Month: October 2009

Ülni kint a teraszon, hallgatni az eső dobolását, érezni az eső és a föld szagát – tudni, hogy szabad vagyok, nincs semmi határidő a látóhatáron. Felszabadító.

Negatív… de hogyan is tudnám máshogyan mondani?

Reggel tekertem be a munkahelyemre. Egy ideig. Aztán beállt az M0.
Oké, nyilván volt rá ok – gondoltam ott.
A frászt.
Kábé tíz kilométert araszoltunk, amikor megláttuk, miről is van szó. Vagy öt ember, tetőtől-talpig szkafanderbe öltözve, motoros kaszával vágta – elméletileg – az út széli füvet. Úgy, hogy folyamatosan sétáltak, nagyjából 3 káemhá sebességgel. Egy teherautó kisérte őket, védve az embereket a forgalomtól. Ez a belső sávban araszoló teherautó okozta a tízkilométeres dugót.
Hogy tisztázzuk. Nyírnivaló fű nélkül. Az emberek egész egyszerűen sétáltak, nem is használták a kaszáikat. Hétfő reggel. Szakadó esőben.
Szinte hihetetlen. Most gondold el, valakinek ez a munka ki lett adva. Hogy feltétlenül. Ha alienek szállják meg a Földet, ha megjelennek a vogon űrhajók, akkor is. És az illető meg is csinálta. Fű ugyan nem volt, hétfő reggeli forgalom, szakadó eső annál inkább – de a holdjárónak öltözött embereket végigsétáltatták az M0 belső sávjában.
Hol lehet jelentkezni a minden hülyét elsöprő forradalomra?

Aztán sikerült elkapni a 2-es főút korlátozása miatt kialakult dugót, mely jócskán rálógott az M0-ra, aztán az Óceánárok utcánál szintén akkora torlódás alakult ki, hogy rálógott az M0-re… kész csoda, hogy beértem.
Hülye város.

Ehhez képest hazafelé már inkább vigyorogtam.

Elszaladtam tankolni az ÖMV kúthoz.

Szinte hihetetlen, de mindegyik kútfej bal oldalán állt egy-egy autó. Persze, hogy nekem is ez az oldal kellett. Mozgás sehol sem volt, így a bizonytalan várakozás helyett a fordított tankolást választottam: beálltam egy kútfej jobb oldalára, pontosan belőve, hogy hol kell mgállnom ahhoz, hogy átérjen a pisztoly a tanknyíláshoz. Ez egy precíziós művelet, nagyon el kell találni.
Kábé 1-2 centin múlott.
A pisztoly be tudtam ugyan nyomni, de valahol feszülést érzett az automatika, pár deci benzin után kikapcsolt.
Nagyon hülyén álltam.
Decinként nyilván nem tudom feltölteni a tankot. A pisztolyt nem mertem visszarakni a helyére, mert nem tudtam, el lehet-e venni újra. Bedugott pisztollyal nem mertem visszatolatni 1 centit. Ehelyett rángattam a csövet és minden sikertelen próbálkozásnál nagyot rúgtam vagy a kerékbe vagy a töltőállomásba. Volt ugyan egy benzinkutas, aki eleinte a környéken sertepertélt, de amint látta, hogy én rugdosom az autót, inkább bemenekült az irodába. Valószínűleg a ‘Stresszmentes Munkahely”-mozgalom élharcosa lehetett.
Végül meglett a megoldás, teljes testsúllyal – 112 kiló színhús – befeszültem a cső ellenében, de úgy, hogy a csövet balra húztam, a pisztolyt meg jobb kézzel jobbra – és így kicsúszott a hiányzó egy centi, a vezeték sem tört meg, én meg beleakrobatizáltam a naftát a tartályba.

Most mondd, ilyenkor ne röhögjön az ember magán, kínjában?

Milyen hülye szituációkban is érezheti az ember, hogy minden rendben van körülötte és hasítja az életet.

Meglehetősen szorult helyzetben készülök egy előadásra, szakmányban gyártom az ábrákat, a fejhallgatóból Pink Floyd szól, a Fal minioperájában éppen a Segg mennydörögte el a szólamát, nekem viszont még mindig a kórus zsong a fejemben: Crazy, over the rainbow I am crazy.
Fütyörészés közben gördülnek ki kezem alól az ábrák.

Tessék, megint egy internet mém, melyről majdnem lemaradtam. Bezzeg a Bede Marci…

Pihenésképpen kattogtattam végig a választékot… lefáradás lett belőle. De végig fülig érő vigyor mellett.

Szóval, itt vannak a kibaszott különcök.