is, ha tartani akartuk az indulást, akkor legkésőbb nyolckor ébresztő.
Nej volt olyan szolidáris, hogy velem együtt kelt, együtt mentünk le a boltba és együtt csodálkoztunk a kiíráson, miszerint zárva. Itt jött jól a tesóm röpke franciaképzéséből rámragadt idióta gyerekdal(1), kilogikáztuk, hogy a bolt csak hétfőtől szombatig tart nyitva.

(1) Löndimardimercredizsördivendrediszandiédimanzs, infebókondanlöbuáalzuázom, azaz hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, jó dolgunk van, mint erdőn a madárnak.

Vállvonogatás. Pékség van, éhen nem veszünk. Aztán amikor már hazafelé sétáltunk, akkor kezdte kipakolni a zöldségeket egy kisboltos, na, őt megvártuk, vettünk nála sajtot, bort és nescafe-t. Nem így terveztük, de végül csak lett megint croissant, baguette, sajt és bor, szóval jöhetett a mediterrán reggeli.

Beosztottuk. Amíg a csapat fele reggelizett, addig a másik fele zuhanyzott. Dóra kitépte a falból a fürdőszobai konnektort. Nekem a kezemben maradtak a zuhanyfülke ajtajai. Visszaraktam. Dóra is visszatuszkolta a konnektort. Megint legyőztük a kauciót.

Az órát viszont nem sikerült, végül 11 lett, mire elindultunk. Volt némi közelharc, mire az angolul egy kukkot sem tudó pénztárossal tisztáztuk, hogy négy retúrjegyet szeretnék venni Versailles-ba… de végül sikerült, sőt, kellő eligazítást is kaptunk. A tegnap már olyan jól megismert Mars mezei megállóban kellett átszállnunk.

A tegnapi rókák már barátságos farkcsóválással fogadtak.

Mint már korábban is utaltam rá, Párizs legfontosabb jelzője a sok. Mármint ember. Mindenhol tömeg. A nevezetességeknél pedig valami űbertömeg. Most akkor próbáld elképzelni: vasárnap késő délelőtt, szikrázó tavaszi napsütés, Versailles-ba menő vonat. Mint a heringek. A végállomáson ki is kapcsolták a jegyellenőrzést, így is alig bírt kizúdulni a sok ember. De legalább nem kellett foglalkoznunk azzal, merre lehet a kastély. Mentünk a többiekkel. Útközben megvettük a jegyeket. Közepesen magas árak (kombinált jegy 19,5€, de 26 év alatt EU állampolgárnak nem kell), aztán a kastély.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

A tömegre egy jellemző kép. A sorban állva készítettem, balra a sor vége látható, jobb oldalon a sor elmegy a kerítésig, elfordul, majd a bejárat abban a bal oldali alumínium épületben van.

Még odakint toronyárus feketék masszív tömege. A kulcstartóra akasztható pici Eiffel toronytól a cseresznyefa permetezéséhez létraként is használható giga Eiffel toronyig mindent árultak. Szerencsére az udvarra már nem engedték be őket. De ehhez az kellett, hogy talpig géppisztolyba öltözött kommandósok járőrözzenek.

Security check. Lehet abból probléma Franciaországban(!), hogy az embernél mindig van dugóhúzó? Csak nem gondolják azt, hogy habzó szájjal meg fogjuk támadni egy dugóhúzóval valamelyik baldachinos ágyat? Illetve… izé. Azért megpróbáltuk becsempészni. Sikerült.

Első harc. Csajok a klotyiért. Férfiak audio guide-ért. (Egyébként ingyenes.) Mi nyertünk. Mehettünk a kastélyba.

Audio guide. A szobákban minden egyszerre belépő egyszerre bámul a plafonra.

Irdatlan tömeg. A sokadik frusztráció után úgy döntöttem, mostantól én is direkt bele fogok sétálni mások képeibe. Rögtön helyre is billent a lelki egyensúlyom. Ez nem is rossz szórakozás: adni a hülyét, forgolódni idegen gépek előtt, a legrosszabb esetben odavetni a pampogó békazabálóknak, hogy nye ruzomis.

