Magas Sólyom

2010.10.01; péntek

Újabb nagy futás. Megint beterveztem egy közel tízórás túrát, csak most Nej mellett jött Barna is.

Indulás Pestről délután ötkor, érkezés Podlesokba este háromnegyed kilenckor. Rávertem a gps-re egy negyedórát. Meg Nej fognyomai maradtak még benne a műszerfalban.

Tele van autóversenyzővel a környék? Én úgy érzem, döngettem rendesen a kanyarokban – különösen ahhoz képest, hogy töksötét volt, hajtűkanyarok és ismeretlen terep – erre rendszeresen le akartak tolni a lokál súmaherek.

Most végre a jó öreg kempingben jutott hely, le is nyúltunk egy Javorinát. Szívet melengető öröm volt ismét találkozni a már jól ismert nullkomforttal: ütött-kopott bútorok, hideg és a kétliteres átfolyós bojler. Egy gyors welcome pálinka után kiültem a lépcsőre és melegséggel a szívemben (meg jeges fázással minden máshol) tekintettem végig a kempingen. Jó volt ismét itt lenni.

From Velky Sokol 2010

A többiek ettek egy forró levest valami porból, aztán végigbeszéltük a holnapi napot. Nej nagyon sokat fejlődött a régebbi túrák óta, semmi elfehéredés, semmi sápítozás – sőt, komolyan elgondolkodott azon, hogy ő is velünk jön a nagyobb túrára. Mindenkit megvigasztaltam, igaz, hogy ma trágya idő volt, de megnéztem a szlovák meteoview oldalt, szombaton már nulla szél, nulla eső, kicsi felhő, sok nap várható.

Aztán korai fekvés, mert korai lesz a kelés is. Ősz van, korán sötétedik, a túra meg hosszú lesz.

Nej: – Azt hiszem, nem fogok zuhanyozni ma este.
JoeP, bólint: – Én ugyanezt terveztem, csak éppen az egész hétvégére.

2010.10.02; szombat

Éjjel azt álmodtam, hogy pusztán a jelenség eliminációja végett az emberiség feláldozta az isteneknek azt az embert, aki a koránkelést feltalálta. Aztán a hajnali sötétben csak néztem bután a csörömpölő mobiltelefonra: – Haver, neked nem szóltak?

De mindezek ellenére sikerült időben felébrednünk, és ha 10 méter megtétele után nem jut eszébe mindenkinek, hogy odabent felejtett valamit, akkor időben is indultunk volna. Nem mintha a 10 percnyi késésnek bármi jelentősége is lett volna.
Öt percet mentünk, amikor elkezdett esni az eső. A hajnali szürkületről is kiderült, hogy az nem az éjszaka hamarosan elillanó nyoma, hanem egy borzasztóan masszív kinézetű felhőtakaró. Az az ólmos, hetekig elkergethetetlen tipus. Meteorológusok, az. Tehetnek mögé akármilyen látványos megjelenítést, a Kárpát medencében a meteorológia még mindig jóslás madárbelsőségekből.

From Velky Sokol 2010

Aztán Pilában balekok voltunk. Átgyalogoltunk a fizetőparkolón, az őr meg lenyúlt minket 4,5 euróra. Mondanom sem kell, a Velky Sokolig (jó félóra séta még Pilától az út mellett) simán át tudtunk volna még kelni a Fehér Víz patakon. Na mindegy, ennyivel is hozzájárultunk a park fenntartásához, és ez tényleg nem baj, mert szeretjük.

Elolvastuk a bevezető táblát. Ki volt írva, hogy a Velky Sokol ‘is the mightiest gorge’ a parkban. Nem voltam hajlandó lefordítani. – Majd a végén – biztatgattam Nejt. Ehhez képest a szurdok teljesen bágyadtan kezdett. Már egy órája benne jártunk és még mindig nem kellett sehol sem akrobatikus mozdulatokkal átharcolnunk magunkat látszólag legyőzhetetlen akadályokon. De aztán szerencsére formába lendült.
Szavak helyett jöjjenek is inkább a képek.

From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010
From Velky Sokol 2010

Ez utóbbi kép a Velky Vodopád-ot ábrázolja, melyet Nej simán csak Velky Vakapádnak volt hajlandó nevezni. (A vodopád egyébként vízesést jelent.) Nem tudom a képeken mennyire jön át, de borzasztó sok víz volt. Ez az egy előnye van a tré időnek, hogy a szurdokvölgyek, vízesések kifejezetten látványosak. (Na jó, meg tömeg sincs.)

Aztán ahogy hámoztuk magunkat egyre feljebb, azért már kezdtük elunni a kőről-kőre szökkeléseket. Illetve csak én, mert a többiek már megadóan másztak bele a vízbe az átázott bakancsukban. Hiába magyaráztam, hogy a vizes láb csak barlangban működik, a szabadban nem.

