Ha agyonütnek sem tudom, hogyan jött elő ez a régi emlék, de egyik este, a padláson le kellett tennem az éppen olvasott könyvet, hogy fel tudjam idézni az egészet.

Igencsak hátulgombolós kiskölyök lehettem, talán már felsős úttörő, de még ebben sem vagyok biztos. Le voltunk adva pár napra nagyanyámhoz, akinél éppen nagy felfordulás volt. Festettek, vagy mi a szösz, a lényeg, hogy esténként földre dobott lószőr matracokon aludtunk a fal mellett.
Első este rádiókabarét hallgattunk. Ekkor jöttem rá, hogy a humor nem elég a nevetéshez – kell a közösségi élmény is. Teljes sötétség volt a szobában, mindenki feküdt a földön, hallgattuk a kabarét – és senki nem nevetett. Pedig a poénok nem voltak rosszak, legalábbis nem voltak rosszabbak, mint máskor, a fiúk/lányok bedobtak mindent – de mi nem láttuk egymást, így nem volt meg az együttes élmény katalízise. Nem láttuk, hogy másoknak hogyan tetszik a műsor, önállóan meg senki nem mert hangosan felnevetni. Fura volt.
A következő éjszaka már nem volt ilyen csendes. Nagyanyámmal kemény vallási vitába keveredtem. Osztottuk egymás agyát, rendesen. Akkoriban az Újtestamentummal már nagyjából képben voltam, az Ótestamentumból inkább csak sztorikat ismertem. De ez is elég volt ahhoz, hogy határozott véleményem legyen. Az biztos, hogy nagyon szidtam a katolikus egyházat, mint olyan szervezetet, amelyik nagy ívben letojja a jézusi gondolkodást. Nagyanyám vallásos volt, abban az értelemben, hogy rendszeresen járt templomba és meg sem fordult a fejében, hogy bármit is megkérdőjelezzen abból, amit ott hallott. Én meg ugye, ifjú és bohó. Szikrázott a levegő, végül nagyanyám azt vágta hozzám, hogy minden ember közül én vagyok a legfertelmesebb, egy nazarénus: aki ismeri az igét, és ennek ellenére nem hisz az egyházban. Akkor, ott, ezzel vége is lett a vitának, mert fogalmam sem volt, kik is azok a nazarénusok. De azért megjegyeztem, hogy alkalomadtán utánanézek, mert szimpatikus népeknek tűntek.

Negyven évnek kellett eltelnie, mire eszembe jutott ez az egész, és ténylegesen utána is néztem a nazarénusoknak.

Hittanilag a protestáns evangéliumi kereszténység anabaptista ágának ultra-konzervatív fundamentalista irányzatába lehet őket sorolni.

Hát… nagyanyám valószínűleg nem pont erre gondolhatott. A keresztény pap feltehetőleg rendszeresen ekézhette a keresztyéneket, aztán valamikor megemlíthette, hogy ezek közül is a legreménytelenebbek a nazarénusok – nagyanyámban pedig már csak ennyi maradt meg. Az mindenesetre biztos, hogy nem talált: az én véleményem nem sokat változott azóta, márpedig egészen biztos vagyok benne, hogy nem állnék be a nazarénusok közé. Sem.