Megint abban a bizonyos épületben volt dolgom. A DR teszt után még akadt félórányi takarítós munkám.
Most már nem bíztam a véletlenre. Már odafelé a kocsiban elkezdtem szervezni a bejutást. Felhívtam a PM-et.
– Megvan még a hatodik emeleti tárgyalóban a helyünk?
– Meg.
– Szerinted hogyan fogok bejutni?
– Hívd fel XY-t. Örömmel fog segíteni.
Apró probléma, hogy XY-t konkrétan ismertem, és egy teljesen más épületben dolgozik. Nem voltam biztos benne, hogy örömében földhöz fogja csapkodni a seggét, ha szólok neki, hogy jöjjön át, kísérjen fel a hatodikra és nyisson ki a kártyájával egy ajtót. Ha jól emlékszem, Marvin sem rajongott a hasonló munkákért.
Újabb ötlet. Felhívtam a hálózatot pecselgető emberünket. Neki tuti, hogy van valami hátsó bejárata.
– Szia, a hatodik emeleti tárgyaló még be van vezetékezve?
– Igen.
– Te hogy szoktál bejutni oda?
– A recepción van leadva egy fémdoboz, azt szoktam elkérni. Tele van kulcsokkal és kártyákkal.
Hoppá.
– Ezek mindent nyitnak?
– Abszolút.
– És mindenkinek odaadják?
– Csak akinek le van adva a neve.
Egy kisérletet megér. Bár a módszer hátránya, hogy ha nem működik, akkor már nem tudom használni a kedvenc eljárásomat. (Bemondok egy tábláról leolvasott céget, meg egy általános nevet, és természetesen igennel válaszolok arra a kérdésre, hogy meg van-e beszélve a találkozó.)
Recepció. Fiatal leányzó.
– XY cégtől jöttem és szeretném felvenni a varázsdobozt.
– Van hozzá jogosultsága?
– Próbáljuk ki!
– Mondjon egy nevet.
– PJ.
Kotorászás.
– Tessék, itt van a doboz.
Azannya. Nagyon simán ment.
Még szerencsétlenkedtem a főportán, mire megtaláltam, melyik kártya nyitotta a sorompót, de aztán vadul vetettem bele magamat az épületbe. Pillanatok alatt a hatodikon voltam, kezemben mindent legyőző fegyverként tartva a dobozt.
Ajtó. Hah! Sorra szedtem elő a kártyákat. Egyik sem működött. Nem kicsit kókadtam le.
A túloldalról egy fiatal srác nézegette a kinlódásomat, majd megsajnált, kinyitotta az ajtót.
– Kösz.
– Kit keresel?
– A tárgyalóban van dolgom – mutattam balra.
– Oké.
Még mindig a dobozt lengetve nyitottam be lendületesen a tárgyalóba. Körülbelül 15 ember üldögélt odabent, meg egy előadó magyarázott lelkesen.
– Hoppá. Elnézést. Már itt se vagyok.
Nagyjából ekkor lett elegem a DR tesztből, az ügyfélből és az épületből. Végülis, csak egy félóra, azt kibírom már a gépteremben, földön ülve is.
Recepció. A fiatal csajszi helyett már egy velem egykorú kopasz nagydarab ült ott.
– Helló, jól emlékszem, hogy a számítógép-központ valahol arrafelé van? – mutattam mögé, egy folyosóra.
– Igen.
– Kösz!
Mentem, kezemben a varázsdobozzal. A folyosóról kiderült, hogy pusztán egy kétnégyzetméteres belépő, de ott volt a tuti jel az egyik ajtón, az ‘Idegeneknek belépni szigorúan tilos’ tábla. Meg az előtérben sertepertélt egy öreg takarítónéni.
Kezemben lóbálva a dobozt, nekiálltam előszedegetni sorra a kártyákat.
Egyik sem nyitotta.
A takarítónő érdeklődve figyelte.
– Jaj, kedveském, nem jól csinálja! – szólalt meg – A többi ember kulccsal szokta kinyitni ezt az ajtót!
– Komolyan? – néztem rá szúrós szemmel.
– Persze.
Oké. Kulcsból is volt vagy tíz a dobozban. Egyik sem nyitotta.
– A többiek a portán szokták felvenni a kulcsot – jegyezte meg a gyanúsan jól tájékozott mamóka.
– Köszönöm, de azért még beszélek a kollégámmal.
Telefon.
– Helló! Hogyan jutok be a gépterembe?
– A portán kell felvenni a kulcsot.
Telefonnal a fülemen ránéztem a mamókára. ‘Én megmondtam’, volt az aszott arcára írva, miközben bólogatott.
Recepció.
– Helló! – üdvözöltem megint a kopaszt – Kellene a gépterem kulcsa.
– Felveheti? – kérdezte meg az előkerülő csajszit.
– Igen – bólogatott.
– Adok cserébe egy besült varázsdobozt – tüsténkedtem.
– Áll az üzlet.
Végre bent voltam a gépteremben. Némi problémát okozott, hogy mindösszesen egy patch kábelt találtam, de annak a hatósugarában meg nem volt konnektor. Szerencsére a munkahelyi laptopom sem volt nálam, a netbook meg jól bírja áram nélkül is. Igaz, ezen a pici vackon terminálozgatni nem olyan nagy élmény, de csak fél óra.
Ekkor konstatáltam, hogy pisilnem kell. Kiléptem az előtérbe. A mamóka még mindig azt a nyomorult két négyzetmétert sikálta.
Elléptem mellette és – jobb híján – beléptem a rokkant klotyira. Kerestem a villanykapcsolót. Nem volt. Visszaléptem az előtérbe. Ott sem. Tanácstalanul néztem körbe.
– Jaj, kedveském, ez nem úgy működik! – aktivizálta megint magát a mamóka – Menjen be, és a villany magától fel fog kapcsolódni.
Bakker. Ez a mamó biztos a Mitnick álruhában.
Bementem, és tényleg.
Innentől már semmi érdekes nem történt. A munka természetesen nem fért bele fél órába. Egy óra után jöttem el, félbehagyva az egészet a francba. De ez már a szakmai része a történetnek, azt meg hagyjuk.
Recent Comments