Életkép. Éppen fényképeztem egy szorost, amikor a látómezőm peremén feltűnt egy furcsa mozgás. Nej egyensúlyozott egy billegő kövön a sebes patak közepén és kezével vadul csapkodva próbált egyensúlyt találni. Imádom ezt a helyet: gyönyörű tájat fényképezek és még egy felszállási kisérletet is végignézhetek közben.

Végül csak felértünk. Ekkor gondoltuk át a napi programot. Habár az első másfél órát erősen megnyomtuk, de a szurdokvölgy kifogott rajtunk. Mire felértünk, már egy óra kését szedtünk össze. (Senki nem bánta, inkább legyen izgalmas és vadromantikus az út, mint sima séta a száraz mederben.)
Csakhogy nekünk majdhogynem percre be volt osztva a napunk. Eredetileg úgy terveztük, hogy a völgy kijáratánál Nejt hamuban sült pogácsákkal útnak engedjük, mi pedig Barnával bevesszük magunkat a park még soha sem látott belső zugaiba (Klauzy, onnan hazafelé végig a Fehér Patak völgye). Osztottunk, szoroztunk… és feladtuk. Azt számoltuk, hogy a sima hazasétával is délután négyre érnénk a faházhoz. A bonyolultabb úttal meg simán belecsúsznánk a sötétbe. Ami önmagában nem tragédia, hoztunk fejlámpát, de valahogy senkinek sem volt kedve hozzá. Így végül hazakisértük Nejt, aki határozottan élvezte, hogy nem kellett négy órát egyedül gyalogolnia.

Na, ez a hazaséta sem volt olyan hűde egyszerű. Mentünk, mentünk, fáradtunk, fáradtunk. Itt jutott eszembe, hogy milyen hülye dolog már ez. Legyőztük a park legdúvadabb (mightiest) fenevadját, aztán a békés hazasétába halunk bele. Teljesen olyan, mint a tipikus mese. Ott áll a nép egyszerű gyermeke az isten háta mögötti barlang előtt, kezében a kardja, mellette a legyőzött sárkány még gőzölgő teteme (itt szokott általában vége lenni a mesének) és fogalma sincs, hogyan fogja hazaszállítani a több kamionnyi aranyat és ékszert. Kézben nem tudja, ha pedig hazamegy az emberekért, akkor addig bőven elhordja más (a sárkány halálhíre gyorsan terjed), de ha mégsem, akkor meg a saját emberei fogják megölni hazafelé menet, hogy nekik több jusson.

Oké. Egyszer minden véget ér, szép lassan (tényleg) ledaráltuk a hátralévő távolságot. Négy óra után valamivel értünk haza, ami testvérek között is egy kilencórás túrát jelent, durva szintkülönbségekkel, benne a migthiest szurdokvölggyel. Barnával éreztük, hogy egy pici tartalék még maradt bennünk, Nejtől viszont ez már így is egy elmondhatatlanul óriási fegyvertény volt. Nem csak hogy lenyomott egy kilencórás túrát, de mindenféle visítozás nélkül végigegyensúlyozott olyan durva terepeken, magasban ívelő, rettenetesen csúszos fatörzseken, melyeket korábban fényképen sem mertem megmutatni neki. Ha valaki végigolvassa a korábbi leírásokat a Szlovák Paradicsomban megtett túráinkról, láthatja, hogy mindig Nej volt a szűk keresztmetszet, miatta kellett gyengíteni a túrákat. Ennek most már semmi értelme: elmegy mindenhol, minden terepen. Háromszoros hurrá a hős anyának. (Ami persze azt is jelenti, hogy alaposan fel kell kötni a gatyámat, ha meg akarok szabadulni tőle.)

Ott jártam, hogy megérkeztünk. Nekem elmondhatatlan sörhiányom volt, így kiültem a ház elé blogolni (szivar+sör), addig odabent mindenki lezuhanyzott és bebújt a takaró alá. Tekintve, hogy szanaszét volt fagyva a lábuk, ennél okosabbat nem is tehettek.

Vártunk egy órát, majd irány a kolbászos káposztaleves és a brindzové halusky. Meglepő módon volt minden: nyitvatartó étterem, káposztaleves és sztrapacska is. Bár az ételek nem voltak túl finomak. Egyedül Barna palacsintája mutatott kiemelkedő formát, de mi, felnőttek már képtelenek lettünk volna annyit enni.

Este egy kis beszélgetés, némi ökörködéssel. Nejnek ötödször is elmondtuk, hogy milyen sokat fejlődött és mennyire elégedettek vagyunk a teljesítményével… majd korai ágybabújás.

2010.10.03; vasárnap

Magunktól ébredtünk, mivel cefet meleg volt. Az emeleten nincs fűtés és Barna előző nap panaszkodott, hogy éjszaka fázott. Emiatt tegnap este egy kicsit feljebb csavartam az egyik lenti radiátort – így viszont olyan durva meleg lett lent és fent is, hogy alig bírtunk megmaradni a faházban.

Pakolás, tekertünk haza. Egész úton végig ragyogott a nap.

Link: