A cipők felvétele, különösen a cipőfűzők bekötése már haladó szintű tevékenységet igényel nálunk. Igen, Sztracsi.
Valahonnan megérzi, megsejti, hogy valaki cipőt akar húzni, kényelmesen feláll a papucsról, vagy cipőről, melyen addig heverészett és becserkészi a pácienst. Én általában a lépcsőre szoktam ülni, Nej a fotelbe – de Sztracsit nem lehet összezavarni, pontosan tudja, hogy mi fog történni – és már bújik is. Láb alá, térd alá, comb alá, talp alá – mindegy, csak útban legyen. Majd ha megtalálta a megfelelő pozíciót, jön a harc a cipőfűzővel.

Gyerekkorban ritkán vertek el, de a cipőfűzés miatt konkrétan igen. Egyszerűen nem hitték el, hogy ennyire béna vagyok, azt hitték, hogy csak idétlenkedek. Pedig nem. Fóbiám van mindenféle madzaggal, kötéllel, vezetékkel szemben és meggyőződésem, hogy ezek a dögök élnek, sőt, nem csak hogy élnek, de kifejezetten rosszindulatúak is velem szemben. Miért van az, hogy ha egy tekercs kibogozott akármit ledobok a földre és amikor egy hét múlva fel akarom venni, addigra már hemzseg a csomóktól?

Na, ilyen előzmények után képzeld el, mekkora showműsor az, amikor a méter hosszú cipőfűzővel bíró túrabakancsot próbálom felvenni. Egy lábfetisiszta macskával súlyosbítva.

Mindeközben Picúrnak is idegesítő szokása támadt. Úgy döntött, hogy ő lesz én, azaz minden alkalommal, amikor felszabadul a számítógép előtti szék, akkor beleterpeszkedik. Az még a viccesebbik része, amikor a szokásos esti félhomályban belehuppanok a székbe és az irgalmatlanul elkezd vernyíkolni alattam. Öreg macska, lassúak a reflexei. Az egója viszont annál nagyobb. Pár napja, amióta ennyire megszerette a székemet, feltűnt, hogy a szokásosnál sokkal többször dörgölődzik a lábamhoz. Jó, persze, megsimogattam, ahogy szoktam. Amikor viszont már kezdett sok lenni a jóból, akkor elgondolkodtam, mit is akar. Kinyitottam a teraszajtót, hátha ki akar menni lecsekkolni az emailjeit. De nem. Néha elmentem megnézni a kajás tálat, hátha enni akar, de azt sem, mert volt még ott kaja. Ha ember lett volna, azt mondom, hogy karácsony és szeretethiánya van. De nem ember, hanem macska – és ez vezetett el végül a helyes következtetéshez is: azért dörgölődzik olyan sokat a lábamhoz, hogy jelezze, lassan ideje lenne felállnom és átengednem neki a széket.

A harmadik macska egyelőre nem állt elő még semmiféle követeléssel, de ezek után már az sem lepne meg, ha egyszer csak bejelentené az igényét a bankkártyámra.