Fotósuli

Most, hogy Nej megkapta a Sony RX100-as kamerát, úgy döntött, itt az ideje megtanulnia fényképezni.

Megadtuk a módját.

Bágyadt őszi vasárnap délután. Beizzítottuk a sparheltet, Nej kikeverte a kenyérlángoshoz a tésztát és mellé a trutyikat, felbontottuk az osztrák ‘kocsisbort’, majd kiültünk a lugasba az összes kamerával.
Magyaráztam, gyakoroltunk.

PA140002

Próbafelvételek:

DSC01170

DSC_5853

Az oktatás során felhasznált linkek:

PS1.
Annyira tiszták sem voltak a sportcipőim soha, mint ezután a kerti sütögetés után. Ugyanis mindegyikkel beleléptem az avar alá elrejtett macskaszar csomagokba, így kénytelen voltam hétfő reggel az összeset alaposan megpucolni. A kis rohadékok. És már megint enni akarnak.

PS2.
Tényleg kezdek félni magamtól. Délután beszélgettünk arról is, hogy – főleg a gyerekekre gondolva – bele kellene vágni a fundamentázásba. Mit is írtam itt? Hogy figyeld, miket tervezek és pánikszerűen menekülj belőle, mert valami tragikus dolog fog történni a befektetési formával. Erre mi történt? Vasárnap beszélgettünk a lakástakarékról, hétfőn rögtön bejelentették, hogy kedden meg fogják szüntetni. Félelmetes.

Munkakörnyezet

Az egyik macska odahányt a teraszra.
A másik mellérakott egy döglött kisegeret.
Arra az esetre, ha esetleg én is szeretném elhányni magamat.

Én viszont ehelyett csak nézegetem, mind a hányást, mind a legyektől nyüzsgő, véres tetemet… és az életről, meg az elmúlásáról elmélkedek.

Macskafa

Közeledik az ősz, megint beérett a macskafa termése. Megint besodort a szél egy kismacskát az udvarunkba.

IMG_20180820_082629

IMG_20180820_082844

IMG_20180820_082911

Nem tudom, lézetik-e a macskáknak valami tolvajnyelve, amellyel megjelölik a kerítésen, hogy egy adott ház mennyire macskabarát. Jó lenne megismerni, mert akkor átírnám a miénket arra, hogy “ez a ház valamikor macskabarát volt, de most már némileg elegünk van belőlük, szóval köszönjük szépen, de nem kérünk több macskát, még akkor sem, ha ilyen édibédi kiscica formájában érkeznek”.

Az öreglányt meg közben elültettük a rododendron mellé. Onnan nézi lesújtóan, mit iparkodik ez az új jövevény.

DSC_5808

Addig jár a korsó

Egész héten keresztül egy feketerigó pofátlanul itt ugrált az udvaron. Csipegetett valamit a gyepen. Szemmel láthatóan nem foglalkozott azzal, hogy két macska is figyeli a teraszról.
– Ehhez mit szóltok? – kérdeztem a fekete bundás csajoktól.
Csak vonogatták a vállukat.

Aztán amikor szombat hajnalban kiléptem a kellemesen hűvös teraszra, madártollakat láttam a lábtörlőn. Feketéket. Azaz a macskák nem csak elkapták a rigót, de felhurcolták a teraszra, elfogyasztoták, és a tollait otthagyták az ajtóban.

Válaszoltak.

A Macska

  • A Macska (Picúr) úgy döntött, hogy áthelyezi a vécéjét a sörpad mögé. Ahol nem látszik, mi van az avarban, de ha valaki le akar ülni, akkor tutira belelép.
  • A Macska (Picúr) úgy döntött, hogy nem valamelyik kaparófát használja a körmei élesítésére, hanem az autógumit.
  • A Macska (Picúr) ma mászott ki a következő kertészkedésre félrerakott és megbontott virágföldes zsákból. Mert úgy döntött, hogy ez a puha fekete föld még jobb vécé.
  • A Macska (Picúr) szerda este, amikor a sorházak lakói kihúzzák a kukáikat, megnézi, melyik van annyira tele, hogy nem lehet lezárni, belemászik és mindent, amit kajának vél, behurcol a teraszunkra.
  • A Macska (Picúr) lehet, hogy nem lesz hosszú életű.

Túltoljuk

A padláson irkáltam, szivar és bor mellett.
Nej hazaért az esti konditermi ugrálásából.

– Hahó, Gabi! – kiabáltam le.
– Igen?
– Adtál a macskáknak enni?
– Nem.
– Helyes. Mert én már adtam.
– Gondoltam.
– Ja. Csak azért kérdeztem, nehogy kétszer kapjanak. Még elhíznak.
– Ne rakjunk ki a teraszra nekik is egy konyhamérleget?
– Remek ötlet. De ne csak a kaját mérjük, hanem a macskákat is!
– Helyes. Legyenek ezek a dögök is igazi fitnesz macskák.

Mr. Gray

De régóta tartozom ezzel a fényképpel, ugye, Meow?

Nos, azóta elég sok idő telt el. Az egykori aranyos kandúr kölyökcica akkora lett, hogy simán ketté tudná harapni a két feketét.

Emiatt változtattuk meg a nevét is. Amíg olyan picike volt, addig viccesen hangzott a Rambó név. De egy ekkora macskánál már majdhogynem sértés. Így lett Szürke uraság, avagy Mr. Gray.

És akkor az igért fénykép.

DSC_4860

Básztet

Kemény idő van. Különösen a macskákra. Állandóan esik a hó, fúj a szél, hideg van. Ha öntök ki vizet, 20 perc múlva már megfagy. Amelyik éppen nincs ott, az lemarad. Ha akkor öntök, amikor kaját is kapnak, akkor amelyik iszik, annak a tálkájára rárabolnak a kosztosok.

Nehezen is bírják. Az íróasztalom a teraszajtó mellett van, nem tudom nem észrevenni, ahogy méltatlankodnak. Az egyik – Picúr, a szobamacska – szinte folyamatosan két lábon áll és kaparja az üveget. Gizi pedig rátapad az ajtóra és néz. Szemrehányóan.
– Nem veszed észre, hogy hideg van? – áll a tekintetében.
Picúr kapar.
– Tudod, fázunk.
Kaparás.
– Igazán csinálhatnál valamit ezzel a sok hideg izével.

Nagyon hasonlít ez az egész valamire. Igen, az egyszerű ember vallásosságára.
– Istenem, vedd le rólam ezt a terhet!
– Isten, ki vagy a mennyekben, szabadíts meg ettől a rossztól!
Az Isten meg – már ha létezik egyáltalán – csak vonogatja a vállát.
– Mit csináljak? – gondolja – A teher engem is nyom. A rossz engem is bánt. És igen, én is fázok. Majd elmúlik.

Az ember meg csak kapar.

Eszik a nyáj

A macskák nagyon tudnak biztatni.
Reggel, amikor lebotorkálok a nappaliba, már mind a három fel van tapadva a teraszajtóra.
Aztán kisétálok a kajás dobozzal.
Az egyik kicsit távolabb jár körbe-körbe, némi kételkedéssel az arcán.
A másik a lábamhoz dörgölőzik, a kezemhez símul: – Bízunk benned! Meg tudod csinálni!
A harmadik meg egyszerűen csak odacövekel az etetőtál mellé.

Halálra simogatni

Picúr macska híres arról, hogy nem hagyja magát simogatni. Na jó, néha. A lányomnak. De másnak már évek óta nem.

A teraszon van egy kedvenc székem, rendszeresen abba szoktam kiülni a laptoppal. Sajnálatosan Picúrnak is ugyanez a kedvenc széke. Nyilván elzavarhatnám, de nem akarom bántani. Azt találtam ki, hogy megsimogatom. Azt utálja.

Nos, ki találja ki, mi lett a vége?

A macska a pihepuha, jó helyen lévő szék megtartásáért hajlandó elviselni a simogatást is. Csikorgó fogakkal.
Igaz, utána órákig tisztálkodik.

Keresztelő

Na jó, de mi legyen a neve a macskának?

Lehetne Grafit, de nem egyenletesen szürke. Magától adódik, hogy legyen Cirmos, azaz Cirmi. Vagy Mirci. Csak hát ezek elég fantáziatlan nevek, ráadásul nekem volt egy Cirmi nevű haverom, fura lenne az ő nevén hívni a macskát. (Oké, van Picúr nevű haverom is, de ebben az esetben az egyik névadó sem én voltam.)

Végül abban maradtunk, hogy a viselkedése alapján nevezzük el. Így lett Rambó.

De mi van a macskákkal?

A rossz hír az, hogy az egyik eltűnt. A jó(?), vagy nem is tudom milyen hír az az, hogy jelenleg van hat.

Sztracsi nagyjából egy hónappal ezelőtt tűnt el. Persze vigasztalhatnánk magunkat, hogy biztos csak új gazdát talált, de ekkor még csak-csak hazalátogatna némi plusz falatért. (Jártunk már így egy másik macskával.) Szóval eltűnt. Körbenéztem az udvaron, a környéken, de semmi. Mondjuk, ő volt a legmerészebb a csapatban; lehet, hogy egyszer valahol ráfaragott.

Na most, mi vagy tíz éve belőttük, hogy maximum három macskára vagyunk hitelesítve, több nem lehet. Beletörődtünk, hogy kettő maradt. Bár az is tény, hogy eddig mindig úgy alakult, hogy a macskahíradóban bemondták az üresedést és hamarosan jelentkezett is egy macsek a helyre.

Most négy jelentkezett.

Mondhatod, hogy semmi gond, válasszuk ki a legszimpatikusabbat, a többit meg zavarjuk el a pébe. Erre én meg azt mondom, hogy látszik, hogy sohasem foglalkoztál macskákkal.

Esélyünk sem volt választani. A macskáink választottak. Egy – ránézésre – fél éves cirmos kandúrt. Gondolom, szükségük volt egy jó nagy… hímre. Ez a cirmos nem is akármilyen macska. Erőszakos, határozott, nyomulós. Amikor leteszem a teraszon a macskakaját, mindenkit elzavar, beleértve a sajátjainkat is. Ha arrébbrugdosom, akkor a mieink is elmenekülnek. Azaz elismerik a cirmost és ha megtámadom, azt úgy veszik, mintha őket is megtámadnám. Ezt a zavart szokták kihasználni a sztracsatella macskák.
Igen, az ingyenkaja idevonzott még három macskát. Mindhárom nagyon hasonló mintázattal: alapvetően fehér, de sűrű fekete foltokkal. Olyanok, mint az eltűnt macskánk. Az egyik ráadásul megszólalásig hasonlít, egyedül a viselkedése más, de az nagyon. Közöttük is van egy kandúr, de az messze nem annyira rámenős, mint a cirmos. Ettől függetlenül elég nagyokat küzdenek a teraszon.

Mi meg vakarjuk a fejünket Nejjel. Már egészen beletörődtünk, hogy kettő macska marad. A hat… az határozottan sok. Végül abban maradtunk, hogy a szürke cirmosra tesszük a tétjeinket. Egyrészt őt fogadták be a macskáink, másrészt meg ő tűnik a legerőszakosabbnak. Talán elzavarja a másik hármat.
Hogy mennyire nyomulós? Először is már nem kóborol, beköltözött az udvarba. Az előző tulajdonos kialakított egy kutyaólat, ez már legalább tíz éve lakatlanul állt. Eddig. Beköltözött. Másfelől ugyanúgy jön az etetésre, mint a többi. És ha azt hiszed, hogy akár csak egy kicsit is tart tőlem, akkor van még egy dobásod. Hiába jelzem, hogy menjen arrébb, hiába kergetem az udvaron, az arcára van írva, hogy rohadtul unja ezeket a felesleges köröket, hiszen a végén úgyis ő fog először enni.
Ma reggel konkrétan belenyomta a fejét a tányérba, miközben szedtem ki a konzervet. Kétszer jól fejbesomtam a villával, de csak méltatlankodva nézett vissza: ember, ezt most minek? És evett tovább. Finoman oldalba rúgtam kétszer. Ugyanannyi eredménnyel. A másik két macska meg tisztes távolból nézte. Az új vezért.

Ma délután már ideült mellém a padra.

Lassan kereshetünk nevet neki.

Hangulat

A fagyos idő dacára a teraszon dolgozom. Igen, még éjszaka is.
A hatszemélyes faasztal körül négy, puha párnákkal megpakolt szék. Az egyiken én gyűröm az ipart. A másik háromban macska alszik összekucorodva.
A vendégmacskák meg az udvarról bámulnak. Írigykedve.

DSC00100

Macskazene

Tekintsük úgy, mint egy érdekes kísérletet: meddig képes Picúr macska kaparni az ajtót, ha nem engedik be? Lassan már egy hónapja ki lett zárva, de még kitart. (Nem fogja fel a kis hülye, hogy pont ez a kérlelhetetlenül erőszakos viselkedése vezetett a kizárásig.)
No, mindegy, ebédet főztem. Felhangosítottam a zenét. (Amióta állandó macskakaparás és nyávogás van, folyamatosan szól a zene, nálunk legalábbis, de nem lepődnék meg, ha a szomszédnál is.) Bob Dylan szólt. A macska persze megtalálta, hogy a konyhában vagyok és a konyhaablakba állt be koncertezni.
Meglepődtem.
Nem szóltak rosszul. A macska elkeseredett nyávogása teljesen jól passzolt Dylan orrhangú vernyikolásához. Jól szóltak akkor is, amikor külön-külön énekeltek és akkor is, amikor fejeiket összedugva duetteztek.
Ritmusra szeleteltem a hagymát.

PS1.
Ez egy tavaly novemberi írás, csak valahogy elkallódott. Azóta eltelt pár hónap és Picúr macska átvészelte a teljes telet odakint. Persze a teraszajtót még mindig kaparja.

PS2.
Amikor a legnagyobb hidegek voltak, egy kis időre meginogtunk és beengedtük. Kár volt. Két hét múlva megint ki lett dobva.

Ajándékba

Többé-kevésbé már megszokott dolog, hogy a macskák mindenféle vadászzsákmányt hoznak kedveskedésből nekem, a rossz vadásznak. Hogy egyszer már egyek valami igazán jót is. Tegnap reggel például meztelen csigát kaptam. Rá is néztem, úgy ferdén a macskára: eléggé leadtátok a színvonalat, kedveseim. Tegnapelőtt egy diónyi méretű egércsemetét hoztak, hát az se egy nagy lakoma.

Ezek után nézd meg, mit kaptam ma.

DSC_2155

Igen, egy kifejlett, 20 centis mókus. Még abban sem vagyok biztos, hogy a macska vadászott a mókusra, simán lehetett fordítva is. Akkora nagy volt az állat, hogy már nem is mertem bedobni a kukába, hanem elástam a kert végében.
Mi lesz a következő? Reszkethetnek a kutyák?

Macskabaj

Nos, elég durván küzdünk. Vázolom a helyzetet.

Bolhásak vagyunk. Nem kicsit, nagyon. Nyilván, ahol három macska van, ott előfordulnak ilyen balesetek. Ritkán. Ha elfelejtkezünk a bolhanyakörv kéthavi cseréjéről, vagy az ezzel egyenértékű tarkócseppentésről. Nem kis szívás, a lakást kipucolni még akkor is rengeteg munka, ha csak az alsó szint fertőződik el.

Nálunk ennél sokkal rosszabb a helyzet. Van két jóindulatú, szelíd macska és van egy vén, mogorva, velejéig ellenséges dög. Picúr. Kezelhetetlen. Nem lehet neki gyógyszert adni, még ételbe keverve sem. Nyakörvről ne is beszéljünk, de még a cseppentés is reménytelen. (Az utolsó két cseppentést még a lányomnak engedélyezte, most már neki sem.) Állatorvoshoz elvinni lehetetlen. (Eddig egyszer sikerült, akkor is úgy, hogy kihívtuk a dokit, aki a levegőben szúrta bele az éppen ugró vadállatba az injekciót.) De ami a legrosszabb, az előző tulajdonosánál hat évig lakásban élt és a mai napig ragaszkodik hozzá, hogy neki a lakásban van a helye. Sőt. Ha úgy ítéli meg, hogy az alom nem patyolattiszta, akkor belepisil a mosdóba és beleszarik a kádba.
Gondolhatod. Se kullancs, se bolha, se semmilyen féreg ellen nem tudjuk kezelni. És ugyan ki-kiportyázgat az udvarba, meg az erdőbe, de a legtöbbször a lakásban akar lenni. Mindenáron.

És ez még nem minden. Itt van a kánikula, itt vannak a hőhullámok. Klímánk nincs és nem is akarunk. Az erős meleg ellen kereszthuzattal szoktunk védekezni: mind a földszinten, mind az emeleten minden tavasszal beszúnyoghálózzuk az ablakokat (ne tudd meg, mennyire szar munka, előtte ugye a redőnytokokat kell poloskátlanítani), aztán minden ablak, minden ajtó nyitva marad, így a ház eleje és a háta között kialakul a huzat.

Itt jön be a képbe az a rohadék. A két normális macska időben megkapja a nyakörvet és a cseppentést, azok simán járkálhatnának is a lakásban. (De igazi macskák, olyan nagyon nem vágynak rá.) Picúr – akit képtelenség lekezelni és hemzseg a bolháktól – viszont hevesen vágyik befelé. Az eredmény? Feltépi a szúnyoghálót és bejön. Nem, nem marad meg a nappaliban. Mivel a kereszthuzat miatt minden ajtó nyitva van, így boldogan rejtőzik el a hálószobákban. Mint írtam, a nappali fertőtlenítése sem kis munka, de képzeld el a padlószőnyeges, falvédős, ágyneműs, részben nyitott gardróbos hálószobák bolhátlanítását.
Ilyen nagy melegben én a nappaliban alszom. (Tudom, az mindig bolhás, a fürdőszobában van pumpás flakkon, míg más testápolót ken magára zuhanyzás után, én bolhairtót.) Nem messze van tőlem az az ablak, ahol Picúr bejár. Úgy alszom, hogy vízzel töltött vízipisztoly van a párnám alatt, ha meghallom a tappancsok jellegzetes hangját, ugrom is ki és indul a vadászat. Nem hülyéskedek: egy éjszaka kétszer-háromszor is előfordul, hogy pisztollyal a kezemben lopakodok a sötét lakásban és figyelek a hangokra, aztán lövök.

Ebből aztán elég hülye szituációk alakulnak ki. Az egyik éjszaka például Picúr meggyőzte Gizit, hogy ő is jöjjön be, hiszen az mekkora buli. Én pedig valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy egy fekete macska fekszik a lépcsőn. (Irányfény van.) Fogtam a pisztolyt és támadtam. Tudni kell, hogy ezekben az éjszakai harcokban Picúr már igencsak profi. Simán ki tud menekülni úgy is, hogy egy csepp vizet sem kap. Ehhez képest ekkor határozottan megtáltosodtam, hiszen a macska bénázott. A fél tárat rálőttem, mire kijutott. Elégedetten feküdtem vissza: végre, ez egy jó lecke volt. Aztán amikor felkeltem, az első, amit megláttam, az volt, hogy Picúr áll a borhűtő mellett és várja a kaját. A szúnyogháló pedig visszatapasztva. Nyilván kikergettem. Aztán vittem ki a teraszra a reggelijüket. Gizi nem volt ott. Nem mert odajönni. (Mondtam már, ő rendes macska.) Kolompoltam a konzervdobozzal, sétáltam az udvaron… aztán meghallottam messziről, hogy nyávog. Odamentem. A kis hülye annyira beijedt az éjszakai vadászattól, hogy hozott egy egeret ajándékba, de nem mert közelebb jönni. (Na, ilyet Picúr sohasem fog csinálni.) Persze, hogy egyből helyreállt a béke.

Viszont a vénlánnyal valamit kezdeni kellett. Segítségül hívtam a rettenetes Nagy Zöld Locsolókannát és barátját, a zord Kicsi Sárga Locsolókannát. Ezeket felpakoltam kívülről az ablakpárkányra. Az ablak alatt egy kivénhedt fém grillsütő álldogál, remekül zörgő ráccsal. Ha a macska hozzá akar férni a szúnyoghálóhoz, akkor le kell löknie a locsolókannákat, azok viszont akkora lármát okoznak, amelytől egy macska elmenekül. Egy átlagos macska. A módszer egy éjszakán keresztül működött is. A robajra felkeltem, visszaraktam a kannákat, aludtam tovább. Mégis egyszerűbb, mint a vízipisztolyos macskavadászat és a hálószobák is védve vannak. Aztán a második éjszaka Picúr rájött, hogy a félelmetes kannáktól _befelé_ is lehet menekülni. Reggel pedig pofátlanul megint ott álldogált a hűtő mellett. Kizavartam. Majd amikor a teraszon kiporcióztam a reggelijüket, fordulásból fejberúgtam. (Az állatvédők kedvéért: egyrészt mezítláb voltam, másrészt én még mindig sántikálok, Picúr pedig vigyorogva grasszál az udvaron. Rúgókörön kívül.)

Szóval jelenleg itt állunk. A következő ötlet az, hogy lécekből összeeszkábálok valami rácsot és azt kívülről rárakom a földszinti ablakokra. (A jövő héten oktatok, szóval egy hétig még bolhákkal élünk.) Egyelőre nem látok hibát az elgondolásban, de Nej már vizionálta, ahogy Picúr svájci sapkában, cigarettacsikkel a szájában, harapófogóval és csavarhúzóval a mancsaiban közeledik éjszaka a rács felé. És röhög.