Este szokás szerint hullafáradtan dőltem bele az ágyba, perceken belül már félálomban lebegtem a semmi közepén. Messziről éreztem, hogy Nej kezem mellé csúsztatja a kezét, összekulcsolja az ujjait az enyémmel és finoman megrángat. Ez egyfajta implicit jelzés arra nézve, hogy csináljak magammal valamit, mert már megint horkolok. Forogtam egy kicsit, oldalra fordítottam a fejemet, közben persze a kezeink gyöngéden összekulcsolva maradtak. Próbáltam visszaúszni a felhőmbe, amikor meghallottam, hogy immár Nej horkol. Ilyen az, amikor a fizika nem hazudik: a harmonikus rezgőmozgás, melyet a horkolásom keltett, a kezeinken, mint inhomogén közegen keresztül transzverzális hullámként terjedt át Nejre, majd rezonált be a végponton.