Barna némileg csalódott. Hivatalosan az a mondás, hogy a kastélyban rendezték be a francia történelmi múzeumot, de ez leginkább csak egy gyökérkefe, nem múzeum. Egy tematikus kiállítás van, itt a Napóleon hadjáratokkal kapcsolatos festményeket lehet megtalálni. Amikor megkérdeztük, hogy és a többi rengetegminden hol van, azt mondták, hogy Louvre. Gondolhattuk volna. Az az a hely, ahová szándékosan nem megyünk be, mert nincs annyi szabink egy évben, mely a végigjárásához elég lenne. Így maradtak a szobák és a bútorok. Bútorokat írtam volna? Hát, ez már majdhogynem a szégyen kategória szélét nyaldosta. Szoba szobát követett, tapéták a falon, remekbe szabott freskók a mennyezeten, a bútorok pedig… néhány szánalmas puff a fal mellett, esetleg egy-egy pici asztal. Hát, ez így nem kastély. Én nem csak bútormániákus vagyok, de szeretem elképzelni azt is, hogyan lehet élni egy környezetben. Nos, ebben a környezetben sehogy. Ezt csak úgy odalökték a látogatóknak, nesztek. Gondolom a többi bútor szintén a Louvre-ban van.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Mindemellett a tükörterem elképesztő. Még akkor is, ha tulajdonképpen nincs benne más, mint tükrök, csillárok, puffok és dohányzóasztalok.

From Párizs 2012

A kastély után visszakerültünk az egyszerű nép körébe. A parkba ugyanis ingyenes a bejutás, csak a kastélyokért kell fizetni. Van valami belső buszközlekedés, a kombinált jegy jó is rá, de nehogymár buszozzunk, amikor gyalogolni is lehet.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Az egész park összes fája szögletesre van vágva. Nem ám 1-2 méter magasságban: 10-15 méteren. Aztán később láttuk, hogy más parkokban is. Ha Franciaországban az ember megtanul fákat trimmelni, egész életére el lesz látva munkával. Bár Barna koncepciója is elgondolkodtató: szerinte ezeket a fákat direkt ilyen formájúra nemesítették és azok már nem mernek kinőni a kocka formából.

From Párizs 2012

De nam csak a fák szögletesek, hanem a park összes növényzetét is geometriai formákra nyírták. Tudom, ez a francia kert stílusa… de engem határozottan nyomaszt. Mi mindent lehetne ebből az anyagból kihozni, ha beengednék ide Gaudit, vagy csak egy japán kertészt?

A japán nő, ahogy gondosan felrakta a gépre a napvédőt, majd szembefényképezett a nappal. Értem én, hogy ennyire szikrázó napsütésben komoly kihívás komponálni, meg fényképezni… de ha ész nélkül használjuk a technikát, attól nem lesz jobb.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

A séta első állomása a Grand Trianon. Igen, ez az a bizonyos kastély, azon belül is fentebb az terem, ahol azt a szerződést aláírták. Hát, nem egy nagy durranás, de anno a Sans Souci is csalódást okozott Potsdamban. Persze, én vagyok a túl igényes, egy papírt bármilyen fészerben is alá lehet írni. A kastély meg egyébként is azért épült, hogy a királyi család tagjai elmenekülhessenek a túl sok megkötéssel járó fő kastélyból.

Aztán pont ezért épült végül a Kis Trianon kastély, amikor már a Nagy Trianon kastély is túl merev, túl etikettes lett. Ennek már tényleg voltak fészer jellegű beütései, de messze ez tűnt a legélhetőbb épületnek. Annak ellenére, hogy itt különítették el leginkább a személyzetet a lakóktól: mindenféle trükkös gépezetek tették lehetővé, hogy a szolgák úgy tudjanak felszolgálni, hogy személyesen nem is találkoznak az uraikkal. A konyhát simán elfogadtam volna itthonra.

A vécéhelyzet meglehetősen tragikus a parkban. A női részlegek előtt kivárhatatlan sorok, de még a férfiaknál is ácsorogni kellett. A csajok nem is nagyon próbálkoztak, inkább tűrtek. Aztán Kis Trianonban a látogató útvonal elment Marie Antoinette budiárja mellett. Nej meg lemaradt. Azt hittük, beült.

Ahogy kiléptünk, vascsöveket pillantottunk meg, melyek az épület eldugott sarkait védték.
– Komolyan gondolják, hogy ez megakadályozza az embereket abban, hogy odapisiljenek? – értetlenkedtem.
– Szerintem inkább azért vannak ott, hogy segítsenek azokon, akik a sarokba akarnak hányni – tippelt Barna.
Ezen akkor jót vigyorogtunk, de a valóság, a hősi időszakban, valami ilyesmi volt. A kastélyokban nem volt klotyi, mindenki odapakolta a cuccost az eldugott sarkokba, a szolgák meg takarítottak. Na jó, a királynak járt egy aranybili. (A kiválasztott kegyenceknek pedig megadatott a jog, hogy ott legyenek, amikor a király gúvadt szemmel nyögött az apparáton. Szurkolhattak és ha különösen formás adag jött ki, akkor jutalmat is kaptak.)

Ekkor már délután öt körül járhattunk, a parkot hatkor zárták, így elindultunk hazafelé. Komótosan, ráérősen.

Az egyik réten labdáztak. Apuka vagányul be akart mutatni egy Zidane-cselt a gyereknek, de belegabalyodott a lábaiba és hatalmasat taknyolt. Mind a ketten fülig érő vigyorral néztek egymásra.

Már a kastélyon kívül, egy üzletben eldőlt, elájult próbaba, hanyatt feküdt a parketten. Keze leszakadva, messze a földön. Biztosan ő is ott bulizott tegnap este a Szajna parton.

Kényelmesen hazavonatoztunk, kis bolt, sajtok. A söröknél megint kikerekedett a szemem: Chimay trappista sör, abból is a vöröscimkés, a leginkább kedvencem, 0,75 literes kiszerelésben. 4 euró. Ez az a pont, ahol a férfiember elsírja magát. A hűtő tele van finomabbnál finomabb cíderekkel. Ilyenek otthon egyáltalán nincsenek. (Elszórva egy-egy 3 decis, de minőségben meg se közelítik az ittenieket.) Szintén ott figyel a hűtőben néhány üveg bordói bor. Ebből sincs sok odahaza és ha van, akkor bőven nem az itteni áron. Erre jött most rá az abszolút kedvenc söröm, az otthonihoz képest féláron, azaz már megfizethető magasságban. De nekem csak egy gyomrom van és berúgni sem akarok… akkor melyiket válasszam? A biztonság kedvéért vettünk mindenből, aztán majd meglátjuk.

From Párizs 2012

Este nyolc körül értünk haza… és tekintettel a korábbi kevés alvásra, nem is húztuk sokáig a napot. Vacsiztunk, odacsaptunk a boroknak, aztán nagyon korán ágynak is dőltünk. Holnap megint gyaloglós nap lesz.

This entry was posted in Utazás.

3 thoughts on “Párizs 2/3

  1. 1. A versailles-i kastélyból egyszerűen kiloptak mindent a nagy francia forradalom idején, azért nincs bútor. Sok-sok éven át *semmi* sem volt, amit most látsz, az utolsó 30-40 évben rakták hozzá. Még a kapun az aranyozást is, mert az is ellopták…

    2. A bor ára: nem illendő összehasonlítani a magyar árakkal, amikor a franciák veszik fel a legtöbb pénzt az EU-ban mezőgazdasági támogatásra. Ezzel egyszerűen nem lehet versenyezni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *